Hajót irányítani különleges képesség,

semmihez nem hasonlítható érzés.

Nincs nagyobb elégedettség
számomra, mint kihajózni,

és tudni, hogy képes vagyok

biztonságosan elvinni
a csapatom és a hajóm

egy több ezer kilométerre
fekvő másik kikötőbe.

A tengeren lenni

végtelen szabadságérzetet ad,

és tényleg önmagam vagyok,

hisz nincs is másra lehetőség.

Mondhatni mezítelenek vagyunk
csapattagjaink előtt.

Szűk a tér.

A Maiden 58 láb hosszú.

12 nő egy majdnem 18 méteres hajón.

Gyakorlatilag egymást érjük,

csak önmagunk lehetünk.

Kedvenc pillanatom vitorlázáskor,

mikor a szárazföld eltűnik a látóhatárról.

A kaland és a "nincs visszafordulás"

(Sóhaj)

érzésének leírhatatlan pillanata.

Csak te, a hajó és az elemek.

Kívánom, hogy mindenki legalább
egyszer átélje ezt.

Ahogy távolodunk a szárazföldtől,

úgy közeledünk önmagunkhoz.

Tőlünk függ,

hogyan jutunk el a következő helyre,

hogyan éljük túl,

hogyan vigyázunk egymásra,

és mit teszünk, hogy a célba érjünk.

A leggyakrabban azt kérdezik:

"Hogy lesz valakiből
óceáni versenyvitorlázó?"

Nagyon jó kérdés.

Szeretném azt mondani: "Látomásom volt,

ami aztán egy álommá,

majd megszállottságommá vált."

De az élet nem ilyen.

Szeretném, ha tudnák rólam:

az életem nem egyenesen A-ból B-be vitt.

Hiszen hányan mondhatják el,
hogy egyenesen A-ból B-be jutottak;

akik gondoltak egyet: "Ezt meg fogom
csinálni." -, és meg is valósították?

Ezért én elmondom az igazat.

Az igazság az, hogy 15 évesen
eltanácsoltak az iskolából.

A hosszasan tűrő igazgató
csüggedt levelet írt

hosszasan tűrő anyámnak,

melyben nagyjából az állt: ha Tracy
újra bemerészkedik az iskolakapun,

kihívja a zsarukat.

Anyám elhozott, és azt mondta:

"Drágám, az iskolarendszer
nem való mindenkinek."

Életem legjobb tanácsát adta:

"Mindenki jó valamiben,

csak meg kell találnod, te miben vagy jó."

Elengedett 16 évesen, hogy hátizsákkal
nekivágjak Görögországnak.

Úgy alakult, hogy hajókon kezdtem
dolgozni, és ez jó volt.

17 évesen nem igazán tudtam,
mit szeretnék csinálni,

hagytam, hogy sodorjon az ár.

Majd a második transzatlanti úton

a kapitány megkérdezte: "Tudsz navigálni?"

"Hogy tudnék navigálni," - válaszoltam -

"még a maradékos osztás előtt kivágtak."

"Nem gondolod, hogy meg
kellene tanulj navigálni?

Mi történik, ha átesem a korláton?

Ne csak szemlélő légy az életedben,

ne csak figyeld, amit csinálsz,

kezdj el részt venni benne."

Ezen a napon kezdetét vette az életem.

Két nap alatt elsajátítottam a navigálást,

és ezt úgy, hogy utálom a számokat,

és csak hieroglifáknak tűnnek nekem.

Olyan utak és lehetőségek tárultak fel
előttem, amikről nem is álmodtam.

Sikerült felkerülnöm egy, a Whitbread
földkerülő versenyen részt vevő hajóra.

17 dél-afrikai férfi és én.

21 éves voltam,

életem leghosszabb kilenc hónapja volt.

Szakácsként voltam ott,

sikeresen túléltem,

és a verseny végén az is tudatosult,

hogy legénységként 230-an vettek részt,

és három nő;

az egyik én voltam.

És csapnivaló szakács vagyok.

Kiváló navigátor vagyok.

