Ha azt mondanám, van egy dolog,
amit bárki megtehet,

ami fejlesztené a képzelőerejüket,
a memóriájukat

és valószínűleg a személyes
kapcsolataikat is,

és kedvesebbé is válnának tőle,

valószínűleg hitetlenkednének.

Főleg, ha azt is elárulnám,
hogy semmibe sem kerül,

és szerintem a teremben
már mindenki képes rá.

Mostanra valószínűleg kitalálták,

hogy az olvasásról beszélek –

volt is utalás rá a címben.

De nem arról a fajta olvasásról beszélek,

ami hihetetlenül fontos számunkra,

mint a tanulás

vagy az adminisztrációs ügyek
elintézése során végzett olvasás;

az a fajta olvasás, ami az életben való
boldoguláshoz szükséges.

Inkább regényekről beszélek,
történetekről, elbeszélésekről –

arról, amikor olyasmit olvasunk,
ami valaki más fejéből pattant ki,

amikor belépünk a szereplők

érzelmi és hangulatvilágába,
cselekedeteibe,

tehát az ő szemszögükből látunk mindent.

Az olvasásnak ezt a fajtáját
jobb esetben kellemesnek ítéljük,

míg rosszabb esetben időpocséklásnak.

Emlékszem, mikor édesanyám elmesélte,

hogy gyerekkorában megőrült a könyvekért,

de az apukája egyszer
kitépett egy könyvet a kezéből

s azt mondta: "Ha valamit olvasnod kell,
akkor az legalább hasznos legyen."

Amit ma mondani akarok,

hogy igazából a regények
meglepő módon nagyon is hasznosak úgy,

ahogy korábban valószínűleg
nem is sejtettük volna.

Valójában fontosabb is lehet,
mint az olvasás többi formája.

Van néhány új bizonyíték,

ami meglepő módon
a neurológia tudományából fakad,

és alátámasztja azt,
amire később még visszatérek.

De először is jöjjön néhány
nem olyan friss bizonyíték:

2013-ban volt egy kísérlet,

amit két New York-i pszichológus,
David Kidd és Emanuele Castano végzett el.

Kiválasztottak embereket
és megkérték őket arra,

hogy olvassanak különböző könyvekből
rövid szövegrészleteket.

Néhányuk ismeretterjesztő könyv
vagy tankönyv volt,

néhányuk triller vagy szövegkönyv,

ahol inkább a történetben végbemenő
eseményekről olvasunk,

és nem igazán az emberekről;
tehát nem vagyunk a fejükben.

A harmadik kategória

azok a regények, amiről ma beszélek,

amikor a szereplők szemszögéből
éljük át az eseményeket.

Ezután a kutatók mutattak
néhány fotót a résztvevőknek

emberekről, akiknek markáns
arckifejezésük van,

és kérték, hogy jellemezzék őket
csupán az arckifejezésük alapján;

az alapján, amiről azt hitték,
hogy ezek az emberek gondolnak.

Ez igazából egy elég általános teszt arra,

amit tudatelméletnek nevezünk,

ami inkább rossz megfogalmazás, szerintem,

egy olyan képességre, ami remélem
mindannyiunknak ismert;

többnyire-kevésbé mindannyian
rendelkezünk vele.

Ez az az ösztönös képesség,

hogy abból, ahogy valaki mozog,
vagy kifejezi magát,

látjuk, hogy mi játszódhat le a fejében.

Megengedi nekünk,
ha legalább csak egy percre is,

hogy kilépjünk önmagunkból,

és a másik ember szemszögéből
szemléljük a világot.

Ugyanez a képesség

egész világokat tár fel előttünk,

mert megengedi nekünk,
hogy elképzeljük, milyen lehet

valahol máshol lenni,
valami mást csinálni,

valamire máshogy tekinteni.

Így azok az emberek, akikben ez nincs meg,
azok igen hátrányos helyzetben vannak,

főleg a társadalmi életben –

bonyolultnak találják a kapcsolatokat –

ezen felül korlátozza őket
saját korlátozott képzelőerejük.

Mert ha hiányzik az a képességünk,
hogy kilépjünk önmagunkból,

nehéz bármit is elképzelni, tényleg.

Nem kell tudományos lapokat
böngészni, hogy lássuk a hatását.

Mindenki tisztában van ezzel.

Egy bizonyos esetről szeretnék beszélni –

Néhány évvel ezelőtt
elmentem egy olvasókörbe,

amit különböző mentális
betegséggel küzdők számára rendeztek.

Sokuk komoly depresszióval
vagy szorongással küzdött,

viszont közösen indítottak egy olvasókört.

Pár hónap elteltével csatlakoztam,

mikor már kezdett hatással lenni.

Azon a találkozón, amin én is ott voltam,
az 'Üvöltő Szelek"-et olvasták,

egy angol regényt,

és épp annál a résznél jártak,
ahol Kathynek, a főhősnőnek

választania kell:
vagy hozzámegy az unalmas Lintonhoz,

vagy ehhez a vad, izgalmas,
viharos alakhoz, Heathcliffhez.

