(Énekelve) Nézem a Holdat.
A Hold néz engem.

A Hold valakit néz, akit én nem.

Az Úr áldja a Holdat, az Úr áld engem.

Az Úr azt áldja, akit nem néz szemem.

Ha a mennybe nálad előbb érnék,

Ajtaját résre hagynám, hogy beférj.

Neved minden csillagra felírnám,

és így kissé közelebb

kerülne a világ.

Az űrhajós ma nem megy be dolgozni.

Beteget jelentett.

Kikapcsolta mobilját, laptopját,
csipogóját, ébresztőóráját.

Dagadt sárga macska szunyókál kanapéján,

az ablakon esőcsepp csordogál,

a konyhában messziről
sem érződik kávéillat.

Mindenki lázban van.

A tizenötödiken a mérnökök abbahagyták
a munkát részecskegyorsítójukon.

Szivárog az antigravitációs szoba,

még a szeplős kölyök szemüvegben,

kinek dolga annyi,
hogy levigye a szemetet, is ideges,

esetlenkedik a zsákkal, banánhéjt
ejt ki és papírpoharat.

Senki sem ügyel rá.

Leköti őket annak kiszámítása,
hogy ezzel mennyi időt vesztettek.

Hány galaxist vesztünk el másodpercenként?

Hány perc múlva indulhat újabb űrhajó?

Valahol egy elektron felhőjéből kirepült.

Egy fekete lyuk kitört.

Egy anya megterítette
vacsorához az asztalt.

Az Esküdt Ellenségek maraton indul.

Az űrhajós elaludt.

Bekapcsolva felejtette karóráját,

mely acélpulzusként ketyeg kézfején.

A hang őt nem éri el.

Korallzátonyokról
és planktonokról álmodik.

Ujjaival megfogja árbócát párnahuzatának.

Átfordul oldalra, szemét kinyitja nyomban.

Azt gondolja, hogy a búvárok munkája
lehet a világon a legcsodálatosabb.

Megannyi víz van a sikláshoz!

(Taps)

Köszönöm.

Gyermekként érthetetlen volt
számomra az a felfogás,

hogy csupán egyetlen életünk lehet.

Ezt nem képletesen értem.

Szó szerint azt gondoltam,
hogy elérek mindent,

amit csak lehet,

és bárki lehetek, aki csak akarok.

Egyedül idő kérdése.

Nem szabna határt kor, nem vagy rassz,

még az sem, hogy mindennek
megvan a maga ideje.

Biztos voltam, hogy megélem azt,

hogy milyen érzés
emberjogi mozgalom élén állni,

vagy tízéves tanyasi kisfiúként
átvészelni a porvihart,

vagy a Tang-dinasztia császárjának lenni.

Anyukám mondja, hogy amikor megkérdezték,

mi leszek, ha nagy leszek,
mindig azt válaszoltam:

hercegnő-balerina-űrhajós.

Anya pedig nem értette,
hogy nem valami összetett,

mindenható foglalkozást találtam ki.

Felsoroltam, hogy mi akarok lenni:

hercegnő, balerina és űrhajós,

és biztosra veszem,
hogy a lista itt nem ért véget.

Legtöbbször csak félbeszakítottak.

A kérdés soha nem az volt,
hogy elérek-e valamit,

hanem inkább az, hogy mikor.

Biztosra vettem, hogy ha mindent elérnék,

akkor össze kell szednem magam gyorsan,

mert rengeteg teendőm van még.

Életem folytonos rohanásból állt.

Mindig féltem, hogy lemaradok.

Mivel New Yorkban nőttem fel,
talán elmondhatom,

a rohanás igencsak megszokott volt.

De felnőttként jött a keserű felismerés,

hogy nem fogok leélni egynél több életet.

Egyedül azt tudtam,

hogy tizenéves lányként
New Yorkban milyen élni,

nem pedig tizenéves fiúként Új-Zélandon

vagy bálkirálynőként Kansasban.

A világot csak saját szememmel láthatom.

Akkoriban váltam
történetek megszállottjává,

mert rajtuk keresztül lettem képes 
más szemével látni,

ha csak egy pillanatig, tökéletlenül is.

Majd mások élményei után
kezdtem el epekedni,

hogy irigykedve hallhassak
arról a tömérdek életről,

melyeket sohasem fogok leélni,

és hallani akartam mindarról,
amiről lemaradok.

