2007-ben én lettem New Jersey állam főügyésze. Azelőtt büntetőügyészként dolgoztam kezdetben a manhattani kerületi ügyész irodájában, majd az Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériumában. Amikor azonban főügyész lettem, két dolog megváltoztatta a büntető igazságszolgáltatásról alkotott képem. Az egyik, hogy feltettem azokat a kérdéseket, amiket alapkérdéseknek gondoltam. Meg akartam érteni, hogy kiket veszünk őrizetbe, kiket helyezünk vád alá, és kiket zárunk az ország fogdáiba és börtöneibe. Azt is látni szerettem volna, hogy döntéseink a közbiztonság javulását szolgálják-e. De ezeket az információkat képtelen voltam megszerezni. Kiderült, hogy a legtöbb igazságszolgáltatási intézmény, mint amilyen az enyém, nem tartotta nyilván a lényeges adatokat. Úgyhogy egy csalódásokkal teli hónap után besétáltam egy konferenciaterembe, amely tele volt nyomozókkal és több rakásnyi aktakupaccal, és a nyomozók ott ültek sárga jegyzetfüzeteikkel, és jegyzeteltek. Próbálták kigyűjteni az adatokat, amiket kértem, ügyenként átfésülve az elmúlt öt év aktáit. És ahogy bizonyára sejtik, az eredmény, mikor végre meglett, nem volt jó. Kiderült, hogy sokat foglalkozunk pitiáner drogügyek felderítésével a környékbeli utcákon, trentoni irodánk vonzáskörzetében. A másik dolog, ami történt, hogy eltöltöttem egy napot a New Jerseyhez tartozó camdeni rendőrkapitányságon. Akkoriban New Jersey állam Camden városa volt Amerika legveszélyesebb városa. Éppen ezért én vezettem a camdeni rendőrkapitányságot. Ott töltöttem a napot, és bevittek egy terembe, ahol rangidős rendőrtisztek keményen dolgoztak azon, hogy visszaszorítsák a bűnözést Camdenben. És ahogy végignéztem a teremben, miközben a bűnözés csökkentéséről beszéltünk, a rendőrtisztek kezében sok kis sárga tapadós cédulát láttam. Fogták ezeket a sárga cédulákat, ráírtak valamit, majd felragasztották egy táblára. Egyikük azt mondta, "Volt egy betörés két hete. De nincs gyanúsítottunk." Egy másik így szólt:"Múlt héten lövöldözés volt a környéken. Ott sincs gyanúsított". Rendőri intézkedéseinkben nem támaszkodtunk adatokra. Lényegében sárga Post-it cetlikkel próbáltunk a bűnözéssel szembeszállni. Ez a két dolog ébresztett rá arra, hogy alapjában véve rosszul teljesítünk. Azt se tudtuk, kik vannak az igazságszolgáltatási rendszerünkben, nem volt semmi adatunk arról, ami igazán fontos volt, nem osztottuk meg, ami volt, nem használtunk analitikát vagy más segédeszközt a jobb döntéshozatal és a bűnözés visszaszorítása érdekében. Akkor először gondolkoztam el azon, vajon mi alapján hozunk döntéseket. Kerületi ügyészhelyettesként és államügyészként átolvastam az előttem fekvő aktákat, és döntéseket általában az ösztöneimre hallgatva és a tapasztalataim alapján hoztam. Amikor főügyész lettem, rálátásom nyílt a rendszer egészére, és meglepetésemre azt tapasztaltam, hogy pontosan ugyanez történik a rendszer egészében -- rendőrőrsökön, ügyészi hivatalokban, bíróságokon és börtönökben. Nagyon gyorsan rájöttem arra, hogy nem jól végezzük a dolgunkat. Ezért én máshogy akartam csinálni. Be akartam vezetni az adatelemzés és szigorú statisztikai elemzés használatát a munkánkba. Röviden, "moneyball"-t akartam az igazságszolgáltatásban. A "moneyball", ahogy azt sokan tudják, az Oakland A's baseball csapat adatelemzésen és statisztikán alapuló módszere volt a játékosok kiválasztására, ami győzelemre vitte őket, és felváltotta náluk azt a rendszert, ahol baseball-megfigyelők a meccseket járva figyelték a játékosokat, és a megérzéseikre, megfigyelői tapasztalataikra hallgatva választottak játékosokat. Az új rendszer feldolgozott adatok és szigorú statisztikai elemzések alapján segítette őket a játékosok kiválasztásban és a meccsek megnyerésében. Az Oakland A's csapatánál ez bevált, és bevált New Jersey államban is. Elértük, hogy már nem Camden volt Amerika legveszélyesebb városa. 