2014 nyarán

egyszer csak azt vettem észre, 
hogy egy olyan férfival ülök szemben,

akit az ellenségemnek mondanék.

Craig Wattsnak hívták,

és csirketenyésztő.

Arra tettem fel az életem, hogy
elkötelezetten védjem a haszonállatokat,

és küzdjek az ipari állattenyésztés ellen.

Egészen eddig a pillanatig

minden egyes percet azzal töltöttem,

hogy tiltakozzak az ellen, 
amit ez az ember képvisel,

és most ott ültem a nappalijában.

Amikor találkoztunk,

Craig Watts már 22 éve

tenyésztett csirkéket a Perdue-nak,

az ország negyedik legnagyobb
csirketenyésztő cégének.

Fiatalon arra vágyott,

hogy a föld közelében maradhasson

az állam egyik legszegényebb megyéjében.

Amikor az üzem a városba költözött,
azt gondolta:

"Ez egy valóra vált álom!"

Negyedmillió dollár hitelt vett fel,

hogy felépítse a baromfiistállókat.

A Purdue-tól kapott csirkéket,
hogy felnevelje őket.

Mindegyik után pénzt kapott.

Kis részletekben fizette vissza a hitelt,

mint egy jelzálogot.

A csirkék hamarosan megbetegedtek.

Végtére is ez egy ipari gazdaság,

25 000 csirkével.

Az egész épület túlzsúfolt.

A saját ürülékükben élnek,
ammóniaszagú levegőt lélegeznek be.

Amikor a csirkék megbetegszenek,
pár el is pusztul.

A halott csirkékért nem jár fizetség.

Craig pedig egyre nehezebben 
fizette a hitelt.

Rájött, hogy hibát követett el.

De a szerződés a céghez láncolta.

Amikor találkoztunk,
tűréshatára szélén állt.

Kiadásai végeláthatatlanok voltak,

ahogy a csirkék kínjai

és a beteg és elhullott állatok száma is.

Ha mi, emberek megpróbálnánk kitalálni 
egy nagyon igazságtalan,

méltánytalan, mocskos, 
és gonosz élelmiszerrendszert,

az se lenne olyan rossz, 
mint a nagyüzemi állattenyésztés.

Évente nyolcmilliárd haszonállatot
nevelnek fel és vágnak le világszerte.

Ketrecekbe és olyan
tenyészüzemekbe zárják őket,

ahol sose látnak napfényt.

Ez nem csak az állatok számára 
jelent problémát.

Az állattenyésztés egymagában
több üvegházhatású gázt bocsát ki,

mint a repülők, vonatok
és autók együttvéve.

A szántóföldek harmadát arra használják,

hogy a tenyészállatok számára 
termeljenek élelmet,

ahelyett, hogy minket látnának el.

Ezeket a területeket töménytelen 
mennyiségű vegyszerrel permetezik.

Az olyan ökológiailag fontos élőhelyeket,

mint az Amazonas,

kiirtják, felégetik,

csak azért, hogy ellássák
a tenyészállatokat.

Mire a három gyermekem felnő,

már valószínűleg nem lesznek jegesmedvék,

szumátrai elefántok és orangutánok.

Csak az én életem során

számos madárfaj, kétéltű, hüllő 
és emlős száma csökkent a felére.

A fő bűnös pedig nem más,

mint a hús, tejtermék
és tojás iránti mohóságunk.

Számomra egészen idáig

a főellenség Craig Watts volt.

Ahogy ott ültem a nappalijában,

félelmem és dühöm átalakult valami mássá.

Szégyenné.

Egész életemben őt hibáztattam,

őt gyűlöltem,

rosszat akartam neki.

Egyszer se gondoltam arra,

mik a lehetőségei,
milyen nehézségei vannak.

Akár szövetséges is lehetne?

Sosem gondoltam volna,

hogy ő ugyanúgy fogságban van, 
mint a csirkék.

Így ültünk ott órákon keresztül.

A délelőttből délután lett,

majd alkonyodott, és besötétedett.

Egyszer csak ezt mondta:

"Nos, készen áll,
hogy megnézze a csirkéket?"

Így az éj leple alatt

elindultunk a hosszú szürke épületek felé.

Kitárta az ajtót,

és beléptünk.

Átható szag csapott meg minket.

Minden egyes idegszálam megfeszült.

Köhögtem, a szemem pedig könnyezett.

Úrrá lett rajtam a szorongás.