A tranzitív reláció pedig ráébresztett,

hogy páran soha nem fogják megtapasztalni,

hogy milyen tizenéves lányként
New Yorkban élni.

Ezek szerint nem tudhatják,

hogy milyen az első csók utáni metróút,

vagy milyen békés minden, amikor havazik.

Szerettem volna, ha tudják,
el akartam mesélni nekik.

Megszállottságom középpontjába ez került.

Történetek mesélésével, közreadásával,
gyűjtésével kötöttem le magam.

Egészen mostanáig pedig
nem ismertem fel,

hogy a költészet néha várhat.

Áprilisban,
a nemzeti költészeti hónapban,

több hivatásos költő részt vesz

az ún. "30/30 kihívás"-on.

A lényeg, hogy naponta írnak egy új verset

április elsejétől egészen a hónap végéig.

Tavaly először én is indultam,

és lenyűgözött,
milyen hatékonyan írok verset.

A hónap végén azonban
30 versemre visszanézve feltűnt,

hogy mindegyik ugyanazt
történetet próbálja közölni,

csak 30-szor kellett próbálkozzak,
mire kitaláltam, hogyan akarom elmondani.

Felismertem, hogy ez talán
az összes történetemre is igaz.

Egyes történeteket
évek óta próbálok elmondani,

újra és újra átírom őket,
folyton az odaillő szavakat keresve.

Paul Valéry francia költő
és esszéíró szerint

nincs kész vers, csak abbahagyott.

És ez megrémiszt,

mert rámutat, hogy az átírás,
átfogalmazás soha nem érne véget,

és rajtam múlik, hogy mikor
fejezem be a verset,

vagy hogy mikor adom fel.

Ez pedig egyenesen ellentéte
megszállott természetemnek,

amely a helyes választ, formát
és a tökéletes szavakat keresi.

Életemben a költészetet

a problémákból kivezető
iránytűként használom.

De az, hogy végzek a verssel,
még nem jelenti azt, hogy kitaláltam

annak a problémának az útvesztőjéből.

Szeretem felidézni régi verseimet,

mert rávezetnek, hogy abban
a pillanatban pontosan hol voltam,

és miből próbáltam kivezetni magam,

és a szavakra, melyek segítségemre voltak.

Van egy történetem,

amelybe évek óta belebotlom,

de a tökéletes formát
nem biztos, hogy megtaláltam,

vagy ez is csak egy kísérlet,

amit átírok majd később, keresve,
hogy miként közölhetném jobban.

Viszont tudom, később,
amikor visszanézek,

tudni fogom, hogy hol
voltam abban a pillanatban,

és hogy miből próbáltam kivezetni magam,

ezekkel a szavakkal, itt,
ebben a teremben, veletek.

Szóval –

Mosoly!

Ez nem mindig ment így.

Egykor a kezed be kellett mocskolnod.

Mikor sötétben voltál, többnyire
az esetlenség adott volt.

Ha még kontraszt, még telítettség kellett,

a sötétre sötét és világosra világos,

azt úgy nevezték: hosszabb előhívás.

Ekkor mélyebbre szívtad a vegyszert,
mélyebbre ért le csuklód.

Nem volt könnyű mindig.

Stewart papa a tengerészetnél volt fotós.

Ifjú, pirult az arca, feltűrve inge,

vaskos alkarja, mint kötegnyi bankjegy,

Mintha Popeye, a matróz kelt volna életre.

Mosolya ferde, mellszőrén csimbók,

a világháborúba magával
kaján vigyort és hobbit vitt.

A fotózásról, ha faggatták,
hogy azt mennyire ismeri,

füllentett, fejébe véste
térképként Európát,

elforgatva, pilótafülkéjének üvegéről,

kioldógomb kattan, szemhéj záródik,

a sötétre sötét és világosra világos.

A háborút fejből tudta,
hitte, hogy az hazamutat.

Ha visszatért a többi férfi,
fegyverüket a rozsda vitte el,

míg ő hazahozta magával
fotós felszerelését.

Boltot nyitott, ami a családban maradt.

Apám beleszületett e fekete-fehér világba.

Kosaras kezével megtanulta,
lágyan miként tekeri rá

a lencsét a vázra, fűzi a filmet a gépbe,

dobja a vegyszert a kukába.

