Húsz éve rajzolok politikai karikatúrát
a világ különböző országairól.

Sok minden történt
az elmúlt húsz évben, igaz?

Volt három pápánk,

és szemtanúi lehettünk
annak a különleges pillanatnak,

mikor a Szent Péter téren
új pápát választottak.

Tudják, ilyenkor van az a kis fehér füst

meg a hivatalos bejelentés.

[Fiú lett!]

(Nevetés)

(Taps)

Ez idő alatt az Egyesült Államoknak
négy elnöke is volt.

Obama, természetesen.

Az európaiak imádták.

A többoldalú tárgyalások

és a diplomáciai megoldások híve volt.

Jóban akart lenni Iránnal.

(Nevetés)

És aztán...

a karikatúra valósággá vált,

mikor Donald Trump lett
az Egyesült Államok elnöke.

(Nevetés)

(Taps)

Tudják, az emberek néha azt mondják:

"Könnyű maguknak, karikaturistáknak,
ha ilyen alanyaik vannak, mint Trump."

Hát, egyáltalán nem könnyű
olyan emberről karikatúrát készíteni,

aki önmagában egy karikatúra.

(Nevetés)

Egyáltalán nem az.

(Taps)

A populistákat nem könnyű
a szatíra eszközével célba venni.

Azt hisszük, megfogtuk őket valamivel,

másnap viszont messze túltesznek rajtunk.

Például nem sokkal megválasztása után

megpróbáltam elképzelni, mit posztolna
Trump szenteste a Twitteren.

Valami ilyesmire gondoltam:

[Boldog karácsonyt mindenkinek!
Kivéve a béna lúzereket! Így jártatok!]

(Nevetés)

És szinte másnap Trump
a következőket posztolta:

[Boldog új évet mindenkinek!
Az ellenségeimnek is,

akik le akartak győzni,
de annyira nem jött össze,

hogy most nem tudnak
magukkal mit kezdeni. Puszi!]

(Nevetés)

Erről beszélek!

(Taps)

Az erősemberek korszakát éljük.

És Donald Trump hamarosan találkozott is
személyes hősével, Vlagyimir Putyinnal.

Első találkozójuk így zajlott:

[Segítek megkeresni a hackereket.
Add meg a jelszavad.]

(Nevetés)

Ezzel sem találtam ki semmi újat.

Arról a bizonyos első megbeszélésről
úgy jöttek ki ugyanis, hogy elmondták,

megállapodtak abban, hogy közösen
lépnek fel a kiberbiztonságért.

És ez így volt – talán önök is emlékeznek.

Nem is gondoltuk, mi minden
történik majd ebben a 20 évben!

Láttuk, hogyan próbál Nagy-Britannia
sietve távozni az Unióból.

[Kemény Brexit?]

(Nevetés)

A Közel-Kelettel kapcsolatban
egy ideig úgy gondoltuk,

hogy az "Arab tavasz"
meghozza a demokratikus átalakulást.

Láttuk, hogyan buknak el diktátorok,
és hogyan tartanak ki mások.

(Nevetés)

És aztán itt van Észak-Koreában
az időtlen Kim-dinasztia.

Ezek a srácok pont úgy néznek ki, mintha
a Cartoon Networkből léptek volna ki.

Szerencsém volt, hogy mindkettőjükről
készíthettem rajzokat.

Mikor az apa, Kim Dzsongil
néhány évvel ezelőtt meghalt,

na, az veszélyes pillanat volt.

[Ez necces volt!]

(Nevetés)

Az volt.

(Taps)

Később a fia, Kim Dzsongun bebizonyította,

hogy a trón méltó örököse.

Ma már az Egyesült Államok
elnökének barátja.

Folyton találkozgatnak, és úgy beszélnek
egymással, mint jó barátok.

[Milyen zselét használsz?]

(Nevetés)

Meglep bárkit is,

hogy olyan világban élünk,

melyet csupa önimádó vezet?

Nem lehet, hogy ezek a vezetők
saját tükörképeink?

Nézzünk csak végig magunkon.

(Nevetés)

Imádjuk az okostelefonjainkat,

a szelfijeinket –

imádjuk magunkat.

És a Facebooknak köszönhetően
rengeteg barátunk van

szerte a világon.

Mark Zuckerberg is a barátunk.

(Nevetés)

Szerintem ő

és a hozzá hasonlók a Szilícium-völgyben

korunk királyai és császárai.

A szatírának pedig az a feladata,

hogy megmutassa,
a királyon nincs ruha, igaz?

Hogy szembesítsük
a hatalmon lévőket az igazsággal.

A politikai karikatúrának
mindig is ez volt a szerepe.