41 százalékkal visszaszorítottuk a gyilkosságok számát, megmentve ezzel konkrétan 37 ember életét. Az összes bűncselekmény számát 26 százalékkal csökkentettük a városban. A büntetőeljárásunk módszerén is változtattunk. Az irodánk környékén zajló kisstílű drogüzelmek helyett állami szintű és fontosságú ügyekre koncentráltunk, mint amilyen az erőszak visszaszorítása a legdurvább elkövetők körében, utcai bandák vád alá helyezése a fegyver- és drogkereskedés, valamint a politikai korrupció üldözése. És ez rengeteget számít, mert a közbiztonság az én szememben a kormány legfontosabb feladata. Ha nem vagyunk biztonságban, nem művelődhetünk, nem lehetünk egészségesek, nem csinálhatunk semmi olyasmit, amit szeretnénk. Ma egy olyan országban élünk, ahol komoly igazságszolgáltatási problémákkal kell szembenéznünk. Évente 12 millió ember kerül őrizetbe. Nagy többségük pitiáner bűncselekményekért, vétségekért, 70-80 százalékban. Kevesebb, mint 5 százalékban erőszakos cselekedetért. Mégis 75 milliárd, igen, milliárd dollárt költünk évente az állami és helyi szintű büntetés-végrehajtásra. Ebben a pillanatban 2.3 millió ember ül fogdáinkban és börtöneinkben. És hihetetlen közbiztonsági kihívások előtt állunk, mert az a helyzet, hogy a börtönben tartózkodók kétharmada a tárgyalására vár. Nem ítélték el még őket. Csak várnak a tárgyalásuk napjára. Az emberek 67 százaléka visszaeső. Miénk az egyik legmagasabb visszaesési ráta a világon. 10 börtönből szabadult emberből majdnem 7 újra őrizetbe kerül, nem menekülve a bűnözés és bebörtönzés állandó körforgásából. Ezért amikor az Arnold Alapítványnál kezdtem dolgozni, visszatértem ezekhez a kérdésekhez, és felidéztem, hogyan alakítottuk át adatok és elemzések segítségével New Jersey igazságszolgáltatását. Amikor látom, hogy milyen ma az amerikai igazságszolgáltatási rendszer, pontosan ugyanazt érzem, amit New Jerseyben, amikor elkezdtem ott dolgozni, hogy egyértelműen jobb munkát kell végeznünk, és tudom azt, hogy képesek vagyunk rá. Ezért az adatelemzésre helyeztem a hangsúlyt, hogy segítségével hozzuk meg a közbiztonságot érintő legfontosabb döntést. Ez a döntés pedig annak megítélése, hogy miután valakit letartóztatnak, az illető veszélyt jelent-e a közbiztonságra és ezért fogva kell tartani, vagy nem jelent veszélyt a közbiztonságra, és akkor szabadon kell engedni. Egy büntetőeljárás során minden ezen az egy döntésen múlik. Mindenre hatással van. Hatással van az ítélethozatalra. Hogy valaki gyógyszeres kezelést kap-e. Hatással van az erőszakra és a bűnözésre. És amikor bírókkal beszélgetek országszerte, ami mostanában rendszeresen előfordul, mindannyian ugyanazt mondják, hogy a veszélyes elkövetők kerülnek börtönbe, a veszélytelen, erőszakra nem hajlamos embereket pedig elengedjük. Ezt komolyan gondolják és így is hiszik. De ha megnézzük az adatokat, amivel egyébként a bírók nem rendelkeznek, ha megnézzük ezeket az adatokat, számos esetben azt tapasztaljuk, hogy ez nem így van. Az alacsony kockázatú elkövetőket, akik a bűnelkövetők összlétszámának 50 százalékát teszik ki, börtönben találjuk. Vegyük például a texasi Leslie Chew esetét, aki négy takarót lopott egy hideg téli éjszakán. Letartóztatták, fogdában tartották, az óvadék 3500 dollár volt, akkora összeg, amit ő nem tudott kifizetni. Nyolc hónapig volt börtönben, mire az ügye tárgyalásra került, ami az adófizetőknek több mint 9000 dollárjába került. A spektrum másik végén ugyanilyen szörnyű a helyzet. Itt találjuk a legmagasabb kockázatú elkövetőket, akikről úgy véljük, a legnagyobb eséllyel követnek el újabb bűncselekményt, ha szabadlábra kerülnek, országos szinten ezeknek az embereknek az 50 százalékát szabadon engedjük. Ennek oka a döntéshozatali módszereinkben rejlik. A bírók a legjobb szándékkal ítélik meg a kockázatot, de ezt szubjektíven teszik. Mint 20 évvel ezelőtt a baseball-megfigyelők, akik az ösztöneik és tapasztalataik alapján próbálták a játékosban rejlő kockázatot felmérni. Mindez szubjektív, és tudjuk, mi a sorsa a szubjektív döntéseknek: gyakran tévesnek bizonyulnak. Amire szükségünk van, az a hatékony adatelemzés. Amit kerestem, az egy hatékony, adatvezérelt kockázatelemző eszköz volt, amely tudományos és objektív módon segíti a bírókat abban, hogy valóban felfogják, mekkora kockázatot jelent az előttük álló ember. Körülnézve az országban, azt találtam, hogy az amerikai bírósági körzetek mindössze 5-10 százalékában használnak valamilyen