A globális menekültválságról fogok
beszélni önöknek,

és az a célom, hogy megmutassam:

a válság kezelhető, megoldható,

és ugyanannyira rólunk is szól,
arról, hogy kik vagyunk,

mint amennyire elsősorban
a menekültek próbatétele.

Számomra ez nemcsak szakmai kötelesség,

mert menekülteket támogató
civil szervezetet vezetek.

Ez személyes ügy.

Szeretem ezt a képet.

Ez az igazán jóképű fickó itt jobb oldalt,

ez nem én vagyok.

Ő az apám, Ralph, Londonban, 1940-ben

apjával, Samuellel.

Belgiumból menekült zsidók voltak.

A náci megszállás napján indultak útnak.

És ezt a képet is szeretem.

Menekült lengyel gyermekek csoportja,

1946-ban érkeztek Angliába.

Középen az édesanyám, Marion.

Elküldték, hogy új életet kezdhessen

egy új országban,

teljesen egyedül,

tizenkét évesen.

Tudom:

ha Anglia nem fogadta volna be
a menekülteket

a negyvenes években,

ma biztosan nem lennék itt.

Még hetven év múlva is
ugyanott tartunk.

"Húzzunk fel falakat!" - harsogják,

bosszúszomjas politikai retorikával,

humanitárius értékek és alapelvek égnek

a legtöbb országban úgy,
ahogy 70 éve senki nem beszélt volna

a háború áldozatainak hontalanságáról
és reménytelenségéről.

Tavaly percenként

további 24 ember hagyta el az otthonát

háborús konfliktus, erőszak,
üldözés miatt:

újabb vegyifegyver-támadás Szíriában,

portyázó tálibok Afganisztánban,

és diáklányok elrablása Nigériában,
melyet a Boko Haram vállalt magára.

Ezek az emberek
nem egy jobb élet reményében

választanak új országot.

Az életükért menekülnek.

Valóságos tragédia,

hogy a világ leghíresebb menekültje
nem tud ma itt beszédet tartani.

Önök közül is sokan felismerik:

az ötéves Alan Kurdi holttestét

láthatják a képen.

Egy szíriai menekült,
aki a Földközi-tengeren halt meg 2015-ben.

3700-an vesztek oda,
Európa felé igyekezve.

Később, 2016-ban

ötezer ember halt meg.

Nekik már túl késő,

de több millió társuknak még nem.

Még nem késő például Fredericknek.

Tanzániában, a Nyarugusu menekülttáborban
találkoztam vele.

Burundi a hazája.

Tudni akarta, hol fejezhetné be
a tanulmányait.

11 évig járt iskolába.
a 12. osztályt is ki akarta járni.

Azt mondta: "Imádkozom,
hogy ne itt érjen véget az életem,

ebben a menekülttáborban."

És még Haludnak sincs késő.

Szülei palesztin menekültek voltak

a Yarmouk menekülttáborban,
Damaszkusz közelében.

Ő ott született,

és most ő maga is az:
menekült Libanonban.

A Nemzetközi Migrációs Szervezet (IRC)
munkatársaként segít más menekülteket,

de semmi sem biztos

a jövőjét illetően,

hogy hol lesz, mit tartogat neki.

Frederickről, Haludról,

millió sorstársukról beszélek,

hogy miért keltek útra,

hogyan élik túl, mire van szükségük,
és ebben mi a felelősségünk.

Szívből vallom,

hogy a 21. század legnagyobb kérdése

az idegenekkel való bánásmódunkról szól.

Jövőbeli énünk az idegeneknek nyújtott

segítségről szól.

Mi itt igazán tudjuk,

hogy minden eddiginél jobban összekapcsolt
világban élünk,

mégis nagy a veszélye,

hogy új kerítéseink felemésztenek minket.

És ennek legfőbb próbája az,

hogy hogyan bánunk a menekültekkel.

Íme a tények: tavaly 65 millió ember

hagyta el az otthonát
háborús erőszak és üldöztetés miatt.

Ha ez egyetlen ország lenne,

az a 21. században
a világ legnagyobb országa lenne.

Legtöbbjük, mintegy 40 millióan,
szülőhazájukban maradnak,

de 25 millióan útra keltek.

Vagyis átlépték a határt
egy szomszédos országba.

Legtöbbjük elmaradott országban él,

viszonylag elmaradottban
vagy alacsony-középjövedelműben,

mint Halud Libanonban.