Apja az eszközt ismerte,
de a művészetet nem.

A sötétet ismerte, de a világost nem.

Apám kitanulta csínját-bínját,
minduntalan a fényt követte.

Egyszer átszelte az országot,
követve egy erdőtüzet,

egy héten át hajszolta gépével.

"Kövesd a fényt!"– mondta.

"Kövesd a fényt!"

Bizonyos részeit magamnak
csupán fényképekről ismerem fel.

A Wooster Street tetőterén,
ahol nyikorognak a padlók.

a háromméteres plafon,
a fehér fal, a hideg parketta.

Ez volt anyám otthona, mielőtt anya lett.

Mielőtt feleség lett, művész volt

A házban pedig egyedül a két szoba,

amelyek falai teljesen
felértek a plafonig,

és az ajtókat lehetett nyitni, zárni,

volt a fürdőszoba és a sötétkamra.

Sötétkamrát alakított ki anya

saját készítésű rozsdamentes
edénnyell, 8x10-es nagyítókerettel,

amit egy masszív kar fel-le mozgatott,

színszűrőkkel ellátott lámpákkal,

üveglappal az előhívott képeknek,

papírszárítóval, ami a falon
előre-hátra mozgott.

Anyám sötétkamrát alakított ki.

Otthonává tette.

Belezúgott a kosaraskezű pasasba,

abba, ahogyan a fényre gondolt.

Elvették egymást. Jött a baba.

Egy park közelébe költöztek.

Azonban a Wooster Street-i tetőteret

kincskeresőre, szülinapra meghagyták.

A fehéregyensúlyt vesztett

szülők albumát színes
babazsúrok képei lepték el.

A babából szeplő nélküli lány lett,

ferdén mosolygós,

aki nem értette meg, hogy barátnői
házában miért nincsenek sötétkamrák,

aki nem látta szüleit csókolózni,

aki nem látta őket kézen fogva.

De egy napon újabb baba érkezett.

Neki tökéletesen sima haja,
ennivaló pofácskája volt.

Elnevezték cukorborsónak.

Ha nevetett, nevetésének nagy hangja

elkergette a galambokat a tűzlépcsőről.

Ott laktak négyen abban
a park közeli házban.

A szeplőtlen lány, a cukorborsó fiú,

a kosaras apa meg a sötétkamrás anya,

és a gyertyalángnál elmormolták imájuk,

és a meggyűrődtek a fényképek szélei.

Egy napon tornyok dőltek el.

A park közeli házból pedig
hamu lepte ház vált, így elmenekültek

hátizsákkal a sötétkamrákhoz biciklin.

De a Wooster Street-i tetőtér
művésznek lett építve,

nem galambotthon volt az,

és a plafonnál véget érő falak
nem tartották a sikolyt vissza,

és a kosaras kezű pasas
fegyverét elvitte a rozsda.

E háborút képtelen megvívni,
és hazavezető térkép sincs.

Kezével gépét többé fogni nem tudta,

többé feleségét sem,

többé saját testét sem.

Addig tömködte szájába
a cukorborsó fiú öklét,

míg elszállt belőle minden szó.

Így a szeplő nélküli lány
kincskeresésre magában indult.

És a Wooster Street-i épületben,
ahol nyikorog a szobapadló,

a plafon háromméteres a tetőtéren,

és a sötétkamra edényekkel van tele,

a színszűrős lámpák alatt megpillantott

egy papírt a falon, amit rajszög rögzít,
azelőttről, hogy a torony ledőlt,

hogy a babákat várták volna.

A papír szerint pedig: "A srác tuti
szereti a lányt a sötétkamrából."

Egy évre rá apám újra elkezdett fotózni.

Először az ünnepi fényeket követte,

amint áttörték útjuk a New York-i fákon,

az apró, törékeny fények
villogtak felé a sötétség sötétjén.

Egy év múlva az országot
átszelve követett egy erdőtüzet,

gépével hét napon keresztül hajszolta,

a nyugati parton söpörve végig

18 kerekű kamionokat nyelt magába.

Az ország másik végén órára mentem,

és verset írtam a füzetem margójára.

Mi tudtuk, az időt hogyan ejtsük rabul.

De tudjuk-e, az időt hogyan fogadjuk be?

De tudjuk-e, az időn hogyan lépjünk túl?

(Taps)