Először körbe se néztem igazán.

Mikor jobban körülnéztem,

amit láttam, könnyeket csalt a szemembe.

Több tízezer frissen kelt csirke

a sötét tenyészüzemben,

ahol nem tudnak hova menni, 
és semmit se tudnak csinálni.

A következő hónapokban
többször visszamentem.

Elvittem a filmes Raegan Hodge-ot,

hogy megörökítse, hogy megértse,

hogy bizalmat építsen ki Craiggel.

Végigsétáltam vele az épületeken.

Közben tetemeket
és haldokló állatokat emelt fel;

torz lábú, fuldokló,

járni is alig tudó csirkéket talált.

Mindezt lefilmeztük.

Úgy döntöttünk, tennünk kell valamit.

Nem hiszem, hogy bármelyikünk 
gondolt erre, amikor találkoztunk.

Eldöntöttük,
hogy közzé tesszük a felvételt.

Ez mindkettőnk számára kockázatos volt.

Kockázatos volt Craig számára, 
mert elvesztheti a jövedelmét,

az otthonát, a földjét,
a szomszédai meggyűlölhetik érte.

Számomra azért volt kockázatos, 
mert beperelhetnék az egyesületem,

vagy pedig Craig 
miattam veszítené el mindenét.

De meg kellett tennünk.

A New York Times leközölte a történetet,

és 24 órán belül

több millió ember látta a videót.

Nagyon gyorsan elterjedt.

Hirtelen globális platform állt előttünk,

ahol az ipari állattenyésztésről 
beszélhettünk.

A Craiggel való munka elgondolkodtatott.

Milyen egyéb szokatlan szövetségest 
találhatok még?

Mit érhetnénk el?

Milyen egyéb dolgokat tanulhatok meg, 
ha átlépem az ellenséges vonalakat?

Az első dolog, amit megtanultam,

hogy el kell fogadnunk 
a kellemetlen helyzeteket.

Ha olyanokkal beszélünk, 
akik egyetértenek velünk,

nem találunk megoldást.

Be kell lépnünk más emberek területére.

Gyakran az ellenség
rendelkezik azzal az erővel,

ami megoldást jelent

a megoldandó problémánkra.

Nekem nincs beleszólásom 
a csirkék helyzetébe.

A gazdáknak és a húsüzemeknek viszont van.

Ezért be kell lépnem a területükre, 
ha meg akarom oldani a problémát.

Miután már pár éve dolgoztam Craiggel,

megint olyasmit tettem,
amire soha nem gondoltam volna.

Még nagyobb ellenséggel
ültem le beszélgetni:

Jim Perdue-val személyesen.

Azzal az emberrel,
aki a videóm főgonosza volt.

Komoly tárgyalás

és kellemetlen helyzetek után

Perdue kiadta 
az első állatgondozási irányelvet

a baromfi üzletágban.

Irányelvként fogalmaztak meg olyasmiket,

amelyekről szó volt a videóban,
és hiányoltuk, hogy nem teszik meg,

mint például tegyenek
ablakokat a baromfiistállókra.

Fizessenek értük.

Számomra ez nagyon
fontos tapasztalat volt.

A második nagy lecke az,

hogy amikor leülünk tárgyalni

az ellenségünkkel,

észben kell tartanunk, 
hogy velünk szemben is egy ember ül.

Valószínűleg sokkal több
közös van bennünk,

mint azt valaha is gondolnánk.

Első kézből tapasztaltam meg ezt,

amikor meghívtak az egyik jelentősebb
baromfiüzem főhadiszállására.

Első alkalommal hívták meg szervezetünket.

Sőt, ez volt az első alkalom, 
hogy meghívtak egy szervezetet.

Ahogy végigsétáltunk a folyosókon,

Emberek kukucskáltak ki a fülkékből, 
hogy megnézzék,

hogy is néz ki egy állatvédő aktivista.

Mi pedig csak mentünk.

Én így nézek ki, nem igazán tudom, 
erre számítottak-e.

(Nevetés)

Amikor besétáltunk a tárgyalóterembe,

a telep igazgatója ült ott.

Karját összefonta maga előtt.

Egyáltalán nem akarta, hogy ott legyek.

Felnyitottam a laptopom.

Megjelent a háttérképem.

A három gyermekem volt a képen.

A lányom nem hasonlít a két fiamra.

Amikor meglátta a képet,
leengedte a karját.