Libanonban minden negyedik ember menekült,

az összlakosság egynegyed része.

És a menekültek sokáig maradnak.

A kitelepülés átlagos időtartama

tíz év.

Elmentem a világ legnagyobb táborába,
Kenya keleti részén található.

A neve Dadaab.

1991 és 1992 között épült

"ideiglenes táborként",
polgárháborús szomáliai menekülteknek.

Ott ismertem meg Silót.

És naivan megkérdeztem tőle:

"Mit gondolsz, hazamész majd Szomáliába?"

Visszakérdezett: "Hogy érted, hogy haza?

Én itt születtem."

Aztán megkérdeztem a táborvezetőket:

a 330 ezerből hányan születtek a táborban?

Azt felelték:

100 ezren.

Ezt jelenti a hosszú távú kitelepülés.

Ennek komoly okai vannak:

segítésre képtelen gyenge államok,

1945 óta most a legerőtlenebb

a nemzetközi politikai rendszer,

teológiai, kormányzási
és külkapcsolati eltérések

a muszlim világ jelentős részén.

Mindezek hosszú távú,
többgenerációs kihívások.

Ezért mondom azt, hogy a menekültválság
trend, nem pedig pillanatkép.

Bonyolult, és amikor nagy, hosszú távú,
bonyolult problémákkal küzdünk,

mindenki azt hiszi, nincs mit tenni.

Amikor Ferenc pápa 2014-ben
Lampedusába ment,

egy itáliai kis szigetre,

mindannyiunkat,
a föld teljes népességét

a "közöny globalizációjával" vádolta.

Kísérteties mondás.

Azt jelenti, hogy kővé vált a szívünk.

Én nem tudom, mondják meg önök.

Szabad ellentmondani a pápának,
akár egy TED-konferencián?

De szerintem nincs igaza.

Szerintem mindenki szívesen
tenne másképpen,

csak épp senki nem tudja,
van-e megoldás erre a válságra.

És most azt szeretném
elmondani önöknek,

hogy bár a probléma létező,
a megoldások is valóságosak.

Először is:

munkára van szükségük ott,
ahol befogadják őket,

és a befogadó országok
erős gazdasági támogatást igényelnek.

Egy 2014-es ugandai tanulmány szerint

Kampalában, a fővárosban
a menekültek 80 százalékának

nem kellett humanitárius segély,
mert volt munkájuk.

Munkalehetőséget kaptak.

Második megoldás:

a gyermekek oktatása nem luxus,
hanem mentőkötél

a hosszú kitelepülés ideje alatt.

Ők hamar talpra állnak, ha kellő szociális
és érzelmi támogatást kapnak

írás- és számtantudással együtt.

Saját szememmel láttam.

De a kisiskoláskorú
menekült gyermekek fele

semmilyen oktatásban nem részesül,

a középiskolás korúak
háromnegyede pedig szintén nem.

Ez őrület.

Harmadik megoldás:

a legtöbb menekült nem táborban van,
hanem városokban és azok környékén.

Önök vagy én, mit szeretnénk,
nagyvárosi menekültekként?

Pénz kéne albérletre, ruhára.

Ez a segélyszervezetek jövője,

legalábbis nagy részben az:

készpénzt adni nekik,
hogy erőre kapjanak,

ezzel a helyi gazdaságot is támogatjuk.

És van egy negyedik megoldás is,

ami ellentmondásos,
de beszélnünk kell erről is.

A legsebezhetőbbeknek
biztosítani kell az újrakezdés lehetőségét

és új életet egy új hazában,

többek közt Nyugaton is.

Számuk viszonylag kevés, nem milliók,
hanem "csak" százezrek,

de ez szimbolikus értékű.

Nem kitiltani kell őket,

ahogy Trump és apparátusa sulykolja.

Ideje befogadni a terror áldozatait.

És ne feledjék -

(Taps)

Ne feledjék, ha bárki megkérdezi önöktől:
"Megvizsgálták őket?"

Ez tényleg kényes és jó kérdés.

Az az igazság, 
hogy a letelepedésért folyamodókat

alaposabban ellenőrzik, mint bárki mást,
aki az országunkba lép.

Így bár a kérdés ésszerű és jogos,

egyáltalán nem jogos azt állítani,
hogy mind terroristák.

Nos, mi történik, ha -

(Taps)

Mi történik, ha nem kapnak munkát,

nem tudják taníttatni gyermekeiket,

nem kapnak készpénzt,
nekik nem jár törvényes út a reményhez?

