A jelenlevők közül hányan
láttak már olyasmit,

amit jelenteniük kellett
volna, de mégsem tették?

Nem azért, hogy feltartott
kezeket lássak,

de biztosan megtörtént már
valakivel innen a teremből.

Amikor néhány alkalmazottnak
feltették e kérdést,

46%-uk mondta azt, hogy valamit láttak,

de úgy döntöttek, mégsem jelentik.

Ha önök feltették a kezüket,
akár csak gondolatban,

ne érezzék rosszul magukat,
nincsenek ezzel egyedül.

Az intés pedig, hogy ha látunk
valamit, tegyük szóvá,

mindenütt jelen van.

Még az autópályán vezetve is
találkozhatunk ilyen hirdetőtáblákkal,

amelyek arra bátorítanak: ismeretlenségben
maradva jelentsük a bűncselekményt.

De úgy érzem, sokan mégis
kényelmetlenül érzik magukat,

ha lépniük kell az igazság nevében.

Számviteli tanár vagyok,
és a szélhámosságot kutatom.

Az óráimon arra bátorítom a diákjaimat,

hogy ha látnak valamit, álljanak elő vele.

Más szavakkal élve, arra bátorítom
őket, hogy kiszivárogtatók legyenek.

De ha teljesen őszinte
akarok lenni magammal,

engem is elbizonytalanít az intés,
amit a diákjaimmal osztok meg.

Elmondom, miért.

A kiszivárogtatókat támadják.

Főcímet főcím követ, amelyek ezt mutatják.

Sokan a bosszútól való
félelem miatt döntenek úgy,

hogy nem válnak kiszivárogtatóvá.

Lefokozástól kezdve,
halálos fenyegetésen keresztül

a munkahely elvesztéséig,

végleges elvesztéséig.

A döntést, hogy valaki kiszivárogtató
legyen, nehéz meghozni.

A hűsége megkérdőjeleződik.

Az indítékai, a megbízhatósága szintén.

Úgyhogy én, tanárként hogy is
bátoríthatnám a diákjaimat arra,

hogy kiszivárogtatóvá váljanak,

miközben pontosan tudom,
miként tekint rájuk a világ.

Egy nap az éves előadásomra
készültem a diákjaimmal

a kiszivárogtatókról.

Egy cikken dolgoztam a Forbesnak

„Wells Fargo és az évezredes 
kiszivárogtatás.

Mit mondunk nekik?" címen,

és ahogy dolgoztam rajta,
és olvastam az esetről,

nagyon felháborodtam.

Akkor lettem igazán dühös, mikor rájöttem,

hogy a kiszivárogtatni
akaró alkalmazottakat

kirúgták.

Ez pedig elgondolkodtatott

a diákjaimmal megosztott intésről.

Belegondoltam: és ha a diákjaim
a Wells Fargo alkalmazottai lettek volna?

Egyfelől, ha szivárogtatnának,
kriúgták volna őket.

Másfelől viszont,

ha nem jelentenék a szélhámosságot
amiről tudomást szereztek,

a jelenlegi előírás alapján

az alkalmazottakat vonják felelősségre,

ha tudtak valamiről, s mégsem jelentették.

A büntetőeljárás is valódi lehetőség.

Mit tehet az ember ilyen esélyek mellett?

Ha valaki, akkor én tudom,

milyen értékes
a kiszivárogtatók közreműködése.

A legtöbb szélhámost ők buktatják le.

A szélhámosságok 42%-át
kiszivárogtatók leplezik le,

összehasonlítva más módszerekkel,

mint a felülvizsgálatok
és a külső ellenőrzések.

A klasszikus

vagy történelmi szélhámosságokban

mindig kiszivárogtató a kulcsfigura.

Gondoljanak a Watergate-esetre;
kiszivárogtató leplezte le.

Az Enron-botránynál ugyanaz a történet,

és ne feledjük Bernard Madoffot,
akit szintén kiszivárogtató buktatott le.

Elképesztő mértékű bátorság kell,
hogy előálljunk az igazság nevében.

De amikor a kiszivárogtató
kifejezésre gondolunk,

gyakran sokkal szemléletesebb
szavak jutnak eszünkbe:

patkány,

kígyó,

áruló,

spicli, görény.

E csúnya szavakat még
megengedhetem a színpadon.

