2007-ben én lettem
New Jersey állam főügyésze.
Azelőtt büntetőügyészként dolgoztam
kezdetben a manhattani
kerületi ügyész irodájában,
majd az Egyesült Államok
Igazságügyi Minisztériumában.
Amikor azonban főügyész lettem,
két dolog megváltoztatta a büntető
igazságszolgáltatásról alkotott képem.
Az egyik, hogy feltettem
azokat a kérdéseket,
amiket alapkérdéseknek gondoltam.
Meg akartam érteni,
hogy kiket veszünk őrizetbe,
kiket helyezünk vád alá,
és kiket zárunk az ország fogdáiba
és börtöneibe.
Azt is látni szerettem volna,
hogy döntéseink
a közbiztonság javulását szolgálják-e.
De ezeket az információkat
képtelen voltam megszerezni.
Kiderült, hogy a legtöbb
igazságszolgáltatási intézmény,
mint amilyen az enyém,
nem tartotta nyilván a lényeges adatokat.
Úgyhogy egy csalódásokkal teli hónap után
besétáltam egy konferenciaterembe,
amely tele volt nyomozókkal
és több rakásnyi aktakupaccal,
és a nyomozók ott ültek
sárga jegyzetfüzeteikkel,
és jegyzeteltek.
Próbálták kigyűjteni az adatokat,
amiket kértem,
ügyenként átfésülve
az elmúlt öt év aktáit.
És ahogy bizonyára sejtik,
az eredmény, mikor végre meglett,
nem volt jó.
Kiderült, hogy sokat foglalkozunk
pitiáner drogügyek felderítésével
a környékbeli utcákon,
trentoni irodánk vonzáskörzetében.
A másik dolog, ami történt,
hogy eltöltöttem egy napot a New Jerseyhez
tartozó camdeni rendőrkapitányságon.
Akkoriban New Jersey állam
Camden városa
volt Amerika legveszélyesebb városa.
Éppen ezért én vezettem
a camdeni rendőrkapitányságot.
Ott töltöttem a napot,
és bevittek egy terembe,
ahol rangidős rendőrtisztek
keményen dolgoztak azon,
hogy visszaszorítsák a bűnözést Camdenben.
És ahogy végignéztem a teremben,
miközben a bűnözés csökkentéséről
beszéltünk,
a rendőrtisztek kezében sok kis sárga
tapadós cédulát láttam.
Fogták ezeket a sárga cédulákat,
ráírtak valamit,
majd felragasztották egy táblára.
Egyikük azt mondta,
"Volt egy betörés két hete.
De nincs gyanúsítottunk."
Egy másik így szólt:"Múlt héten lövöldözés
volt a környéken. Ott sincs gyanúsított".
Rendőri intézkedéseinkben
nem támaszkodtunk adatokra.
Lényegében sárga Post-it cetlikkel
próbáltunk
a bűnözéssel szembeszállni.
Ez a két dolog ébresztett rá arra,
hogy alapjában véve rosszul teljesítünk.
Azt se tudtuk, kik vannak
az igazságszolgáltatási rendszerünkben,
nem volt semmi adatunk arról,
ami igazán fontos volt,
nem osztottuk meg, ami volt,
nem használtunk analitikát
vagy más segédeszközt
a jobb döntéshozatal
és a bűnözés visszaszorítása érdekében.
Akkor először gondolkoztam el azon,
vajon mi alapján hozunk döntéseket.
Kerületi ügyészhelyettesként
és államügyészként
átolvastam az előttem fekvő aktákat,
és döntéseket általában
az ösztöneimre hallgatva
és a tapasztalataim alapján hoztam.
Amikor főügyész lettem,
rálátásom nyílt a rendszer egészére,
és meglepetésemre azt tapasztaltam,
hogy pontosan ugyanez történik
a rendszer egészében --
rendőrőrsökön, ügyészi hivatalokban,
bíróságokon és börtönökben.
Nagyon gyorsan rájöttem arra,
hogy nem jól végezzük a dolgunkat.
Ezért én máshogy akartam csinálni.