Az 1830-as években a forradalom utáni
Franciaországban I. Lajos Fülöp idejében

az újságírók és karikaturisták
keményen küzdöttek a sajtószabadságért.

Börtönbe zárták őket,
bírságot róttak ki rájuk, de kitartottak.

Ez a Daumier-karikatúra

tökéletesen jellemezte az uralkodót.

Történelmi fordulópontot jelentett.

A kép örök szimbóluma lett annak, 
hogyan győz a szatíra a hatalom fölött.

Lehetséges, hogy ma
200 évvel Daumier kora után

eltűnik a politikai karikatúra?

Nézzük például ezt az üres részt a török
ellenzéki lap, a "Cumhuriyet" címlapján.

Ezen a helyen jelentek meg mindig
Musa Kart karikatúrái.

2018-ban Musa Kartot három év
börtönbüntetésre ítélték.

Hogy miért?

Mert az Erdoğan vezette Törökországról
rajzolt politikai karikatúrát.

Venezuelából, Oroszországból, Szíriából

több karikaturista volt kénytelen
elhagyni a hazáját.

Nézzék meg ezt a képet.
Ártalmatlannak tűnik, igaz?

Mégis nagyon provokatív.

Mikor Hani Abbas
nyilvánosságra hozta ezt a képet,

tudta, hogy az egész életét
megváltoztatja majd.

2012 volt, és a szírek
kivonultak az utcákra.

Természetesen a kis piros virág
a szír forradalom jelképe.

Abbast szinte azonnal
üldözni kezdte a rezsim,

és el kellett menekülnie az országból.

Egy jó barátja, a szintén
karikaturista Akram Raslan

nem jutott ki az országból.

Belehalt a kínzásokba.

Az Egyesült Államokban nemrégiben

néhány kiváló karikaturista, úgy mint
Nick Anderson és Rob Rogers...

ez itt Rob egyik képe –

[Emlékezés Napja, 2018 – 
Igazság. Becsület. Jogállamiság.]

Azért vesztették el az állásukat,

mert a kiadójuk úgy gondolta,
túl kritikusak Trumppal szemben.

Ugyanez történt a kanadai karikaturista,
Michael de Adder esetében.

Szóval lehet, hogy mi is
kezdhetünk aggódni.

A politikai karikatúra
egyidős a demokráciával,

és veszélybe kerül ott,
ahol a szabadság veszélyben van.

Hosszú évek óta tevékenykedik

a "Karikatúrával a békéért"
alapítvány és más kezdeményezések.

Sokan nem tudják,

de ez előbbinek Kofi Annan volt
a tiszteletbeli elnöke –

a Nobel-békedíjas, néhai Kofi Annan.

Nagy támogatója volt a karikatúrának.

Az Amerikai Karikaturisták Egyesületének
ülésén is felszólaltunk

bebörtönzött, megfenyegetett, eltávolított
és száműzetésbe kényszerült kollégáinkért.

Olyat viszont még nem láttam,

hogy valaki egy olyan rajz miatt veszítse
el az állását, amit meg sem rajzolt.

Velem viszont pontosan ez történt.

Az elmúlt húsz évben

az International Herald Tribune-nek
és a New York Timesnak dolgoztam.

Aztán történt valami.

2019 áprilisában

a New York Times egyik szerkesztője
kiválasztott egy karikatúrát,

melyet egy híres portugál
karikaturista készített.

A lisszaboni El Expresso hozta le először,

majd megjelent a New York Times
nemzetközi kiadásában,

és hatalmasat robbant.

Antiszemitának ítélték,

és hatalmas felháborodást váltott ki.

A New York Times pedig
kénytelen volt bocsánatot kérni

és menteni, ami menthető.

Egy hónappal később hívatott
a szerkesztőm és azt mondta,

teljesen megszüntetik
a politikai karikatúra rovatot.

Beszéljünk akkor most kicsit arról,
mi is van ezen a karikatúrán.

Néhányak szerint a legdurvább
antiszemita propagandára emlékeztet.

Mások, köztük izraeliek is
azt mondják, hogy nem,

ez egyszerűen Trump
politikájának éles bírálata.

A képen ugyanis az elnök
vakon követi Izrael miniszterelnökét.

Nekem is van gondom ezzel a karikatúrával,

de erről nem volt szó a Timesnál.

A lap a támadások hatására
a legegyszerűbb kiutat választotta:

hogy a jövőben ne legyen gond
a politikai karikatúrákból,

úgy döntöttek, teljesen
kiveszik az újságból.

Ez aztán az újdonság!

Feltaláltuk a preventív öncenzúrát?

Ez messze túlmutat a karikatúrákon.

Itt a véleményről
és az újságírásról van szó.

