Hogyan csökkentsük a fekete és fehér amerikaiak közötti vagyoni szakadékot?

Az Egyesült Államokban lévő faji alapú vagyoni szakadék megdöbbentő: a fehér családok átlagvagyona csaknem tízszerese a fekete családokénak. Hogyan jutottunk idáig és hogyan állíthatjuk meg a szakadék további növekedését? A vagyonelosztási tanácsadó Kedra Newsom Reeves rövid áttekintést ad az amerikai faji alapú vagyoni egyenlőtlenség eredetéről és állandósulásáról, valamint felvázol négy módot, ahogyan a pénzintézetek növelhetnék a fekete egyének, családok, vállalkozók és közösségek lehetőségeit.

Az amerikai szövetségi kormány
legutóbbi adatai szerint

a fehér családok vagyonának mediánja,
vagyis középső értéke, 171 000 dollár,

míg a fekete családok esetében
ugyanez mindössze 17 000 dollár volt;

tehát a különbség tízszeres,
150 évvel a rabszolgaság vége után.

Először is tisztáznunk kell,
valójában mit értünk vagyon alatt?

Nos, vagyon minden tulajdon,
minden, amit birtokolnak,

a tartozásokat levonva.

Tulajdonnak tekintjük az autót,
házat, megtakarítási számlát,

folyószámlát, befektetéseket,
további ingatlanokat

és az üzleti vállalkozást.

Az említett tízszeres szakadék

részben úgy jött létre, hogy évek,

sőt évtizedek alatt

a fekete amerikaiak
lemaradtak erről a létráról,

és nem igazán férhettek hozzá.

Szóval miért beszélünk
minderről pont most?

2020-ban, a világjárvány és a fenyegető
gazdasági visszaesés közepette

az egyenlőtlenségek igazán megmutatkoznak

az Egyesült Államok
majdnem minden rendszerében:

az egészségügyben, az oktatásban,
az igazságszolgáltatásban és a pénzügyben,

s ez az embereket cselekvésre késztette
akár online, az utcákon,

munkahelyi értekezleteken
vagy az igazgatótanácsban.

Jómagam is, mint tanácsadó, olyan
beszélgetésekbe kezdtem az ügyfeleimmel,

amit soha nem gondoltam lehetségesnek.

A kérdés, ami felvetődött bennem, ez volt:

hogyan biztosítjuk, hogy a jelen pillanat
olyan intézkedéseket és haladást hozzon,

amely csökkenti a feketék és fehérek
közötti vagyoni szakadékot?

Szóval ki is vagyok?

A nevem Kedra Newsom Reeves.

Tanácsadóként dolgozom bankintézetek,

befektetési alapok
és vagyonkezelők számára.

Mindenekelőtt viszont afroamerikai vagyok,

rabszolgák leszármazottja.

Amikor a vagyoni szakadékról beszélünk,

nagyon fontos megérteni a történelmet,

tehát úgy gondoltam,
mesélek egy családról,

az én családomról, és arról, a politika
hogyan függ össze a vagyonnal.

Az üknagyapámnál kezdjük.

Ő volt Silas Newsom,

és Silas rabszolgaként született
nem messze Nashville-től, Tennessee-ben,

a Newsom állomásnál,

ahol ő és családja kőfejtőként dolgoztak.

Semmije nem volt.

Nem volt saját háza.
Nem volt vagyona.

Még a teste sem igazán volt a sajátja,

csakúgy mint a munkaereje vagy a gyerekei.

Az említett dolgok bármelyike, mindegyike

csak arra szolgált,
hogy valaki mást gazdagítson.

Úgy gondoljuk, a polgárháború alatt

egy konföderációs tábornoknak szolgált,

aki azért harcolt,
hogy ő rabszolga maradjon.

Tehát Silasnak nem volt vagyona,
s az élete felett sem rendelkezett.

A rabszolgaság vége
politikai lehetőséget kínált.

A kérdés az volt:

Mit teszünk több száz év
rabszolgaság után most,

hogy azt eltöröltük,
és az ország egyesülni látszik?

Ekkor válaszúthoz érkeztünk.

Kárpótolhattuk volna a rabszolgákat

vagy a rabszolgatartókat.

Mivel a rabszolgák képtelenek voltak
szót emelni önmagukért,

és az országot egyesíteni kellett,

a szövetségi kormány úgy döntött,
a rabszolgatartókat kárpótolja,

vagyis lényegében kártalanították őket
a háború végén elvesztett tulajdonuk után.

Nem a fizikai tulajdonuk,
s nem is a házaik, hanem az emberek után:

a rabszolgák után, akik évtizedekig
ingyen munkaerőt biztosítottak számukra.

Tehát Silasnak a polgárháború végén

nem volt vagyona.

Szabad volt, de nincstelen.

Részes bérlő lett.

A dédnagyapám, Silas

a rabszolgaság vége után
néhány évvel született,

és az első világháború alatt,

másik 350 000 fekete amerikai
katonával egyetemben,

őt is besorozták a faji alapon
elkülönített egységek egyikébe.

A háborúban harcolt.

