Rendben, szóval ma arról beszélnék, ahogy a szerelemről beszélünk. Legfőképpen pedig arról beszélnék, hogy mi a gond azzal, ahogy a szerelemről beszélünk. Legtöbbünk valószínűleg jópárszor lesz szerelmes élete során, és az angol nyelvben az "esés" metaforáját használjuk leggyakrabban az élmény leírására. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én, mikor ezt a metaforát hallom, egy rajzfilmjelenetet képzelek el, amint egy ember gyanútlanul sétál a járdán, egyszer csak meglepetésszerűen beleesik a csatornába, melynek nyitva hagyták a fedelét. Azért képzelem el így, mert az esés nem ugrás. Az esés véletlen, irányíthatatlan. A jóváhagyásunk nélkül történik. És bizony legtöbbször így beszélünk egy új kapcsolatról is. Író vagyok és irodalomtanár, vagyis a szavakból élek. Mondhatnánk úgy is, hogy azért fizetnek, hogy bebizonyítsam: számít a nyelv. Szeretném bebizonyítani, hogy a szerelem jellemezésére használt metaforák túlnyomó része problémás. Tehát a szerelembe esünk. Lesújt ránk. Összetör. Elalélunk. Égünk a vágytól. A szerelem megőrjít, megbetegít minket. A szívünk fáj, utána meg összetörik. Metaforáink a szerelem élményét az erőszakkal vagy a betegséggel teszik egyenlővé. (Nevetés) Ezt teszik. Minket pedig áldozatként állítanak be, akik az előre nem látott, elkerülhetetlen következményektől szenvednek. A kedvencem a "szerelemmel sújtva", ami a "sújt", ige határozói igeneve. És ha kinyitunk egy szótárat... (Nevetés) azt látjuk, hogy jelenthet "súlyos megpróbáltatás"-t és "nagy szerelmet" is. Hajlok arra, hogy a "sújt" igét összefüggésbe hozzam egy sajátos szöveggel: az Ótestamentummal. Csak a Kivonulás könyvében 16 utalást találunk a lesújtásra, mellyel a Bibliában a dühös Isten bosszújára utalnak. (Nevetés) Itt ugyanazt a szót használjuk a szerelem leírására, mint amivel a sáskajárás mibenlétét jellemezzük. (Nevetés) Hát nem? Szóval, hogy is történt ez? Miért kezdtük el a szerelmet a fájdalommal és a nagy szenvedéssel azonosítani? És miért beszélünk úgy erről a látszólag jó élményről, mintha az áldozatai lennénk? Ezek nehéz kérdések, de nekem van pár elméletem. És az átgondolásukhoz egy jellemző metaforára szeretnék koncentrálni, mely szerint a szerelem őrültség. Amikor először kezdtem kutatni a romantikus szerelmet, mindenhol az őrültség metaforáiba botlottam. A nyugati kultúra történetének nyelve a szerelmet a szellemi korlátoltsággal teszi egyenlővé. Csak néhány példa: William Shakespeare: "A szerelem merő bolondság." az "Ahogy tetszik" szerint. Friedrich Nietzsche: "A szerelemben mindig van valamennyi őrület." "Olyan őrülettel nézek szembe a szerelemben -- " (Nevetés) a nagy filozófus, Beyoncé Knowles szavai. (Nevetés) Életemben először húsz évesen lettem szerelmes, és a kapcsolat az elejétől fogva eléggé viharos volt. Plusz, az első pár évben távkapcsolatként működött, így én nagyon nagyon jó és rettentően rossz pillanatok közt ingáztam. Egy jelenetre különösen jól emlékszem. Egy dél-amerikai szálló egyik szobájának ágyán ültem, és figyeltem, ahogy a szeretett személy épp kisétál az ajtón. Késő volt, majdnem éjfél, korábban összevesztünk a vacsoránál, és mikor visszamentünk a szobánkba, ő bedobálta a cuccait egy táskába és kiviharzott. Bár arra már nem emlékszem, miről is vitatkoztunk, arra nagyon is emlékszem, mit éreztem, mikor láttam őt elmenni. 