Az előző videó végén ott tartottunk, hogy Toussaint Louverture-t elárulták a legközelebbi emberei, mert átálltak Leclerc oldalára. Azaz feladták a Leclerc elleni lázadást, mert úgy gondolták, hogy Leclerc nem is annyira rossz, nem akarja visszaállítani a rabszolgaságot vagy elvenni az afrikai származású szabadok jogait. Ez Leclerc másik képe. Ez Leclerc. Toussaint-nek így le kellett tennie a fegyvert. Tárgyalni ment Leclerc-rel, de Leclerc bebörtönözte, hajóra rakta és Franciaországba küldte, ahol a következő évben, 1803-ban meghalt. Tehát elárulták, és börtönben halt meg 1803-ban. Számos tekintetben Toussaint az egyik legfontosabb vezető volt nemcsak Haiti történetében, hanem általánosságban is. Ahogy korábban említettem, amikor hatalomra jutott, nem állt bosszút a fehér lakosságon. Elősegítette, hogy Saint-Domingue gazdasága helyreálljon és működjék. Segített megvédeni a mai Haitit, az akkori Saint-Domingue-et a Brit Királyi Haditengerészettel szemben. Ezt elfelejtettem mondani. Megvédte a brit flottával szemben, amely abban az időben messze a világ leghatalmasabbja volt. Valójában amiatt tartják nagy tábornoknak amellett, hogy nagy vezető is volt, mert nem állt bosszút, nem rombolt mindent földig, nem pusztította el ellenségeit. Tehát elárulták. Világos, hogy Leclerc megérdemli az ördögszarvakat, bár hamarosan találkozunk valakivel, aki még sokkal nagyobb szarvakat érdemel. Az is lehet, hogy Leclerc a megbízottja volt valakinek, aki megérdemli az ördögszarvakat. 1802 májusában Napóleon aláírt egy törvényt, amely visszaállította a rabszolgaságot ott, ahol nem szűnt meg. Kicsit kétértelmű volt a dolog. Voltak olyan területek, ahol a rabszolgaság még nem tűnt el. Ilyen francia gyarmat volt többek közt Martinique, Saint Lucia, Tobago. Haitin, illetve akkor Saint-Domingue-en a dolgok nem voltak egyértelműek. Valóban megszűnt a rabszolgaság vagy még nem szűnt meg? A rabszolgák látszólag szabadok voltak Saint-Domingue-en. Nem volt világos, hogy a törvény mit jelent Saint-Domingue számára, ugyanakkor az ottani lakosoknak fogalmuk sem volt, hogy ez történt. 1802 májusában járunk. Napóleon pedig, hogy tisztázza a dolgokat, egy titkos határozatot küldött Leclerc-nek, hogy megfelelő időben állítsa vissza a rabszolgaságot. Állítsa vissza a rabszolgaságot, ha az időpont alkalmas. Ezek a fickók nem tréfáltak. Ismerték a helyzetet. Tudták, hogy szükségük lesz támogatásra Toussaint Louverture néhány korábbi tábornokától, legközelebbi emberétől ahhoz, hogy Saint-Domingue-et uralhassák. De mindvégig az volt a szándékuk, hogy amint felülkerekednek, lecsapjanak, visszaállítsák a rabszolgaságot és elvegyék a színes bőrű szabadok polgári jogait. De ellenfeleik sem voltak ostobák. Már említettem Dessalines-t. Itt egy kép róla. Ő is rabszolga volt korábban, Toussaint Louverture egyik jobbkeze, nagyon sikeres tábornok. A Leclerc elleni harc vége felé feladta a küzdelmet, és bizonyos mértékig azt is mondhatjuk, hogy szembe fordult Toussaint Louverture-rel. De aztán Toussaint Louverture más követőivel együtt rájött, hogy mi következik. Arra sem volt szükség, hogy elfogják Napóleon titkos határozatát. Martinique-ről, Tobagóról és Saint Luciáról kapták a hírt, hogy a rabszolgaságot visszaállítják. Abban az időben a franciák nem olyan emberek voltak, akikkel tárgyalni vagy akikben bízni lehetett volna a rabszolgaság kérdésében. Így Dessalines és társai ismét fegyverkezni kezdtek. Dessalines jelleme nagyon eltért Toussaint Louverture jellemétől. Az egyetlen hasonlóság köztük az volt, hogy mindketten sikeres katonák voltak. Kettejük közt az volt a döntő különbség, hogy Dessalines nem fogta vissza magát. Nem fogta vissza magát. Nem félt alkalmazni a szemet szemért elvet. Dessalines állt tehát ekkor a lázadó rabszolgasereg élén. Szemben vele állt Leclerc a