Be akartam vezetni az adatelemzés
és szigorú statisztikai elemzés
használatát a munkánkba.
Röviden, "moneyball"-t akartam
az igazságszolgáltatásban.
A "moneyball", ahogy azt sokan tudják,
az Oakland A's baseball csapat
adatelemzésen és statisztikán alapuló
módszere volt a játékosok kiválasztására,
ami győzelemre vitte őket,
és felváltotta náluk azt a rendszert,
ahol baseball-megfigyelők
a meccseket járva figyelték a játékosokat,
és a megérzéseikre,
megfigyelői tapasztalataikra hallgatva
választottak játékosokat.
Az új rendszer feldolgozott adatok
és szigorú statisztikai elemzések
alapján segítette őket a játékosok
kiválasztásban és a meccsek megnyerésében.
Az Oakland A's csapatánál ez bevált,
és bevált New Jersey államban is.
Elértük, hogy már nem Camden volt
Amerika legveszélyesebb városa.
41 százalékkal visszaszorítottuk
a gyilkosságok számát,
megmentve ezzel konkrétan 37 ember életét.
Az összes bűncselekmény számát
26 százalékkal csökkentettük a városban.
A büntetőeljárásunk
módszerén is változtattunk.
Az irodánk környékén zajló
kisstílű drogüzelmek helyett
állami szintű és fontosságú
ügyekre koncentráltunk,
mint amilyen az erőszak visszaszorítása
a legdurvább elkövetők körében,
utcai bandák vád alá helyezése
a fegyver- és drogkereskedés, valamint
a politikai korrupció üldözése.
És ez rengeteget számít,
mert a közbiztonság az én szememben
a kormány legfontosabb feladata.
Ha nem vagyunk biztonságban,
nem művelődhetünk,
nem lehetünk egészségesek,
nem csinálhatunk semmi olyasmit,
amit szeretnénk.
Ma egy olyan országban élünk,
ahol komoly igazságszolgáltatási
problémákkal kell szembenéznünk.
Évente 12 millió ember kerül őrizetbe.
Nagy többségük
pitiáner bűncselekményekért, vétségekért,
70-80 százalékban.
Kevesebb, mint 5 százalékban
erőszakos cselekedetért.
Mégis 75 milliárd,
igen, milliárd
dollárt költünk évente az állami
és helyi szintű büntetés-végrehajtásra.
Ebben a pillanatban 2.3 millió ember ül
fogdáinkban és börtöneinkben.
És hihetetlen közbiztonsági kihívások
előtt állunk,
mert az a helyzet,
hogy a börtönben tartózkodók kétharmada
a tárgyalására vár.
Nem ítélték el még őket.
Csak várnak a tárgyalásuk napjára.
Az emberek 67 százaléka visszaeső.
Miénk az egyik legmagasabb
visszaesési ráta a világon.
10 börtönből szabadult emberből majdnem 7
újra őrizetbe kerül,
nem menekülve a bűnözés és bebörtönzés
állandó körforgásából.
Ezért amikor az Arnold Alapítványnál
kezdtem dolgozni,
visszatértem ezekhez a kérdésekhez,
és felidéztem,
hogyan alakítottuk át
adatok és elemzések segítségével
New Jersey igazságszolgáltatását.
Amikor látom, hogy milyen ma az amerikai
igazságszolgáltatási rendszer,
pontosan ugyanazt érzem,
amit New Jerseyben,
amikor elkezdtem ott dolgozni,
hogy egyértelműen
jobb munkát kell végeznünk,
és tudom azt, hogy képesek vagyunk rá.
Ezért az adatelemzésre
helyeztem a hangsúlyt,
hogy segítségével hozzuk meg
a közbiztonságot érintő
legfontosabb döntést.
Ez a döntés pedig annak megítélése,
hogy miután valakit letartóztatnak,
az illető veszélyt jelent-e
a közbiztonságra
és ezért fogva kell tartani,
vagy nem jelent veszélyt a közbiztonságra,
és akkor szabadon kell engedni.
