Műanyag válságban vagyunk.

De ki a felelős mindezért?
És hogyan fordíthatjuk vissza?

Hadd említsek néhány tényt.

A világban máig legyártott műanyag
több, mint felét

az elmúlt évtizedben állították elő.

S az eddigi összes műanyag
mindössze 9%-át hasznosították újra.

De mielőtt a lusta szomszédunkat
kezdjük hibáztatni

ezért a gyászos újrahasznosítási arányért,

talán először nézzük meg,
hogyan is jutottunk idáig.

És hogy ezt a kérdést megválaszoljuk,

sokat vissza kell mennünk –
egészen a műanyag születéséig.

Nem, nem, nem... nem olyan messze.

Igen, az jó lesz.

Ezek repesztőkutak,

ahonnan a legtöbb (sípolás),

környezetben szanaszét heverő
műanyag indul.

Az utóbbi évtizedben

a kormányzatok dollármilliárdokat
osztottak szét adótámogatásokban

és jelentősen gyengítették
a környzetvédelmi szabályozást,

hogy a kőolaj- és földgázfeltárást
ösztönözzék.

Mindez rengeteg újonnan kitermelt
olcsó olajat és gázt eredményezett,

amit olyan cégek, mint a Dow és az Exxon
műanyaggá is alakítottak.

Más szóval, a sok olcsó olaj és gáz
sok olcsó műanyaghoz vezet.

Valójában a műanyag mostmár

a leggyorsabban növekvő forrása
az üvegházhatású gázoknak,

mint a szén-dioxid és a metán.

A sok olcsó műanyagot azután
a nagy, fogyasztási cikkeket gyártó cégek

nagyrészt egyszer használatos
csomagolókká és termékekké alakítják,

melyeket később nem lehet,
vagy nem fognak újrahasznosítani.

S olyan törvények hiányában,

melyek a gyártókat teszik felelőssé
az általuk termelt műanyag hulladékért,

vajon ki állja a számlát
azért a sok szemétért?

Úgy van: mi, adófizetők!

A egyszer használatos műanyagokat
gyártó és használó cégek

azt szeretnék elhitetni,
hogy az újrahasznosítás mindent megold.

De már világos, hogy gyakran
drágább újrahasznosítani,

mint új műanyagot előállítani.

Néhány város és község már fontolgatja,

hogy teljesen megszüntesse
újrahasznosítási rendszerét.

Itt van például Maine.

Az ott élők helyesen
szeretnének cselekedni,

de a termékek csomagolása továbbra is
túl sok hulladék keletkezését eredményezi,

amivel a települések
nem tudnak mit kezdeni,

mikor a szeméttelepre kerül.

Mikor a műanyag csomagolók
gyártóit nem terheli felelősség

a saját hulladékuk kezeléséért
és költségeiért, rossz dolgok történnek.

Nagyon rosszak.

Pont ezért sokan kezdik újragondolni
a csomagolást és a hulladékkezelést.

Ennek egyik módja

a kiterjesztett gyártói felelősség (EPR).

Úgy is mondhatjuk, "a szennyező fizet"
vagy, "egy nagyszerű ötlet".

E rendszer elszámoltathatóvá teszi
a csomagolók gyártóit

a polcainkra kerülő dolgokért.

Például a nem újrahasznosítható anyagok
többe kerülnének.

Míg az USA nem kötelezi a gyártókat
a csomagolóanyag-hulladékuk kezelésére,

sok más hely igen –

többek között jónéhány kanadai tartomány
és az EU összes országa.

E törvények közül néhány
már 30 éve érvényben van,

és sok ilyen település akár 80%-os
újrahasznosítási aránnyal büszkélkedhet.

S ami még jobb,

mikor a cégeket teszik felelőssé
saját hulladékukért,

akkor történik valódi változás.

Rájönnek, valójában olcsóbb
csökkenteni a csomagolók használatát,

mint eltakarításukért fizetni.

Ez a szép abban, ha a felelősséget
a valódi szennyezőkre terjesztjük ki.

Segíthet a műanyag hulladék
csökkentésében,

javíthatja az újrahasznosítást
tisztább hulladéklánc teremtésével,

ja, és igen,

a klímaváltozás ellen is jól jön.

A felesleges műanyagok csökkentésére
irányuló más módszerekkel együtt –

mint a műanyag táskák
és a hungarocell betiltása –

a kiterjesztett gyártói felelősségen
alapuló újrahasznosításra van szükség.

Mit gondoltok erről?
Mondjátok el a kommentekben.

Köszönöm, hogy velem tartottatok.

Ha tetszett a videó,
lájkoljátok és fizessetek elő.