Napóleon által küldött 40 ezer katonával. Dessalines szerencséjére azonban jött a sárgaláz. Persze ez nem szerencse, mindkét oldalon haltak bele emberek. De mégiscsak ez fordította meg a háború kimenetelét a sziget afrikai származású lakóinak javára. A szigeten kitört a sárgaláz, megölte Leclerc-t és több mint 20 ezer – én 24 ezres számot olvastam – francia katonát. További nyolcezer kórházba került. A sereg 32 ezer fővel csökkent, összesen nyolcezer katona maradt. A helyzet hirtelen megváltozott. Megváltozott, hogy milyen létszámú erők ellen kellett a lázadó hadseregnek harcolnia. De nem fordult minden jóra, mert Leclerc-t, akinek kis ördögszarvakat rajzoltam, felváltotta valaki, aki nagyon nagy ördögszarvakra szolgált rá. A neve Rochambeau volt. Ne keverjük össze azonos nevű apjával, aki az amerikai függetlenségi háború hőse volt. Az amerikaiak oldalán Franciaországért harcolt. Amennyire én tudom, rendes ember volt. A fia azonban igazi gonosz volt. A történelemben nagyon kevés emberről mondhatjuk el, hogy egyértelműen gonosz volt. Ő volt az egyik. Amikor már reménytelen volt a helyzete, csapatait a sárgaláz pusztította, és erőszakos ellenséggel küzdött, olyasmit tett .... Ezeket felírom, mert gonosztettek voltak. Elásott afrikaiakat, vagy inkább azt mondom, afroamerikaiakat. Korábbi rabszolgákat, afrikai származású embereket temetett el élve rovarokkal teli gödrökbe. Embereket főzött meg élve forró melaszban. Olvastam egy beszámolót, amely szerint egyszer rendezett egy bált, ahova meghívta a legfontosabb félvéreket, és amikor az óra éjfélt ütött, bejelentette, hogy az összes férfit megölik. Kegyetlenségének egyetlen korlátja volt: az, hogy hány embert tudott elkapni, elsősorban az afrikai származásúak közül. Kegyetlenségének egyetlen pozitív következménye az volt, hogy első ízben egyesítette a sziget afrikai származású lakóit. Egyesítette a rabszolgákat, a korábbi rabszolgákat és a félvéreket. Ekkor 1803-at írtunk. Ahogy már említettem, még mindig folyt a háború Nagy-Britanniával. És Nagy-Britanniának volt – ahogy már szintén említettem – a legerősebb haditengerészete a világon. A legerősebb haditengerészete. Rochambeau-nak minden gonoszsága és kegyetlensége mellett szüksége volt erősítésre Napóleontól, ha szembe akart szállni Dessalines-nal. Nagyon egyértelműen akarok fogalmazni. Dessalines, ahogy már mondtam, nem riadt vissza attól, hogy szemet szemért módszert alkalmazzon. Egy alkalommal Rochambeau élve temetett el 500 lázadó foglyot, Dessalines ezért 500 francia foglyot akasztatott fel. Nem olyan valaki volt, aki megijed a vérontástól. Nagyon különbözött Toussaint Louverture-től. Tanulságos, hogy ha harcolsz az ellenséggel, és megszabadulsz az ellenség megfontoltabb vezéreitől, a végén egy hozzád hasonlóan kegyetlen vezetővel találhatod szemben magad, ha eltávolítottad a megfontoltabbakat. De elég a megjegyzéseimből. A helyzet adott volt. Háború Nagy-Britanniával. A tengerek, különösen a Karib-tenger Nagy-Britanniáé volt. Rochambeau-nak erősítésre volt szüksége, hogy szembe szállhasson a lázadó volt rabszolgák erős vezérével. Napóleon viszont arról volt ismert, hogy veszni hagyja a veszendőt, ezt tette a csapataival Egyiptomban. Nem olyan valaki volt, akit érdekelt volna az egyének sorsa. Sokkal inkább a saját fontossága és hatalma érdekelte. Így Napóleon magukra hagyta őket. Napóleon előre látta az eseményeket. Nem tudott volna áttörni a brit flottán. Ugyanakkor rengeteg háborút folytatott Európában. A francia forradalom azért robbant ki, mert Franciaország államcsődbe jutott. Ezért Napóleon nem csak magára hagyta Rochambeau-t, aki persze megérdemelte a sorsát, hanem feladta az összes gyarmatot és minden komolyabb francia jelenlétet a nyugati féltekén. Hogy pénzhez jusson, Napóleon Louisianát is eladta az amerikaiaknak. Amikor Louisianát említem, nem csak a mai Louisiana államról van szó, amely nagyjából ekkora. Egyébként én ott születtem. A mai Egyesült Államok egyharmadáról beszélek. Napóleon mindezt eladta. Nyilvánvalóan végsőkig elkeseredett. 