Amikor nem órát tartok,

értelmiségi bűnözőket, kiszivárogtatókat,

és szélhámosságok áldozatait
interjúvolom szerte az országban.

Meg szeretném érteni, hogy mi hajtja őket,

majd tapasztalataimat
az osztállyal is megosztani.

Mégis a kiszivárogtatók interjúi
maradnak meg bennem igazán.

Mégpedig azért,

mert általuk megkérdőjelezem a bátorságom.

Ha úgy adódna, képes lennék-e kiállni?

Hoztam önöknek néhány történetet.

Ő Mary.

Mary Willingham kiszivárogtató az észak-
karolinai Chapel Hill-i egyetemről.

Az ügy egyetemi szélhámosság.

Mary tanító szakértőként 
dolgozott az egyetemen,

és diákokkal, elsősorban
sportoló diákokkal dolgozott.

A diákokkal való munka közben észrevette,

hogy olyan vizsgadolgozatokat adtak be,

amelyek sokkal jobbak voltak
olvasási képességeiknél.

Kérdezősködni kezdett,

és kiderült, hogy létezik egy adatbázis,

ahonnan a sportoló diákok letölthették,
majd beadhatták a dolgozatokat.

Ezután rájött, hogy néhány kollégája

nem létező órákra járatta a diákokat,
hogy sportolhassanak.

Amikor Mary rájött erre, kiakadt.

Megpróbálta elérni közvetlen felettesét.

De az nem tett semmit.

Ezután Mary belső egyetemi
vezetőknél próbálkozott.

Ők sem csináltak semmit.

Mi történik, amikor senki sem 
hallgat ránk?

Blogolunk.

Mary eldöntötte, hogy blogot indít.

Az oldala 24 óra alatt elterjedt,

és egy riporter megkereste.

Amikor ez megtörtént,

a személye nyilvánossá vált.

Lelepleződött.

Amikor pedig lelepleződött, lefokozták,

halálos fenyegetéseket kapott
az egyetemi sport akadályozása miatt.

Mary semmi rosszat nem tett.
Nem vett részt a szélhámosságban.

Azt hitte, képviselte azokat a diákokat,

akik nem szólaltak meg.

De megkérdőjelezték a hűségét,

megbízhatóságát és az indokait.

De a kiszivárogtatás nem végződik mindig

lefokozással és halálos fenyegetésekkel.

2002-ben ez állt a Time lap borítóján,

amivel gyakorlatilag dicsőítettünk
három bátor kiszivárogtatót,

amiért az igazság nevében szólaltak fel.

A kutatásokra pillantva rájövünk,

hogy a kiszivárogtatók csupán 
22%-át érte megtorlás.

Rengetegen vannak,
akik jelentenek, megtorlás nélkül,

és ez reménnyel tölt el.

Ő Kathe.

Kathe Swanson nyugdíjas
városi hivatalnok Dixon városából.

Egy napon, amikor Kathe szokás
szerint végezte a munkáját,

igazán érdekes esetbe botlott bele.

Kathe éppen hónap végén volt,

és a város kincstári jelentésén dolgozott.

Főnöke, Rita Crundwell általában egy sor
bankszámlaszámot adott neki azzal:

"Kathe, hívd a bankot, és szerezd 
meg ezeket a számlákat!"

Kathe pedig tette a dolgát.

De ezen a napon

Rita nem volt a városban,
Kathe pedig el volt havazva.

Felhívja a bankot, és kéri,
hogy faxoljanak át minden számlát.

Amikor megkapja a faxot,
látja, hogy az egyik számlán

van néhány pénzfelvétel és befizetés,

de ő nem tudott e számláról.

Azt a számlát egyedül Rita kezelte.

Kathe utánanézett, jelentette
közvetlen felettesének,

aki Burke akkori polgármester volt.

Az eset hatalmas, hat hónapos
nyomozáshoz vezetett.

Mint kiderült, Kathe főnöke,
Rita Crundwell, pénzt sikkasztott.

Rita 20 év alatt 53 millió
dollárt sikkasztott el,

Kathe pedig éppen csak belebotlott.

Kathe egy hős.

Nekem megadatott a lehetőség,

hogy interjút készítsek vele

az All the Queen's Horses
c. dokumentumfilmemhez.

Kathe nem hírnevet akart.

Nagyon hosszú ideig
nem is akart beszélni velem,

de pár jó stratégiai becserkészést
követően belement az interjúba.