Egy büntetőeljárás során
minden ezen az egy döntésen múlik.
Mindenre hatással van.
Hatással van az ítélethozatalra.
Hogy valaki gyógyszeres kezelést kap-e.
Hatással van az erőszakra és a bűnözésre.
És amikor bírókkal beszélgetek
országszerte,
ami mostanában rendszeresen előfordul,
mindannyian ugyanazt mondják,
hogy a veszélyes elkövetők
kerülnek börtönbe,
a veszélytelen, erőszakra nem hajlamos
embereket pedig elengedjük.
Ezt komolyan gondolják és így is hiszik.
De ha megnézzük az adatokat,
amivel egyébként a bírók nem rendelkeznek,
ha megnézzük ezeket az adatokat,
számos esetben azt tapasztaljuk,
hogy ez nem így van.
Az alacsony kockázatú elkövetőket,
akik a bűnelkövetők összlétszámának
50 százalékát teszik ki,
börtönben találjuk.
Vegyük például
a texasi Leslie Chew esetét,
aki négy takarót lopott
egy hideg téli éjszakán.
Letartóztatták, fogdában tartották,
az óvadék 3500 dollár volt,
akkora összeg, amit ő
nem tudott kifizetni.
Nyolc hónapig volt börtönben,
mire az ügye tárgyalásra került,
ami az adófizetőknek
több mint 9000 dollárjába került.
A spektrum másik végén
ugyanilyen szörnyű a helyzet.
Itt találjuk
a legmagasabb kockázatú elkövetőket,
akikről úgy véljük,
a legnagyobb eséllyel követnek el
újabb bűncselekményt,
ha szabadlábra kerülnek,
országos szinten ezeknek az embereknek
az 50 százalékát
szabadon engedjük.
Ennek oka a döntéshozatali
módszereinkben rejlik.
A bírók a legjobb szándékkal
ítélik meg a kockázatot,
de ezt szubjektíven teszik.
Mint 20 évvel ezelőtt a
baseball-megfigyelők,
akik az ösztöneik
és tapasztalataik alapján
próbálták a játékosban rejlő
kockázatot felmérni.
Mindez szubjektív,
és tudjuk, mi a sorsa
a szubjektív döntéseknek:
gyakran tévesnek bizonyulnak.
Amire szükségünk van,
az a hatékony adatelemzés.
Amit kerestem,
az egy hatékony, adatvezérelt
kockázatelemző eszköz volt,
amely tudományos és objektív módon
segíti a bírókat abban,
hogy valóban felfogják,
mekkora kockázatot jelent
az előttük álló ember.
Körülnézve az országban,
azt találtam, hogy az amerikai
bírósági körzetek
mindössze 5-10 százalékában
használnak valamilyen
kockázatelemző eszközt,
és amikor szemügyre vettem ezeket,
gyorsan rájöttem, miért.
Hihetetlen drága volt a működtetésük,
rengeteg időt vett igénybe,
és csak a helyi
bírósági körzetekre vonatkoztak,
ahol létrehozták őket.
Így voltaképpen nem lehetett arányítani
vagy máshol alkalmazni őket.
Összeállítottam hát
egy fenomenális csapatot,
mely adattudósokból, kutatókból,
és statisztikusokból állt,
hogy létrehozzanak egy
egységes kockázatelemző eszközt,
mely az Egyesült Államok
összes bírája számára
objektív, tudományos
kockázatfelmérést tesz lehetővé.
Ebben a programban, amit létrehoztunk,
1,5 millió esetet gyűjtöttünk össze
az Egyesült Államok területéről,
városokból, megyékből,
az ország minden egyes államából,
szövetségi kerületéből.
És ebből a 1,5 millió esetből,
mely a tárgyalás előtt álló ügyek
legnagyobb adatbázisa ma Amerikában,
azt láttuk,
hogy több mint 900 rizikófaktor
áll rendelkezésünkre,
hogy megpróbáljuk kiszűrni,
mi számít a legjobban.
Kilenc jól körülhatárolható
faktort találtunk,
ami az országban mindenütt
lényeges tényező volt,
és ami a legmeghatározóbb volt
a kockázat előrejelzésében.