Oldalra billentette a fejét,
közelebb hajolt, majd megkérdezte:

"Az ön gyermekei?"

"Igen" – válaszoltam.

"Épp most fogadtam örökbe a lányomat..."

Meséltem róluk, többet is, 
mint azt egy találkozón illik.

Egyszer csak megállított, és azt mondta:

"Két örökbefogadott gyermekem van."

A következő húsz percben

erről beszélgettünk.

Beszéltünk az örökbefogadásról,
hogy milyen szülőnek lenni.

Ez idő alatt elfelejtettük,

milyen szerepben

vagyunk jelen.

Leomlottak a falak.

Hidat építettünk 
a köztünk tátongó szakadék fölé.

Ezzel a céggel sokkal nagyobb 
előrelépést tehettünk

a kialakított emberi kapcsolat miatt.

Az utolsó tanácsom az önök számára,

hogy mikor leülnek
az úgynevezett ellenségükkel,

akkor mindkettejüknek profitálniuk kell.

Ne úgy üljenek le 
a Craig Watts-féle gazdákkal,

hogy "most kirakják őket a gazdaságból".

Azon kell gondolkozni, hogyan
segíthetnék őket másféle gazdákká válni.

Például termesszenek kendert vagy gombát.

A gazda, akivel később dolgoztam, 
pontosan ezt tette.

Közösen feltártuk a tényeket,
filmet készítettünk,

megint megjelentünk a New York Times-ban.

Ő még ennél is továbbment.

Abbahagyta a csirketenyésztést.

Kiderült,

hogy azok a hatalmas, szürke épületek

tökéletes környezetet biztosítanak

valami más termesztésére.

(Nevetés)

(Taps)

Hölgyeim és Uraim, ez bizony vadkender.

(Nevetés)

Ez a környezetbarát módja, 
hogy közel maradjunk a földhöz,

kifizessük a számláinkat.

Ezt a vegán aktivista
és a csirketenyésztő is

egyaránt támogathatja.

(Nevetés)

Ahelyett, hogy azon törném a fejem,

hogy tudnám a nagy húsüzemeket kiiktatni,

elkezdtem azon gondolkodni, 
hogyan segíthetném őket az átalakulásban.

Olyan üzemmé,
ahol a fehérjét nem állatokból,

hanem növényekből nyerik.

Ha hiszik, ha nem,

ezek a nagy cégek elkezdtek
elmozdulni ebbe az irányba.

Cargill, Tyson, Perdue mind beveszik 
a növény alapú fehérjét

az ellátási láncukba.

Ahogy Perdue maga mondta:

"Cégünk prémium fehérjét állít elő,

és semmi sem írja elő, 
hogy ez csak állati eredetű lehet."

Otthonomban, Atlantában,

a KFC egy napra kipróbálta

a Beyond Meat cég
növényi alapú csirkefalatkáit.

Hihetetlen volt!

Hosszú sorok kígyóztak az utcán.

Még a forgalom is megállt.

Azt hihettük volna,
ingyen jegyet osztanak Beyoncéra.

Az emberek készen állnak a változásra.

Olyan tetőt kell építeni,

amely alá mindenki beállhat

a csirketenyésztőktől kezdve

a hatalmas húsüzemeken keresztül

az állatjogi aktivistákig.

Ezek a tanácsok

sokféle témában helytállóak.

Legyen akár az egy konfliktus az exünkkel,

vagy a szomszéddal, vagy az anyósunkkal.

De ez lehet olyan probléma is, 
mint a kizsákmányolás és az elnyomás,

mint amit az ipari mezőgazdaságban látunk.

Vagy a nőgyűlölet, a rasszizmus,
vagy a klímaváltozás.

A világ legkisebb és legnagyobb problémái

nem fognak megoldódni, 
ha csak küzdünk az ellenséggel.

Mindenki számára 
előnyös utat kell találni.

Szükség van rá,

hogy elengedjük 
az ők kontra mi elképzelést,

és ráébredjünk, hogy csak a mi létezik.

Mindnyájan

együtt az igazságtalan rendszer ellen.

Ez persze nehéz,

zűrös és kényelmetlen.

De kulcsfontosságú!

Talán az egyetlen módja,

hogy méltányos élelmiszerrendszert 
hozzunk létre.

Olyat, amelyet mindenki,
a csirke, a gazda,

a nagy húsüzem,

mindenki megérdemel.

Köszönöm szépen!

(Taps)