Azt hiszem második legalapvetőbb
gondolat az életemben a következő volt:

"Soha egyetlen férfi sem fog
navigátorként alkalmazni a hajóján."

Ez igaz ma is.

A Whitbread verseny 35 évében,

csak két női navigátor volt, akik nem
tisztán női csapat tagjaként indultak.

Így alakult meg Maiden.

Abban a pillanatban azt gondoltam:
"Van valami, amiért harcoljak."

Fogalmam sem volt,
hogy vágytam erre a harcra,

nem is gondoltam, hogy ez ilyen
könnyedén megy majd nekem.

Olyan dolgokat fedeztem fel
magamról, amiről nem is tudtam.

Rájöttem, hogy harcias vagyok,

kiderült, hogy küzdő típus vagyok –

ezt addig nem is tudtam –,

és felfedeztem,
hogy másik nagy szenvedélyem:

az egyenlőség.

Nem is tudtam ezt elengedni.

És mindez, már nem csak arról szólt,
hogy szeretnék hajót navigálni,

hogy szeretném összeállítani
a saját legénységem

és a saját csapatom,

összegyűjteni a magam pénzét
megtalálni a hajóm,

hogy navigátor lehessek.

Ez a nőkről szólt, a világon mindenütt.
.

Ekkor jöttem rá,

hogy valószínűleg, erre fogom
feltenni egész hátralevő életem.

Sok időbe telt összegyűjteni a pénzt

az 1989-es Whitbread földkerülő versenyre.

Miközben láttuk magunk körül

a nagy, több millió fontba kerülő,
csak férfi csapatokat indító beruházásokat

erre a célra tervezett,
csillogó új hajókkal,

rájöttünk, hogy ezek nem mi vagyunk.

Menet közben kellett
feltalálnunk magunkat.

Senki nem hitt bennünk annyira,
hogy ennyi pénzt adjon nekünk.

Zálogba adtam hát a házam,

és találtunk Dél-Afrikában
egy előkelő múltú, öreg roncsot,

amely már részt vett a Whitbreaden,

kétszer is körbehajózva a Földet.

Valahogy meggyőztünk
egy fickót, hogy tegye hajóra,

és hozza el Angliába.

A lányok elszörnyedtek,
mikor meglátták, hogy néz ki.

Kaptunk egy ingyen helyet a hajójavítóban.

Kiemeltük a vízből és újraterveztük,

szétszedtük,

a teljes felújítást mi magunk végeztük.

Először láttak nőket hajóépítő-telepen,

és ez elég szórakoztató volt.

Minden reggel, ahogy besétáltunk

mindenki megbámult.

Voltak előnyei is,
mert mindenki segítőkész volt.

Újdonság voltunk.

Kaptunk generátort, hajtóművet.

"Kéritek ezt az öreg kötelet?"

"Persze!"

"Régi vitorlát?"

"Jöhet az is!"

Menet közben alakult ki minden.

Szerintem nagy előnyünkre szolgált,

hogy nem volt előzetes forgatókönyv arról,

hogy egy nőkből álló csapat
miként hajózza körül a világot.

Bármit tettünk, az helyénvaló volt.

Ezzel vonzottuk az embereket is.

Nem csak nőket,

de férfiakat, bárkit, akinek mondták már:

"Nem tudod megcsinálni,
mert nem vagy elég jó," -

nem megfelelő a nemed, a rasszod
bőrszíned, vagy bármi más.

Maiden a szenvedélyünkké vált.

Nehéz volt pénzt gyűjteni.

A cégek nem támogattak.

Azt állították, nem fog sikerülni,

az emberek azt hitték odaveszünk.

Tudják, tényleg odajöttek
hozzám, hogy azt mondják:

"Meg fogsz halni."

Arra gondoltam: "Hát jó,
ez az én gondom, nem a tiétek".

Végül Husszein, Jordánia királya
vállalta a Maiden támogatását,

és ez csodálatos dolog volt,

mert korát megelőzve
az egyenlőségről szólt.

A béke és egyenlőség üzenetével
vitorláztuk körbe a világot.

Csak a mi hajónknak volt
valamiféle üzenete a versenyen.