(Nevetés)

Igazságot szeretett volna, nem hírnevet.

Ha nem lett volna Kathe,

ki tudja, hogy ez a szélhámosság
valaha is kiderült volna?

Emlékeznek arra a Forbes
cikkre, amiről beszéltem,

amin az előadásom előtt dolgoztam?

Kiposztoltam, és fantasztikus
dolog történt.

Kiszivárogtatók a világ minden
tájáról üzenni kezdtek nekem,

és ahogy olvastam a leveleiket,
és válaszoltam rájuk,

felfedeztem bennük

a közös tanulságot:

„Szivárogtattam, az emberek utálnak,

kirúgtak az állásomból, de tudod mit?

Újra megtenném, ha tudnám."

Csak olvastam és olvastam az üzeneteket,

és arra gondoltam, mit
mondhatnék a diákjaimnak?

Mindent összevetve ezt tanultam:

Fontos, hogy ápoljuk a reményt.

A kiszivárogtatók tele vannak reménnyel.

A közhiedelemmel ellentétben

nem mindnyájan elégedetlen, valamiért
a cégükre neheztelő alkalmazottak.

A reményteliségük motiválja
őket, hogy felszólaljanak.

Az elkötelezettséget is ápolnunk kell.

A kiszivárogtatók elkötelezettek.

A bennük lakozó szenvedély az,

amitől fel akarnak szólalni.

A kiszivárogtatók szerények.

Nem hírnevet, hanem igazságot kutatnak.

Továbbra is ápolnunk kell a bátorságot.

A kiszivárogtatók bátrak.

Gyakran alábecsülik

a kiszivárogtatás családjukra
gyakorolt hatását,

de folyamatosan hangoztatják,
hogy milyen nehéz elfojtani az igazat.

Egy másik névvel szeretnék elbúcsúzni.

Peter Buxtun.

A 27 éves Peter Buxtun az Amerikai
Közegészségügy alkalmazottja volt.

Feladata szexuális úton terjedő
betegségekben szenvedők

meginterjúvolása volt.

A munkája során

klinikai kutatásra figyelt fel 
a szervezeten belül.

A kutatás a kezeletlen szifilisz
súlyosbodására vonatkozott.

600 afroamerikai férfi vett
részt a kutatásban.

Ingyenes orvosi vizsgálatokkal

és temetkezési biztosítással 
vették rá őket.

De a kutatás közben rájöttek,

hogy a penicillin alkalmas
a szifilisz kezelésére.

Peter pedig észrevette,

hogy a résztvevők nem kaptak penicillint,

hogy meggyógyulhassanak.

Nem is tudtak róla.

Maryhez hasonlóan Peter is
jelentette az esetet a felettesének,

de senki nem figyelt rá.

Peter szerint ez végtelenül
igazságtalan volt,

úgyhogy megint megpróbálta,

és végül beszélni tudott
egy riporterrel, Maryhez hasonlóan.

1972-ben ez volt a New
York Times címlapján:

„Az USA szifiliszkutatásában részt vevő
betegek 40 éve várnak kezelésre”

Ma tuskegee-i szifiliszkísérletként
ismerjük ezt.

És Peter volt a kiszivárogtatója.

Mi történt a 600 férfival, kérdezhetik,
az eredeti 600 férfival?

28-an közülük szifiliszben haltak meg.

Százan szifiliszszövődmények
áldozatai lettek,

Negyven feleség fertőződött meg,

és tíz gyermek jött világra
veleszületett szifilisszel.

Ki tudja, milyenek lennének ezek a számok,

a bátor, hősies Peter nélkül.

Mind kapcsolatban állunk Peterrel.

Bárki, aki kórházi vizsgálaton vesz részt,

a tájékozott beleegyezés lehetőségét

Peter hősies cselekedetének köszönheti.

Felteszek egy kérdést.

Az eredeti kérdést,
illetve annak egy változatát.

Hányan közülünk használták már e szavakat:

besúgó, patkány

spicli,

kígyó,

görény,

vamzer?

Akárki?

Ha újra késztetést érezne valaki,
hogy ilyent mondjon,

szeretném, ha gondolkozna előtte.

Lehet, hogy éppen valamely Maryre,
Peterre vagy Kathyre mondja.

Ön lehet az a személy,
aki alakítja történelmet,

vagy ők fogják az önökét.

Köszönöm.

(Taps)