Figyeljenek, miket mondtak:

- Előbb pusztulhatnak el
a földkerekség összes Lintonai,

míg én beleegyeznék abba,
hogy elhagyjam Heathcliffet.

- Állj meg itt, Faye.

Te is szívesen élnéd meg ezt a helyzetet?

Szeretnéd azt érezni, amit Katherine?

- Persze!

- Mindig ezt akarom érezni,
és éreztem is így, tudod,

mikor szinte mindig boldog vagy,
akár hetekig, hónapokig.

- Szép gondolat: egyszer olyan,
mintha ő lenne Heathcliff,

de néha az az érzésed,

hogy nagyon veszélyes is lehetne ez az út.

- A házasság csak színlelés lenne.

- El tudom képzelni, hogy ez milyen lenne
Linton számára.

Elveszi Katherinet,

de aztán rájön, hogy valaki mást szeret.

És rá fog jönni.

- Úgy gondolom, Heathcliffel
kellene együtt lennie.

- Szerintem szexuálisan
vonzódik hozzá, és szenvedélyes.

- Ja.
- Igen.

- Szerintem bele kellene vágnia.

(Nevetés)

Úgy tűnt nekem, ahogy néztem és hallgattam
ezeket az embereket,

hogy ez az egyszerű kis olvasás
megváltoztatta az életüket;

és egy esetben valóban életet is mentet.

Tudom –

és valószínűleg látni
fogják a végén, mikor odaérünk.

A kérdés, ami felmerült bennem:

Mi történik az emberek agyában
olvasás közben,

ami ilyen nagy hatással van rájuk?

Vegyük át egy kicsit, hogy mi
történik ilyenkor az agyban.

Biztos tudják, hogy az agyunk neuronokból,
elektromos sejtekből áll,

és az összekapcsolódásukból
pályák alakulnak ki,

amik elektromos jeleket szállítanak
folyamatosan oda-vissza,

és ez az elektromos árapály

jelenti a mi gondolatainkat
és érzelmeinket.

Néhány pálya mindannyiunkban
nagyon hasonló,

mert a génjeinkkel örököljük őket.

Bal oldalt láthatják azokat a pályákat,
amelyek mindenkiben ott vannak,

amelyek a fényt szállítják a szemből
a vizuális kéregig,

a fejünk hátsó részébe.

A kép másik oldalán viszont

a két agyfélteke közti
kapcsolataink láthatóak,

tehát mindkét oldal szó szerint
tudja, mit csinál a másik fél.

Hadd mutassam megy gyorsan,

hogy mi a különbség
a beszéd és az olvasás között,

mert nagyon különbözőek.

A beszéd olyasmi,
ami már benne van a génjeinkben,

ezekkel a pályákkal már születésünktől
kezdve rendelkezünk.

Csak annyit kell tennünk, hogy egy babát
emberek közé teszünk, akik beszélnek,

és előbb vagy utóbb a baba is
elkezd beszélni; így természetes.

De az olvasás nem az.

Betehetnek egy babát a könyvtárba,
körbevehetik könyvekkel

születésének első napjától,

de soha nem kezdene el spontán olvasni.

Meg kell tanítani, hogy kell csinálni.

És ezért van az, hogy a beszéd velünk van

már legalább 100 000 ezer éve –

elég ideje volt a természetes
szelekciónak, hogy behálózza az agyunkba.

De az olvasás csak 5000 évvel
ezelőtt kezdődhetett,

és 100 éve még sokan
egyáltalán nem olvastak.

Tehát ahelyett, hogy használni
tudnánk ezeket az előre felépített,

ösztönös, ha úgy tetszik – pályákat,

minden alkalommal, minden embernek
az alapoktól kell megtanulnia az olvasást.

Ami új, egyéni pályák
kialakítását jelenti,

olyanokét, amelyeket mindenki magának
épít fel élete során.

Minden tapasztalat megszerzésével
egy emlék vagy új szokás alakul ki;

egyéni pályákat hozunk létre
az alaprajzon.

És ez az, amit tennünk kell,
mikor olvasunk.

Ha megnézzük az agyat beszédképzés közben,

akkor elég egyszerű képletet kapunk:
mondjuk látunk egy kutyát –

az információ eljut
a hátul található vizuális kéregig,

aztán továbbítódik.

Eközben az agy emlékképek
közt kutat, hogy tudja, mit lát éppen,

és mire eléri az információ
ezt a kék részt,

ami az első főbb nyelvi központunk,

az agy már össze tudja párosítani
az információt egy szóval.

Aztán továbbhalad a piros részig,
az ún. Broca-központig,

és itt jut eszünkbe,
hogyan kell kimondani a szót.

Az agy motoros rendszere, az a zöld sáv

utasításokat küld az ajkaknak,
és a nyelvnek,

hogy formálják meg a szót.

Így működik a beszéd.

És ahogy mondtam, ez természetes,
azok a pályák már ott vannak.

De az olvasás az egy teljesen más tészta.

Absztrakt szimbólumok láttán az agynak
sokkal több munkát kell végeznie.

Amikor olvasni tanulunk

létre kell hoznunk
ezeket az új összeköttetéseket

az agy több különböző részén.