22 éves voltam, először jártam fejlődő országban, és teljesen egyedül voltam. Még egy teljes hetem volt a hazaútig, tudtam a város nevét, ahol megszálltunk, és annak a városnak a nevét, ahonnan majd a repülőm hazaindul, de fogalmam sem volt, hogy közlekedjek. Nem volt útikönyvem és pénzem is alig, és nem beszéltem spanyolul. Egy kalandvágyóbb személy ezt lehetőségként is felfoghatta volna, de én ledermedtem. Csak ültem ott. Aztán zokogni kezdtem. De a pánik ellenére egy kis hang a fejemben azt mondta, "Hű. Ez drámai volt. Úgy tűnik, jó vagyok ebben a szerelem-dologban." (Nevetés) Mert egy részem a nyomort is érezni akarta a szerelemben. És bár ez most furcsának hangzik számomra, de 22 évesen drámai élményekre vágytam, és abban a pillanatban irracionális, mérges és feldúlt voltam, és furcsamód úgy gondoltam, ez igazolja azokat az érzéset, melyeket a fiú iránt tápláltam. Azt hiszem, egy bizonyos szinten őrültnek is akartam érzeni magam, mert úgy hittem, így működik a szerelem. Ezen nem kéne meglepődnöm, hiszen a Wikipédia szerint nyolc film, tizennégy dal, két album és egy regény létezik "Őrült szerelem" címmel. Félórával később a fiú visszajött a szobába. Kibékültünk. Még egy, többnyire boldog hetet töltöttünk együtt utazgatva. Aztán, mikor hazaértem, azt gondoltam: "Ez olyan szörnyű és olyan jó volt. Biztos igaz szerelem." Az első szerelemtől elvártam, hogy őrületnek érezhessem, és persze meg is felelt az elvárásnak. De az, hogy így szerettem - hogy a jól-létem teljes mértékben az érzelem viszonzásán alapult - nem volt jó se nekem, se neki. De felteszem, hogy így találkozni a szerelemmel nem szokatlan. Legtöbbünk tényleg kicsit őrültnek érzi magát az első időszakban. Valójában még tudományos kutatás is megerősíti, hogy ez szinte normális, mert kémiai szinten a szerelmet és az őrületet nehéz megkülönböztetni. Ez a valóság. Ez az 1999-es kutatás vérképeket használt, hogy bizonyítsa: a friss szerelmesek szerotonin szintje nagyon hasonló volt azoknak a szintjéhez, akiket rögeszmés-kényszeres személyiségzavarral diagnosztizáltak. (Nevetés) Igen, az alacsony szerotonin szintet pedig a szezonálisan jelentkező mániás pszichózishoz és a depresszióhoz kötik. Tehát van rá bizonyíték, hogy a szerelmet a hangulat és a viselkedés megváltozásához kötjük. És más tanulmányok is megerősítik, hogy a legtöbb kapcsolat így kezdődik. A kutatók szerint az alacsony szerotoninszint összefügg a szerelem tárgyával kapcsolatos megszállott gondolatokkal, ami olyan, mintha valaki tábort vert volna az agyunkban. A többség így érez, mikor először lesz szerelmes. De a jó hír, hogy ez nem mindig tart sokáig - általában pár hónaptól pár évig terjed. Mikor visszajöttem dél-amerikai utamról, sok időt töltöttem egyedül a szobámban, az e-mailjeimet nézegetve, várva, hogy hírt kapok a szeretett fiútól. Úgy döntöttem, hogy ha a barátaim nem tudják megérteni beteges ragaszkodásomat, akkor nem is kell a barátságuk. Így már nem jártam el velük. És ez valószínűleg életem egyik legboldogtalanabb éve volt. De azt hiszem, szinte kötelességként éltem meg a szomorkodást, mert ha rosszul éreztem magam, akkor bizonyítottam a szerelmemet. És ha bizonyítani tudtam, akkor előbb-utóbb biztos, hogy egymás mellett kötünk ki. Ez az igazi őrület, hiszen nincs univerzális szabály, mely előírja, hogy a sok szenvedésért nagy jutalom jár, de a szerelemben mintha mégis szabályként kezelnénk. Szerelemmel kapcsolatos élményeink a biológián és a kultúrán alapulnak. A biológia azt sugallja, a szerelem jó, hiszen a kémiai jutalom szétárad az agyunkban, és azt is sugallja, hogy fájdalmas, mikor egy veszekedés, szakítás után megvonja tőlünk ezt a doppingot. Igazából - és ezt talán már hallották - a kémiai folyamatok szintjén egy szakítás nagyban hasonlít a kokainmegvonás tüneteihez, ami nekem elég biztatóan hangzik. (Nevetés) És persze itt a kultúra, ami nyelvezetével tovább formálja és erősíti a szerelemről alkotott képet. Emiatt a fájdalom, a függés, az őrület metaforáit használjuk. Ez egy érdekes körforgás. A szerelem erős és néha fájdalmas is, és ezt szavakban és történetekben fejezzük ki, de szavaink és történeteink miatt el is várjuk, hogy erős és fájdalmas érzés legyen. Számomra érdekes, hogy mindez egy olyan kultúrában történik, mely az egész életre szóló monogámiát pártolja. Mintha mindkét végletet akarnánk: azt akarjuk, hogy a szerelem