15 millió dollárért adta el, ami 60 millió franknak felelt meg. Mai pénzben ez nagyjából 10 milliárd dollár lenne. Ha valaki azt mondaná nekem, hogy 10 milliárd dollárért megkaphatom az Egyesült Államok egyharmadát, azt gondolnám, hogy ez elég jó üzlet. 10 milliárd dollár mai pénzben. 1803-ban 15 millió dollár, ami ma 10 milliárd, akkor sem volt sok pénz, de Napóleon reménytelen helyzetbe került. Felismerte, hogy nem tud megtartani valamit a világ másik felén akkor, amikor Nagy-Britannia uralja a tengereket, neki magának pedig megvan a baja Európában. Az amerikaiak jó üzletet csináltak. Őszintén szólva, ha nem adta volna el, akár a britek, akár az amerikaiak valószínűleg úgyis megszerezték volna. Így a Napóleon által magára hagyott Rochambeau-t Dessalines-nak sikerült legyőznie, és kikiáltotta Saint-Domingue függetlenségét. 1804. január 1-jén Dessalines kikiáltotta a függetlenséget. Az új országot Haitinak nevezte el, így hívták a szigetet az őslakói. Azt jelenti, hogy a hegyek országa. Még egy dolgot szeretnék elmondani, amit lehet, hogy tudsz, de lehet, hogy nem. Haiti még ma is nagyon, nagyon, nagyon, nagyon szegény ország. Ráadásul Dessalines után – és erről még készítek videókat – sorra követték egymást az ország diktátorai. Az emberek sokat szenvedtek. Egyértelművé akarom tenni, hogy rettenetes helyzetből indultak. Mert bár Dessalines 1804-ben kikiáltotta a függetlenséget, a franciák egészen 1805-ig, bocsánat, 1825-ig nem ismerték el Haitit. A franciák elismerték. Mondhatnád, hogy kit érdekel az elismerés. Kit érdekel, mit gondolnak a korábbi gyarmatosítók? Csakhogy az elismerésig a franciák embargó alá helyezték Haitit. Semmilyen kereskedelmi kapcsolatot nem engedélyeztek Haitival. Fegyverrel kényszerítették ki az embargót. Az elismerés érdekében Haitinak el kellett fogadnia, hogy 90 millió frankkal tartozik Franciaországnak. Hogy érzékeltessem, mekkora összeg volt ez, itt van a frissen felszabadított rabszolgák kis szigete, illetve egy fél szigete, akiket rákényszerítettek, hogy elismerjék tartozásukat Franciaországgal szemben. Amit aztán az Egyesült Államok és Nagy-Britannia is megerősített. Ami azt mutatja, hogy még korábbi ellenségek is képesek egyetérteni, ha apró, elszegényedett szigetek elnyomásáról van szó. Haitinak másfélszer annyit kellett fizetnie Franciaország számára, mint amennyit az Egyesült Államok Louisianáért fizetett. Az 60 millió frank volt. Megkapták érte egész Louisianát. Franciaország ekkor 90 millió frankot követelt Haititől. Ami mai pénzben nagyjából 14 vagy 15 milliárd dollárnak felel meg. Ennyit követeltek félmilliónyi felszabadított rabszolgától. Rettenetes mennyiségű tartozás. És hogy tudd, ezt nem valamiféle korai 19. századi őrült gyarmatosítók kényszerítették ki: a tartozást kamataival együtt csak 1947-re fizették vissza. Folyamatosan fizették vissza az adósságot. Ráadásul a franciák azzal indokolták az adósságot, hogy az az elvett tulajdonért járt. Franciaország tehát azért állította, hogy jár neki Haititól a pénz, mert elvették a tulajdonukat. Az elvett tulajdon listáján a föld és a rabszolgák is szerepeltek. Ez lényegében azt jelentette, hogy mivel a rabszolgák felszabadultak, rengeteg pénzzel tartoztak azért, mert a franciáknak nem volt többé joguk a tulajdonukban tartani őket. Ez mindennek a teteje volt. Én magam is megdöbbentem, amikor erről a számról hallottam, arról, hogy ez a szegény kis ország itt kénytelen volt fizetni a tartozást, továbbra is fizetnie kellett a tartozást egészen 1947-ig egy fejlett nyugati nemzetnek lényegében a szabadsága áraként.