Látják ezeket a piros
vagy világító pontokat.

Láthatják, hogy ezek nem egyszerű,
egyirányú pályák,

hanem igazán bonyolult hálózatok,

amelyek olvasás közben jönnek létre.

Tehát az agy többet dolgozik,
több részt kell összekapcsolnia.

Sokkal összetettebb tapasztalat.

Arra kényszerít, hogy az agyunk
általában nem használt részeit használjuk.

Az ok, vagy az egyik ok,
amiért ilyen terebélyes,

hogy amikor arról olvasunk,
hogy valaki csinál valamit,

fut az életéért, sikít vagy fél,

akkor az olvasó agyában
olyan pontok aktiválódnak,

amelyek akkor aktiválódnának,
ha ők maguk élnék át az eseményeket.

Azért nem azonos mértékben, hiszen akkor
ugyanazt cselekednénk, mint a karakterek,

és tudjuk korlátozni magunkat,
így ez nem történik meg,

de lényegében véve –

Ezek agyról készült felvételek,

láthatják a diagram alapján,

hogy éppen olvasnak.

A valós működés hozza létre
ezt a mintázatot bal oldalt,

és mikor olvasnak,

a jobb oldali mintázat mutatja,
mi történik olyankor az agyban.

Ahogy látják, nagyon hasonlóak,
azzal a különbséggel,

hogy amikor dolgokról olvasunk,
akkor nem olyan intenzívek.

Nagyobb intenzitásnál már cselekednénk is.

Mert amit fontos megérteni az olvasásról,

hogy nem csak megismerjük azt,
mi megy a másik fejében,

hanem egy bizonyos fokig
mi is átéljük azt.

És ez egy nagy különbség.

Mindennel így van ez.

A fájdalommal -

mikor látjuk,
vagy olvasunk valaki fájdalmáról,

az agynak ugyanazon pontjai aktiválódnak,
amelyek akkor aktiválódnának,

ha mi magunk éreznénk a fájdalmat.

Néhányan annyira bele tudják élni magukat,

hogy elmondásuk szerint
tényleg érzik a fájdalmat.

Ugyanez a helyzet a haraggal,
bármelyik érzéssel,

sőt bonyolultabb
intellektuális dolgokkal is,

mint a bírálat, erkölcsi bírálat stb.

Ez egy olyan új információ,
ami csak ez évben jött ki.

Az Államokban az Emory Egyetem kutatói

úgy döntöttek kiderítik, hogy látható-e,
mi is történik ilyenkor az agy belsejében.

Korábbi munkákból már tudjuk,

hogy az emberek legalább átmenetileg
fogékonyabbá válnak mások érzései iránt,

amint elolvastak egy könyvet,
vagy rendszeresen regényeket olvasnak.

Ennek a kutatásnak az volt a célja,

hogy kiderítsék, ez valami olyasmi-e,
amit lehet látni

az agy belsejében, fizikálisan.

Diákokat kértek meg,

nagyon sokat, – elég sok adat
állt így rendelkezésre –,

hogy egy izgalmas és lebilincselő
könyvből olvassanak,

ami tele van a karakterek
belső elbeszéléseivel.

A könyv a 'Pompeii' volt,
Robert Harristől,

ha valaki szeretné kipróbálni.

30 oldalt kellett olvasniuk esténként
öt egymást követő napon.

Felvételt készítettek a résztvevők
agyáról a kísérlet előtt,

hogy legyen egy kiindulópont arról,

hogy is nézett ki az agyuk az elején.

Aztán olvasniuk kellett,

és minden olvasással töltött este után

következő reggel ismét
felvételt készítettek az agyukról.

Minden nap látszódtak különbségek.

A különbségek,

ez egy vázlatos kép arról,
hol találtak a különbségeket,

az összeköttetéseket,

amelyek a hét elteltével,
amikor minden este olvastak

egyre vastagabbak és sűrűbbek lettek.

És ahogy látják,
mindenhol ott vannak az agyban,

nem csak a nyelvi központokban,

mindenhol.

Alapvetően az,
amit ezek az emberek csináltak,

elég jó edzés volt számukra.

Ezek a felvételek nagyjából úgy néztek ki,
amire akkor számítanánk,

ha ezek az emberek maguk
élték volna át az elolvasott eseményeket.

Igazából tényleg megélték
ezt az tapasztalatot,

és az agyuk szerkezetének a részéve vált.

Mi a konklúzió:

úgy hiszem, az üzenetem ugyanaz,
mint az előttem lévő előadóé, Deliáé,

hogy az agynak ugyanolyan szüksége
van az edzésre, mint a testnek.

És a regények olvasása tűnik a legjobb
edzésnek, amit kaphatunk.

És nem csak saját magunknak jó,
hanem a társadalom egészének is,

hiszen az agy olyan, mint egy izom:

minél több könyvön rágjuk át magunkat,
hogy megismerjük mások nézőpontját,

hogy szimpatizáljunk,
együttérezzünk más emberekkel,

annál együttérzőbb lesz a társadalmunk is.

Köszönöm.

(Taps)