Két szakaszt nyertünk meg a Whitbreaden,

a két legnehezebb szakaszt,

és másodikok lettünk az összesítésben.

És ez még mindig a legjobb
angol eredmény 1977 óta.

Sokakat bosszantott.

Akkor még fel sem fogtuk,

mekkora győzelmet arattunk.

Áthaladtunk a célvonalon, hihetetlen volt,

600 hajó kíséretében a Solent-szorosban.

Mikor befutottunk, Ocean Village-ben
50 000-en skandálták: "Maiden, Maiden!"

Tudtuk, hogy megvalósítottuk,
amit akartunk,

és reméltük, hogy elértünk valami jót,

de fogalmunk sem volt akkor,
hány nő életét változtattuk meg.

A Déli-óceán a kedvenc óceánom.

Minden óceánnak van jellegzetessége.

Az Észak-Atlanti-óceán menetelős.

Jó-kedéllyel-küzdj-meg-érte, gyerünk-már,

élvezd típusú óceán.

A Déli-óceán halálosan komoly.

Érezhető a pillanat, mikor belépünk
a Déli-óceán területére,

átlépve azt a koordináta pontot,

tudjuk, hogy odaértünk,

a hullámok átalakulnak,

tarajossá válnak,

minden elszürkül,

tompulnak az érzékeink.

Az érzékelésünk mondhatni kimerül abban,
hogy kik és mik vagyunk

a végtelen, vad természet
ölelése közepette.

Üres.

Annyira hatalmas és üres.

Viharmadarak keringenek a hajó körül.

Körülbelül négy nap kell,
hogy áthaladjunk a területükön,

így ugyanazok a madarak
kísérnek négy napon át.

Újdonság vagyunk nekik,

szó szerint ráfekszenek
a fővitorla keltette szélre,

és követik a hajót,

mi pedig érezzük jelenlétük,

hátrapillantunk,

és látjuk a madarat, ahogy minket néz.

A verseny után eladtuk a Maident,

még mindig nem volt pénzünk.

Öt éve aztán rátaláltunk,

amikor egy filmrendező is eldöntötte,

hogy dokumentumfilmet forgat a Maidenről.

Rátaláltam a Maidenre,

újra betört az életembe,

és felhívta a figyelmem

az évek során elfeledett dolgokra:

hogy kövessem a szívem és az ösztönöm,

és tényleg vegyem ki
a részem a világegyetemben.

Maiden visszaadta mindazt,

amit fontosnak tartok az életbe.

Ismét megmentettük

közösségi finanszírozással,

Seychelle-szigetekről hoztuk haza.

Haya hercegnő, Husszein király lánya

fizette a hazaszállítást Nagy-Britanniába,
majd a helyreállítást is.

Az eredeti legénység mind közreműködött.

Összeállt a régi csapat.

És döntöttünk a Maiden sorsáról.

Ez volt életem nagy pillanata,

amikor számot vetettem eddigi életemmel,

minden feladattal, minden érzelemmel,

minden szenvedéllyel,
megpróbáltatással és harccal,

és úgy döntöttem, a Maidennek
folytatni kell a harcot

a következő nemzedékért.

A Maiden egy ötéves világkörüli úton
vitorlázik a világban.

Világszerte több ezer lányt bevonva.

Lányok oktatását elősegítő
közösségi programokat támogatunk.

Az oktatás nem csak
osztályteremben zajlik.

Számomra arról is szól,
hogy a lányok megtanulhatják,

nem kell adott módon kinézni,
nem kell adott módon érezni

nem kell adott normák szerint viselkedni.

Lehetünk sikeresek,

követhetjük álmainkat,

harcolhatunk értük.

Az élet nem egyenes út A-ból B-be.

Annál zűrösebb.

Mindig zűrös életem volt,

de valahogy mindig tudtam merre tartunk.

Verőfényes jövő vár ránk és Maidenre.

A célom,

hogy a kört bezárjuk.

Hogy azt a Maidennel zárjuk be,

és rajta keresztül tudassuk a lányokkal,

ha csak egy valaki is hisz bennük,

akkor bármit meg tudnak valósítani.