Mikor a háború végén
visszajött az Egyesült Államokba,

nagyon erős feketeellenes
közhangulat fogadta.

A gazdaság kezdett beszűkülni,
egyre nőtt a feszültség,

és a fekete emberek nem tudtak
földhöz és kölcsönhöz jutni,

gyakorlatilag semmiféle hitelt
nem tudtak felvenni ahhoz,

hogy idővel vagyont halmozzanak fel;
így a dédnagyapám is földműves lett.

Született egy fia, őt is Silasnak hívták –

jópár Silas van a családomban –

a nagyapám.

Ez a Silas is katona volt,
a második világháborúban harcolt.

A háború után

a szövetségi kormány elfogadta
az ún. GI (közkatona) törvényt,

amely a veteránokat segítette.

E törvény magában foglalta
kórházak építését,

diákhiteleket, és ami a legfontosabb
a vagyonszerzés szempontjából,

alacsony kamatú
otthonteremtési jelzáloghiteleket is.

A háború utáni években

a GI törvény négymilliárd dollárt nyújtott

kilencmillió veterán részére.

De mindebből a fekete veteránok
nagyrészt kimaradtak.

Így Silas, a nagyapám visszajött
a Tennessee állambeli Nashville-be,

és feleségül vette nagyanyámat,
Cinderellát.

Igen, a nagymamám neve "Hamupipőke" volt.

Nyolc gyermekük született.

De soha nem lett saját házuk.

A lakhatási körülményeik
fénypontja az volt,

mikor gyerekeikkel egy újonnan épült
szociális lakótelepre költöztek,

és abban a bérházban fizették a lakbért;

mindez számukra fantasztikus lakhatási
minőséget és előrelépést képviselt,

de nem tette lehetővé,
hogy vagyont halmozzanak fel.

Az apám, aki ugyancsak katona volt,

20 év tengerészgyalogsági szolgálat után

ötvenes évei elején vásárolta meg
élete első otthonát;

de négy generáció kellett, hogy családunk
végre lakástulajdonossá váljék,

s hogy tulajdont és tőkét
kezdjen el felhalmozni ingatlanban.

Mindez csak egy család története,
sok mindent kihagytam,

ami a rabszolgaság vége
és napjaink között történt:

a kirekesztés; a lakóhelyi diszkrimináció
a 70-es években meghozott

igazságos lakhatásról szóló törvény előtt;

a feketék tulajdonában lévő bankok

a fekete közösség építésében játszott
létfontosságú szerepe;

a 80-as évek takarék- és hitelszövetkezeti
válsága, mely sok fekete bankot bedöntött;

és a 2008-as másodlagos
jelzálogpiaci válság,

ami sok színes bőrű háztulajdonost
megfosztott otthonától.

Mindez bonyolult történet,

de rávilágít arra, hogyan jutottunk
a mai tízszeres vagyoni szakadékig.

Nyilvánvalóan, miközben
e szakadék méretén töprengünk,

elengedhetetlen, hogy a szövetségi kormány
számos intézkedést tegyen.

Mindemellett a pénzintézetek is
nagyon fontos szerepet játszanak

a hitel- és tőkeelérés biztosításában,

ami a közösségépítést

és a fekete közösségek
gyarapodását segíti elő.

Viszont tisztáznunk kell,

hogy 17 000 dollár hatékonyabb beosztása
nem megoldás –

ahogy a jobb oktatás sem.

A hitel és tőke elérhetősége a kulcs.

Ezért négy olyan megoldási módról
szeretnék ma beszélni,

amiben a pénzintézetek közreműködhetnek
a vagyoni szakadék csökkentése érdekében.

Az első, hogy minél több embert bevonnak,

vagyis ösztönzik
a banki szolgáltatások igénybevételét.

Ismert tény, hogy a mai
fekete lakosság kb. fele

nem, vagy alig használ
banki szolgáltatásokat.

Tehát vagy egyáltalán nincs bankszámlájuk,

vagy ha van is,

mégis bankon kívül intézik pénzügyeiket,
mint például a csekkbeváltás,

gyorskölcsön vagy számlafizetés.

Mindez rengetegbe kerül
nemcsak anyagi szempontból –

tekintve a magas díjakat –,

hanem a számlabefizetésre
fordított idő szempontjából is.

Gondoljanak arra, önök hogyan
fizetik be ma a közműdíjakat.

Jó eséllyel a folyószámlájukról
kerül levonásra.

Ügyet sem vetnek rá.

Csak előre beállítják,
s ezután mindez automatikus.

Nos, ha valakinek nincs bankszámlája,

akkor várhatóan
csekket fog kapni valahonnan,

azaz szó szerint egy papíralapú cédulát.

Ezután megteszi az utat a városházára
vagy a helyi hivatalba,

hogy befizesse azt a számlát.

Azon emberek kb. 40%-a,
akinek nincs bankszámlája,

azt mondja, azért,
mert úgy gondolja, nincs elég pénze,

hogy a folyószámlát érdemben fenntartsa.

Nos, ez egyszerűen nem igaz.