Létrehoztunk tehát egy univerzális
kockázatelemző programot.
Így néz ki.
Amint látják, beírunk néhány információt,
a többségük roppant egyszerű,
könnyű használni,
olyan adatokra koncentrál, mint
a vádlott büntetett előélete,
ítélték-e már börtönbüntetésre,
követett-e el korábban
erőszakos cselekedetet,
előfordult-e,
hogy nem jelent meg a bíróságon.
Ezzel az eszközzel
három dolgot tudunk megjósolni.
Egy -- fog-e valaki újabb bűntettet
elkövetni, ha szabadon engedik.
Kettő -- először vagyunk képesek arra,
és ezt hihetetlenül fontosnak tartom,
hogy megjósoljuk, fog-e valaki
erőszakos bűntettet elkövetni,
ha kiengedik.
Ez az egyedüli, legfontosabb dolog,
ha a bírákat kérdezzük.
És végül három -- megjósolhatjuk,
hogy valaki megjelenik-e újra a bíróságon.
Az Egyesült Államok minden egyes bírája
tudja ezt majd használni,
mert egységes adatbázisra épül.
Ha a bírák lefuttatják
a kockázatelemző programot,
ezt látják majd: egy állapotjelentést.
Felül látható az Új Bűnelkövetési Mutató,
hatos a legmagasabb fokozat,
középen pedig ez áll:
"Fokozott erőszakveszély".
Ez azt jelenti, hogy ez az ember
fokozottan hajlamos az erőszakra,
és erre a bírónak nagyon figyelnie kell.
Lefelé haladva láthatják
az Igazolatlan Távolmaradási Mutatót,
amely annak a valószínűségét jelzi,
hogy valaki megjelenik-e majd a bíróságon.
És itt szeretnék elmondani
valami nagyon fontosat.
Nem arról van szó,
hogy szerintem ki kell iktatni
a bírói ösztönt és tapasztalatot
ebből a folyamatból.
Nem.
Azt gondolom, a probléma abban rejlik,
és a rendszernek ezek a
döbbenetes hibái,
hogy a kisstílű, erőszakra nem hajlamos
embereket bebörtönözzük,
a magas kockázatú, veszélyes bűnözőket
pedig szabadon engedjük,
abból adódnak, hogy nincs objektív
kockázatfelmérő eszközünk.
A megoldás szerintem az,
hogy ezt az adatvezérelt kockázatelemzést
ötvözzük a bírák megérzéseivel
és tapasztalataival,
hogy ezáltal jobb döntések születhessenek.
Az eszközt július 1-én vezették be
Kentucky államban,
és hamarosan több más amerikai
bírósági körzet is csatlakozik.
A célunk egész egyszerűen az,
hogy az Egyesült Államokban
öt éven belül minden egyes bíró használjon
adatvezérelt kockázatelemző programot.
Jelenleg hasonló eszközök
kifejlesztésén dolgozunk ügyészek
és rendőrtisztek számára is,
hogy az Amerikában
jelenleg fennálló rendszert,
amely 50 éve változatlanul
megérzések és tapasztalatok
alapján működik,
átalakítsuk egy adatvezérelt,
elemzésekre támaszkodó rendszerré.
A jó hír az,
bár rengeteg munka áll még előttünk,
és értékrendszereken kell változtatnunk,
a jó hír mégis az,
hogy tudjuk, hogy működik.
Ezért Google a Google,
és ezért használják
a baseballcsapatok a "moneyball"-t
a győzelem érdekében.
Számunkra a jó hír az,
hogy ezzel a módszerrel átalakíthatjuk
Amerika igazságszolgáltatási rendszerét.
Biztonságosabbá tehetjük az utcáinkat,
csökkenthetjük a börtönök költségeit,
korrektebbé és igazságosabbá tehetjük
vele a rendszerünket.
Vannak, akik ezt adattudománynak hívják.
Én úgy hívom:
adatvezérelt igazságszolgáltatás.
Köszönöm.
(Taps)