Akkor miért vállalták e kockázatos utat?

Két éve jártam Leszboszon,
a gyönyörű görög szigeten.

Lélekszáma 90 ezer fő.

Egyetlen év alatt 500 ezer menekült
szállt partra a szigeten.

És hadd mutassam meg,

mit láttam a sziget északi része
felé autózva:

halomba szórt mentőmellényeket,
amiket a menekültek hagytak hátra.

És közelebbről megnézve

kicsi, sárga mellénykék,

gyerekeknek.

Lefotóztam.

Az írást valószínűleg nem látják,
de hadd olvassam fel önöknek.

"Figyelmeztetés! Nem véd fulladás ellen."

A 21. században tehát

mentőmellényt adnak gyerekekre,

hogy biztonságban Európába jussanak,

még ha a mellények
nem is mentik meg az életüket,

ha kiesnek a csónakból,
ami odavinné őket.

Ez nemcsak krízis, ez próbatétel.

Hogy a civilizációk
hogyan győzik le az időket.

Az emberség próbája.

Nyugati világunk próbája,

hogy kik vagyunk, és miért állunk ki.

Jellemünk próbája,
nemcsak a politikánké.

A menekültkérdés nehéz ügy.

A világ messzi tájairól érkeznek.

Sok trauma érte őket.

Gyakran különböző vallásúak.

Pontosan ezért kell segítenünk nekik,

semmi nem indokolja,
hogy cserben hagyjuk őket.

Azért is kell segítenünk nekik,
mert mindez rólunk is szól.

Feltárja értékeinket.

Az empátia és altruizmus
a civilizáció két alappillére.

Váltsuk cselekvésre az empátiát
és az altruizmust,

és az alapvető erkölcsi
hitvallásunk szerint élhetünk.

Modern világunkban nincs felmentés.

Nem mondhatjuk, hogy nem tudjuk,
mi folyik Jubában, Dél-Szudánban,

vagy a szíriai Aleppóban.

Ott van a markunkban,

okostelefonjainkon.

A tudatlanság semmire nem ad felmentést.

Ha nem segítünk, az azt jelenti:
egyáltalán nincs morális iránytűnk.

Kiderül, hogy ismerjük-e
saját történelmünket.

Azért vannak jogaik a menekülteknek,

mert a II. világháború utáni
rendkívüli nyugati vezetés,

államférfiak és politikusnők

ezt egyetemes joggá tették.

Ha eldobjuk a menekültek védelmét,
saját történelmünket is szemétre vetjük.

Ez -

(Taps)

Ez is megmutatja a demokrácia erejét,

mint menedéket a diktatúra elől.

Hány politikustól hallottuk:

"Példánk erejében hiszünk,
nem pedig erőnk példájában."

Vagyis fontosabb az, ami mellett kiállunk,
mint a bombák, amiket ledobunk.

A menekültek védett területet keresnek,

eközben a Nyugatot a remény forrásának,
nyugodt kikötőnek látják.

Oroszok, iránok,

kínaiak, eritreaiak, kubaiak,

biztonságot kerestek Nyugaton.

Vesztünkre taszítjuk ki őket.

Van itt más is,
amivel szembe kell néznünk:

van-e bennünk alázat a tévedéseink iránt?

Nem tartozom azok közé,

akik azt hiszik, a világ összes gondját
a Nyugat okozza.

Mert nem így van.

De fel kell ismernünk, ha hibázunk.

Nem véletlen, hogy az az ország,

amelyik a legtöbb menekültet befogadta,
az Egyesült Államok,

bármelyik más országnál
több vietnami menekültet fogadott be.

Ez a történelemről szól.

De van újabb történelmünk
Iránban és Afganisztánban.

A külpolitika hibáit nem tehetjük jóvá

humanitárius segélyekkel,

de ha valamit összetörünk,
az a kötelességünk,

hogy segítsünk helyrehozni.

Emlékeznek, mit mondtam az elején?

Azt, hogy szeretném kifejteni:
a menekültválság

kezelhető és megoldható.

Ez az igazság.
Szeretném, ha másképp gondolkodnának,

de azt is, ha másképp cselekednének.

Ha ön munkáltató,

alkalmazzon menekülteket.

Ha önt meggyőzték az érvek,

cáfolja meg a mítoszokat,

ha a család, barátok,
munkatársak ezzel jönnek.

Ha önnek van pénze,
adjon karitatív szervezeteknek,

akik világszerte gondoskodnak
a menekültekről.