kockázatelemző eszközt, és amikor szemügyre vettem ezeket, gyorsan rájöttem, miért. Hihetetlen drága volt a működtetésük, rengeteg időt vett igénybe, és csak a helyi bírósági körzetekre vonatkoztak, ahol létrehozták őket. Így voltaképpen nem lehetett arányítani vagy máshol alkalmazni őket. Összeállítottam hát egy fenomenális csapatot, mely adattudósokból, kutatókból, és statisztikusokból állt, hogy létrehozzanak egy egységes kockázatelemző eszközt, mely az Egyesült Államok összes bírája számára objektív, tudományos kockázatfelmérést tesz lehetővé. Ebben a programban, amit létrehoztunk, 1,5 millió esetet gyűjtöttünk össze az Egyesült Államok területéről, városokból, megyékből, az ország minden egyes államából, szövetségi kerületéből. És ebből a 1,5 millió esetből, mely a tárgyalás előtt álló ügyek legnagyobb adatbázisa ma Amerikában, azt láttuk, hogy több mint 900 rizikófaktor áll rendelkezésünkre, hogy megpróbáljuk kiszűrni, mi számít a legjobban. Kilenc jól körülhatárolható faktort találtunk, ami az országban mindenütt lényeges tényező volt, és ami a legmeghatározóbb volt a kockázat előrejelzésében. Létrehoztunk tehát egy univerzális kockázatelemző programot. Így néz ki. Amint látják, beírunk néhány információt, a többségük roppant egyszerű, könnyű használni, olyan adatokra koncentrál, mint a vádlott büntetett előélete, ítélték-e már börtönbüntetésre, követett-e el korábban erőszakos cselekedetet, előfordult-e, hogy nem jelent meg a bíróságon. Ezzel az eszközzel három dolgot tudunk megjósolni. Egy -- fog-e valaki újabb bűntettet elkövetni, ha szabadon engedik. Kettő -- először vagyunk képesek arra, és ezt hihetetlenül fontosnak tartom, hogy megjósoljuk, fog-e valaki erőszakos bűntettet elkövetni, ha kiengedik. Ez az egyedüli, legfontosabb dolog, ha a bírákat kérdezzük. És végül három -- megjósolhatjuk, hogy valaki megjelenik-e újra a bíróságon. Az Egyesült Államok minden egyes bírája tudja ezt majd használni, mert egységes adatbázisra épül. Ha a bírák lefuttatják a kockázatelemző programot, ezt látják majd: egy állapotjelentést. Felül látható az Új Bűnelkövetési Mutató, hatos a legmagasabb fokozat, középen pedig ez áll: "Fokozott erőszakveszély". Ez azt jelenti, hogy ez az ember fokozottan hajlamos az erőszakra, és erre a bírónak nagyon figyelnie kell. Lefelé haladva láthatják az Igazolatlan Távolmaradási Mutatót, amely annak a valószínűségét jelzi, hogy valaki megjelenik-e majd a bíróságon. És itt szeretnék elmondani valami nagyon fontosat. Nem arról van szó, hogy szerintem ki kell iktatni a bírói ösztönt és tapasztalatot ebből a folyamatból. Nem. Azt gondolom, a probléma abban rejlik, és a rendszernek ezek a döbbenetes hibái, hogy a kisstílű, erőszakra nem hajlamos embereket bebörtönözzük, a magas kockázatú, veszélyes bűnözőket pedig szabadon engedjük, abból adódnak, hogy nincs objektív kockázatfelmérő eszközünk. A megoldás szerintem az, hogy ezt az adatvezérelt kockázatelemzést ötvözzük a bírák megérzéseivel és tapasztalataival, hogy ezáltal jobb döntések születhessenek. Az eszközt július 1-én vezették be Kentucky államban, és hamarosan több más amerikai bírósági körzet is csatlakozik. A célunk egész egyszerűen az, hogy az Egyesült Államokban öt éven belül minden egyes bíró használjon adatvezérelt kockázatelemző programot. Jelenleg hasonló eszközök kifejlesztésén dolgozunk ügyészek és rendőrtisztek számára is, hogy az Amerikában jelenleg fennálló rendszert, amely 50 éve változatlanul megérzések és tapasztalatok alapján működik, átalakítsuk egy adatvezérelt, elemzésekre támaszkodó rendszerré. A jó hír az, bár rengeteg munka áll még előttünk, és értékrendszereken kell változtatnunk, a jó hír mégis az, hogy tudjuk, hogy működik. Ezért Google a Google, és ezért használják a baseballcsapatok a "moneyball"-t a győzelem érdekében. Számunkra a jó hír az, hogy ezzel a módszerrel átalakíthatjuk Amerika igazságszolgáltatási rendszerét. Biztonságosabbá tehetjük az utcáinkat, csökkenthetjük a börtönök költségeit, korrektebbé és igazságosabbá tehetjük vele a rendszerünket. Vannak, akik ezt adattudománynak hívják. Én úgy hívom: adatvezérelt igazságszolgáltatás. Köszönöm. (Taps)