És végeredményben a demokráciáról.

Olyan világban élünk,

ahol moralizáló hordák
lepik el a közösségi médiát;

úgy támadnak, mint a vihar.

A legdühödtebb hangok
uralják a párbeszédet,

és a felbőszült tömeg követi őket.

A közösségi médiában tomboló csőcselék,

melyet néha különböző
érdekcsoportok tüzelnek fel,

vad támadást indít hírcsatornák ellen.

A kiadók és szerkesztők pedig sietve
igyekeznek megtenni a szükséges lépéseket.

Itt nincs lehetőség értelmes párbeszédre.

A Twitteren csak tombolni lehet,
párbeszédet folytatni nem.

És tudják mit?

Volt valaki, aki nagyon pontos leírást
adott zűrzavaros korunkról.

Tudják ki volt az?

Shakespeare – 400 évvel ezelőtt.

["(Az élet) egy félkegyelmű meséje, zengő
tombolás, de semmi értelme nincs."]

Szívemből szólt. Shakespeare
még ma is nagyon időszerű, nem?

A világ azonban kissé megváltozott.

[Túl hosszú!]

(Nevetés)

Így van.

(Taps)

A karikaturista számára a közösségi média
egyszerre áldás és átok.

A képek korát éljük: megosztjuk őket,
villámgyorsan terjednek,

de egyben azonnal célponttá is válnak.

Legtöbb esetben a valódi célpont
nem a karikatúra,

hanem a hely, ahol megjelenik.

[Iraki tudósítás? – Nem, csak Trump.]

A hagyományos média
és a közösségi média kapcsolata

elég érdekes.

Egyrészről ott van az információ
megerősítésének és gondozásának

időigényes folyamata.

Másrészt pedig itt van
a pletykák, vélemények

és érzelmek valóságos svédasztala,

melyet algoritmusok erősítenek fel.

Még a minőségi napilapok is
ezt a rendszert utánozzák a honlapjaikon.

Kiemelik a 10 legolvasottabb,
és 10 legtöbbször megosztott cikket.

Pedig a 10 legfontosabb
cikket kéne kiemelniük.

(Taps)

Nem lenne szabad, hogy a médiát
elbizonytalanítsák a közösségi oldalak.

A szerkesztőknek nem kellene
félniük a dühös tömegektől.

(Taps)

Mi nem fogunk olyasmit kiírni,
mint ami a cigarettás dobozokon van.

[A szatíra sértheti az érzéseit.]

(Nevetés)

Ugyan már!

[Feltételezzük, hogy a burkini alatt
ön szexbombát rejteget.]

Nem baj, ha a politikai karikatúra,
vagy a vélemény, provokatív.

De elsősorban az a feladata,
hogy elgondolkodtasson.

Ha bántónak érezzük,

ne törődjünk vele.

Ha nem tetszik,

ne nézzük!

A szólás szabadsága
nem összeegyeztethetetlen a párbeszéddel,

azzal, hogy meghallgassuk
mások véleményét.

Amivel összeegyeztethetetlen
az az intolerancia.

(Taps)

Ne legyünk hát a politikai korrektség
jegyében saját magunk cenzorai.

Szót kell emeljünk,
ellent kell ennek álljunk,

mert ha nem tesszük,

egyszer csak egy olyan
sterilizált világban ébredünk,

amelyből száműzték a szatíra
és a politikai karikatúra minden formáját.

Onnan ugyanis, ahol a politikai nyomás
a politikai korrektséggel párosul

eltűnik a szólásszabadság.

(Taps)

Emlékeznek 2015 januárjára?

Mikor Párizsban meggyilkolták

a "Charlie Hebdo"
újságíróját és karikaturistáját,

megismertük a cenzúra
legszélsőségesebb formáját:

a gyilkosságot.

Emlékeznek, milyen érzés volt ez?

[Humor nélkül mind halottak vagyunk]

Mindegy, hogy ki mit gondolt
erről a szatirikus lapról,

mindegy, hogy ki mit gondolt
azokról a bizonyos karikatúrákról,

azt mindannyian megéreztük, hogy
valamilyen alapvető jogunk van veszélyben.

Éreztük, hogy egy szabad országban –
és ha itt tartunk, bármilyen országban –

az embereknek legalább annyira kell
a humor, mint a levegő, amit belélegeznek.

Ezért van az, hogy a szélsőségesek,

a diktátorok, a zsarnokok,
és a világ összes önkényuralmi vezetője

ki nem állhatja a humort.

Abban az őrült világban, melyben ma élünk,

nagyobb szükségünk van
politikai karikatúrákra, mint valaha.

És szükségünk van humorra.

Köszönöm.

(Taps)