Ha ön szavazópolgár,

adja voksát olyan politikusra,

aki gyakorlatba ülteti
az említett megoldásokat.

(Taps)

Az idegenek iránti kötelességünk

kicsiben és nagyban is,

prózai és hősies módon is

megnyilvánul.

1942-ben

nagynéném és nagymamám
Brüsszelben élt,

német megszállás alatt.

A náci hatóságok

a brüsszeli vasútállomásra rendelték őket.

Nagymamám rögtön sejtette,
hogy ez valami bajt jelent.

Könyörgött a rokonainak,

hogy ne menjenek ki az állomásra.

A rokonok azt mondták neki:

"Akkor fogunk bajba kerülni,
ha nem megyünk,

ha nem engedelmeskedünk nekik."

Ugye, tudják, mi lett a rokonokkal,

akik kimentek a brüsszeli vasútállomásra?

Soha többé nem láttuk őket.

A nagymamám és a nénikém viszont

egy kis faluba menekült,

Brüsszeltől délre,

ahol tíz évvel korábban egyszer nyaraltak,

és bekéredzkedtek egy helyi gazdához,

Maurice úrhoz, aki katolikus volt.

Kérték, hogy fogadja be őket,

és ő megtette.

A háború végén

17 zsidó élt a faluban,
így mesélték nekem.

Aztán kamaszként
azt mondtam a nénikémnek:

"Úgy szeretném megismerni Maurice urat!"

És azt felelte: "Rendben. Még él.
Menjünk, látogassuk meg."

Így aztán úgy 1983-1984 táján

meglátogattuk őt.

És ha jól emlékszem, hisz kamasz voltam,

amikor találkoztunk,

ilyen ősz hajú úriember volt,

megkérdeztem tőle:

"Miért tette?

Miért vállalt ekkora kockázatot?"

Ő rám nézett, és vállat vont,

franciául válaszolt:

"On doit."

"Muszáj volt."

Ezt a génjeiben hordta.

Magától értetődő volt.

És úgy gondolom:
nekünk is az kell, hogy legyen.

Győzzék meg magukat,

ez a menekültválság kezelhető,

megoldható,

és mindannyiunk

személyes felelőssége a segítségnyújtás.

Mert ezzel nemcsak a menekülteket
és az életüket mentjük meg,

hanem saját magunkat
és saját értékrendünket is.

Tényleg nagyon köszönöm.

(Taps)

Bruno Giussani: Köszönjük, David.
D. Miliband: Köszönöm.

BG: Erőteljes javaslatokat tettél,

és az egyéni felelősségünk
hangsúlyozása is erőteljes,

de zavar egy gondolat, mégpedig ez:

mondtad, és idézlek:
a "rendkívüli nyugati vezetés"

vezetett 60 éve ahhoz,

hogy megtárgyalták az emberi jogokat,

Egyezmény született a menekültekről, stb.

Az a vezetés egy nagy trauma után 
állt össze,

egyetértésre törekvő politikai légkörben,

ma pedig megosztó
politikai légkörben élünk.

Sőt, éppen a menekültkérdés
az egyik legvitatottabb téma.

Honnan lesz ma erre alkalmas vezetés?

DM: Igazad van abban, hogy azt mondod:

a háborúban egységbe
kovácsolódott vezetésnek

más a hozzáállása, más az életritmusa,

más a jövőképe,

mint azoknak, akik békében élnek.

Ezért azt mondom: a mai vezetőknek
alulról kell felbukkanniuk,

nem pedig felülről.

Úgy értem: a hét visszatérő témája volt

a hatalom demokratizálása.

Meg kell őriznünk demokráciáinkat,

de aktiválnunk is kell ezeket.

És amikor azt mondják nekem:

"Nő a menekültek iránti gyűlölet,"

akkor azt felelem:

"Nem, van egyfajta polarizálódás,

és pillanatnyilag azok,

akik félnek, hangosabbak,

mint azok, akik büszkék."

Tehát kérdésedre a válaszom:
támogatjuk, ösztönözzük

és bizalmat adunk a vezetésnek,

ha saját magunkat mozgósítjuk.

És szerintem amikor vezetőt keresünk,

magunkba kell néznünk,

és saját közösségünket mozgósítani,

hogy megteremtsük
az ideálisabb letelepedés feltételeit.

BG: Köszönjük, David.
Köszönjük, hogy eljöttél a TED-re.

(Taps)