legyen őrült, de tartson egész életünkben. Ami szörnyen hangzik. (Nevetés) Ennek megoldásaként vagy a kultúránkon, vagy az elvárásainkon kell változtatnunk. Képzeljük el, milyen lenne, ha kicsit kevésbé passzívan állnánk ehhez. Ha asszertívabbak, nyitottabbak, nagylelkűbbek lennénk, és ahelyett, hogy "beleesnénk" valakibe, inkább "belépnénk" egy kapcsolatba. Tudom, hogy sokat kérek, de igazából nem én vagyok az első, aki ezt javasolja. "Metaforák melyekkel együtt élünk" című könyvükben a nyelvész Mark Johnson és George Lakoff érdekes megoldást kínál erre a problémára, nevezetesen metaforáink megváltoztatását. Szerintük a metaforák ténylegesen hatással vannak arra, ahogy a világot érzékeljük, és még jövőbeni tetteinket is képesek befolyásolni, lásd az önbeteljesítő jóslatokat. Johnson és Lakoff új hasonlatot kínál a szerelem megértéséhez: egy közös művészi alkotáshoz hasonlítják. Számomra ez egy nagyon szimpatikus megközelítés. A nyelvészek szerint a metaforák okozatokkal rendelkeznek, ami lényegében a metafora által ébresztett asszociációk és gondolatok összességének figyelembevételét jelenti. Johnson és Lakoff mindenre kitérnek, ami egy művészi munka alkotásához szükséges: erőfeszítés, kompromisszum, türelem, közös célok. Ezek a fogalmak szépen beleillenek abba a kulturális rendszerbe, amit egy hosszútávú kapcsolat feltételez, de más kapcsolatoknál is remekül működnek, legyen az rövidtávú, alkalmi, többpartnerű, nem monogám, aszexuális, hiszen ez a metafora sokkal összetettebb gondolatokat ébreszt a szerelem tapasztalásáról. Tehát ha a szerelem egy közös művészi alkotás, akkor a szerelem egy esztétikai élmény. A szerelem megjósolhatatlan, a szerelem kreatív, a szerelem kommunikációt és fegyelmet kíván, frusztráló és érzelmileg kimerítő. És benne van az öröm és a fájdalom is. Végeredményben minden szerelem élménye más. Mikor fiatalabb voltam soha nem merült fel bennem, hogy többet kérhetnék a szerelemtől, hogy nem muszáj akármit elfogadnom, amit a szerelem felkínál nekem. Mikor a 14 éves Júlia először találkozik... Vagy mikor a 14 éves Júlia nem lehet együtt Rómeóval, akivel négy napja találkozott, nem csalódottnak vagy szomorúnak érzi magát. Mit is csinál? Meg akar halni. Igaz? És emlékeztetőül, a darabnak ezen a pontján, a harmadik felvonásban, Rómeó nem halott. Életben van, egészséges, csak száműzték a városból. Értem én, hogy a 16. századi Verona nem azonos napjaink Észak-Amerikájával, de mikor először olvastam ezt a darabot, szintén 14 évesen, értettem Júlia szenvedését. A szerelem átformálása olyan dologgá, amit én teremthetek azzal, akit csodálok, ahelyett, hogy csak úgy megtörténne velem, mindenféle befolyás vagy jóváhagyás nélkül, felszabadító. De attól még nehéz. A szerelem még így is lehet őrjítő és lesújtó néha, és mikor nagyon bosszús vagyok, emlékeztetnek kell magam: az én dolgom ebben a kapcsolatban, hogy beszéljek a partneremmel arról mit szeretnék vele megteremteni. És ez sem könnyű. De sokkal jobb, mint az alternatíva, amit őrületként érzékelünk. A szerelem eme változata nem arról szól, hogy elnyerjük vagy elveszítjük a másikat. Inkább azt követeli meg, hogy bízzunk a partnerünkben, és beszéljünk vele akkor is, mikor a bizalom nehéznek tűnik, ami nagyon egyszerűnek hangzik, de valójában forradalmi, radikális tett. Azért ilyen, mert abbahagyhatjuk a saját magunkról való gondolkodást, és hogy mit nyerünk vagy vesztünk a kapcsolatban. Ehelyett arra gondolunk, hogy mit tudunk felkínálni. Ebben a változatban mondhatjuk: "Figyelj, nem nagyon tudunk együttműködni. Talán ez mégse lesz jó így." Vagy, "Ez a kapcsolat rövidebb volt, mint ahogy elterveztem, de attól még szép volt." A közös művészi alkotásban az a szép, hogy nem magát fogja lefesteni, lerajzolni vagy megformázni. A szerelem eme változata megengedi, hogy mi döntsünk el, hogy néz ki. Köszönöm. (Taps)