Az utóbbi jónéhány évben

a hitelszövetkezetek, közösségi bankok
és főbb pénzintézetek

elérhető, minimum összeghez nem kötött
folyó- és megtakarítási számlatermékeket

hoztak létre kifejezetten
a társadalom e részének.

Tehát a tudatossággal van a baj.

A bankok, közösségi partnerek és mások

együtt kell dolgozzanak azért,

hogy e termékeket megismertessék
a közösségekkel,

ahol leginkább szükség van rá,

miáltal csökkenthetnénk azok számát,

akik nem, vagy alig használnak
banki szolgáltatásokat,

s rásegíthetnénk őket
a korábban említett ranglétrára.

A kihívás az, hogy a fekete
és spanyol ajkú családok kb. 28%-a

hitelminősítés szempontjából láthatatlan,

vagyis alig, vagy egyáltalán nem
rendelkezik hiteltörténettel.

A hitelezés és a hitelképesség
vizsgálata úgy működik,

hogy ha a kérelmező bizonyítani tudja,

hogy előzőleg minden felvett hitelt
következetesen visszafizetett,

akkor további hitelhez juthat.

Kicsit olyan ez, mint egy ördögi kör.

Az az érdekes, hogy az utóbbi években
a bankok és a pénzügyi technológiai cégek

rengeteget újítottak a tekintetben,
hogy alternatív adatokra –

így például a TV- és közüzemi számlákra

vagy lakbérfizetésre, stb. –

támaszkodva állapítsák meg
az egyéni fizetőképességet.

A jelen módszer további kihívása –
az előbbivel ellentétben,

amely a tudatosságról szólt –,

hogy szabályozási támogatást kíván.

Tehát bizonyítani kell
a szabályozó szervek felé,

hogy az alternatív adatok
igazságosan használhatók hitelnyújtásra

hátrányos helyzetű csoportok számára.

Azt kell elérni a szövetségi kormánynál
és a bankszektornál,

hogy összefogjanak és innovációs
tesztkörnyezetet hozzanak létre,

s hogy kiterjesszék
az alternatív adatok használatát

a hátrányos helyzetű csoportokra.

De mi a helyzet a közösségekkel?

Közösségi vagyon nélkül

az egyéni vagyon
bizonyos mértékben elszigetelt.

Ha megnézzük a legtöbb
nagyvárosi színes bőrű közösséget

az Egyesült Államokban,

nagyon kevés beruházást találunk.

E közösségeket minden egyes gazdasági
válság sokkal mélyebben érintett,

míg a gazdasági fellendülésnek
sosem látták hasznát.

Országos viszonylatban
jó néhány városban azt tapasztaljuk,

és most Chicagót használom példaként,

hogy a bankintézetek, támogatók
és a városi és közösségi vezetők

együttműködnek
dollármilliók befektetésében,

hogy közösségi erőforrásokat
hozzanak létre

és a hagyományosan hátrányos helyzetű
közösségeket építsék.

Végezetül az üzletről is beszélnünk kell,

és nem csak a kisvállalkozásokról.

Na mármost, az egyéni stabilitás,
a bankintézetek,

a hitelelérhetőség és a közösségi vagyon
mind nagyszerű,

de munkahelyteremtésre is szükség van.

Nézzük csak meg
az új technológiai vállalatokat,

és bár azt mondom, "új",
ezek valójában nem olyan újak,

de nézzük meg a Facebookot,
a Google-t vagy az Amazont.

Valamikor mindezek
egyéni vállalkozások voltak,

egy vagy néhány alkalmazottal,

s olyan technológián dolgoztak,
mely akkor még nem bizonyított.

Amihez e vállalatok időben hozzájutottak,

az a kockázati tőke volt.

Ha ma megnézzük a kockázati tőkét,

látjuk, hogy e tőkealapok
mindössze 1%-a jut fekete vállalkozóknak.

Tehát ha a fekete vállalkozókat
nagyrészt kizárják az ilyen hálózatokból,

akkor nem képesek gyarapodni,

és mindez csak magából a bankszektorból
kiindulva változtatható meg.

A mai generáción belül

nemcsak a fekete közösségek körében
virágzó üzletekről kell beszélnünk,

hanem a feketék alapította,
illetve tulajdonukban lévő vállalatok

tőzsdére kilépéséről is.

Mindez csak négy
a megoldási lehetőségek közül.

Sok más van, amit tehetnénk,

sőt meg kéne tennünk
a szakadék felszámolásáért.

E szakadék nem újkeletű.

A szövetségi kormány intézkedései,

a társadalmi szerkezetek
és az üzleti gyakorlat

fokozatosan hozta létre és tartotta fenn,

így mindezen elemeknek változnia kell,

hogy a szakadék csökkenjen.

A pénzintézetek
létfontosságú szerepet játszanak

egyéni, közösségi,
valamint üzleti szinten is.

Mindez fontos családaink, közösségeink
és gazdaságunk számára.

Ahelyett, hogy a vagyoni szakadék
folyamatos növekedéséről beszélünk,

itt az ideje, hogy csökkenteni kezdjük.

Köszönöm.