Így érhetünk el társadalmi változásokat teljesen reménytelen helyzetben is

Több évtizedes karrierje során Ralph Nader politikai aktivista nagyvállalatok számos nagy gaztettére derített fényt. Igazi változások születtek munkája nyomán, amelyeket valószínűleg önök is ismernek: a tiszta levegőről szóló törvény, az autóbiztonsági törvények, a dohányiparra vonatkozó szabályozások és még sok más. Miközben végigveszi a változásért való lobbizással eltöltött idejét, Nader beszél arról is, hogyan segítette a társadalmi fejlődés katalizálását esélytelen helyzetekben is – és bemutatja, hogyan vehetünk részt mi magunk is a közjó előremozdításában az eljövendő generációkért.

Az elmúlt évtizedekben

kollégáimmal
nagyvállalatok által elkövetett

szörnyű gaztettekre
és bűntettekre derítettünk fényt,

melyek sok életet követeltek,

sérüléseket és betegségeket okoztak

azon túlmenően, hogy számos ügyben

súlyos gazdasági kárral jártak.

Ám az ügyek feltárása nem volt elég.

Az effajta pusztítás megelőzéséhez

kongresszusi rendelkezések kellettek,

amelyek révén számos élet menekült meg,
és sok sérülést védtünk ki,

különösen az autóipar,
gyógyszerészet, környezetvédelem,

munkahelyi egészség
és biztonság területén.

Munkánk során számtalanszor
feltették a kérdést:

"Ralph, hogy csinálod?

A csapatod kicsi,

mérsékelt anyagi forrásokkal bírtok,

és nem támogatod politikusok kampányait."

Válaszommal az amerikai
történelem egy mellőzött,

csodás sajátosságára szoktam utalni.

Az igazságszolgáltatás minden előrelépése

és a demokrácia minden áldása

magánemberek kis csoportjának
erőfeszítéseiből eredt.

Tudták, miről beszélnek.

Formálták a közvéleményt,

vagy ahogy Abraham Lincoln mondta:
"a meghatározó jelentőségű közhangulatot".

A mozgalmak kezdeményezői

sokakat állítottak
maguk mellé útjuk során,

hogy megvalósítsák
e reformokat és irányváltásokat.

Ám még tevékenységük csúcsán is

a lakosság alig egy százalékát
tudták aktívan megmozgatni,

sőt gyakran jóval kevesebbet.

Az igazságszolgáltatás
és demokrácia ezen építészei

a rabszolgaság-ellenes
és a női szavazati jogért folyó küzdelem

nyomán jelentek meg.

Farmerek és gyári munkások
soraiból emelkedtek ki,

követelve a banki szektor,
a vasúttársaságok, gyártók szabályozását

és tisztességes munkaügyi
normák alkalmazását.

A 20. században

az életkörülmények javulásával kis pártok
is megjelentek, amelyek szövetségeseikkel

a választási küzdőtér
nagyágyúit afelé terelték,

hogy olyan intézkedéseket fogadjanak el,

mint a szakszervezetek
alapításához való jog,

a negyvennapos munkahét,

a lépcsőzetes adórendszer és a minimálbér,

a munkanélküli segély

és a társadalombiztosítás.

Mostanában pedig a Medicare,

a polgárjogok és polgári szabadságjogok,

a nukleáris leszerelési egyezmények,

a fogyasztó- és környezetvédő sikerek –

olyan dolgok, amelyekért érdekvédők

és kis pártok szálltak síkra,

amelyek sosem győzedelmeskedtek
a választásokon.

Ha készek kitartóan veszíteni,

ügyük idővel győzedelmeskedhet.

(Nevetés)

Hogy én hogyan jövök
e közéleti tevékenységhez,

tanulságos lehet azoknak,

akik egyetértenek Daniel Webster szenátor
nézetével, miszerint:

"Az igazságosság, uram, nagy fontosságú
az ember számára a Földön."

Egy iparosodott kisvárosban
nőttem fel Connecticutban

három testvéremmel és a szüleimmel,

akik egy népszerű éttermet, pékséget
és csemegeáruboltot üzemeltettek.

Két folyó,

a Mad és a Still folyók

szelték át a főutcánkat.

Gyermekként azt kérdeztem, miért nem
gázolhatunk beléjük, pecázhatunk bennük,

mint a folyókban,
amelyekről tankönyveinkben olvastunk.

A gyárak szabadon ontják beléjük

a mérgező vegyi anyagokat és más
szennyező anyagokat – így szólt a válasz.

Tulajdonképp a köztulajdonban
álló folyókat e cégek uralták

önnön nyereségüket hajszolva.

Később rájöttem, e folyók egyáltalán
nem tartoznak az életünkhöz,

kivéve, amikor elárasztották az utcákat.

Akkoriban még szó sem volt
a vízszennyezés szabályozásáról.

Felismertem, hogy csupán erős törvények
tisztíthatnák meg vizeinket.

A két folyóval – szennyvízcsatornával –
kapcsolatos ifjúkori megfigyeléseim után

egyenes út vezetett
nyolcadikos ballagási beszédemhez,

amely a nagy természetvédőről, a nemzeti
parkok szószólójáról, John Muirról szólt,

majd tovább a Princetonra, ahol
a szennyvízkezelés eredetéről tanultam,

egészen Rachel Carson
"Néma tavasz" című könyvéig.

Ezek a lépések felkészítettek rá,

hogy a '70-es évek elején megragadjam

a környezetvédelmi
jogalkotásra nyíló esélyt.

A civilek vezetőjeként lobbiztam,

hogy a kongresszus elfogadja
a tiszta levegőről szóló törvényt,

az EPA víztisztasági törvényeit,

az OSHA munkabiztonsági normáit

és a biztonságos ivóvízről szóló törvényt.

Ha a testükben kevesebb ólom
halmozódott fel,

ha a tüdejükből kitisztult az azbeszt,

ha a víz és a levegő tisztább,

azoknak a törvényeknek köszönhető,
melyeket ekkoriban fogadtak el.

Ma, Trump alatt, ezeknek
az életmentő törvényeknek a betartatását

fokozatosan felszámolják.

E veszedelmek visszaszorítása
azonnali kihívást jelent

a fiatal nemzedékek révén újjáéledő

környezetvédelmi mozgalomnak.

A fogyasztóvédők
nem érhetnek el tartós sikert.

Egy törvény elfogadása
csupán az első lépés.

A következő, majd az azt követő
lépések: megvédeni a törvényt.

E harcok közül néhány
igen személyesen érint.

A gimnáziumban és a főiskolán
barátokat vesztettem el autóbalesetben,

amely vezető halálozási ok volt
ebben a korcsoportban.

A vezetőt okolták a történtekért,

gúnyosan flúgos sofőrnek nevezték.

Igaz, a részeg sofőr
felelős volt a történtekért,

ám biztonságosabbra tervezett autók és
autópályák kivédhettek volna baleseteket,

és csökkenthették volna súlyosságukat.

Nem volt biztonsági öv,
se párnázott műszerfal,

nem volt légzsák vagy más,
ütközés elleni védelem,

amely az ütközés súlyosságát
csökkenthette volna.

Az amerikai autók kormányozhatósága,
a fékek és gumik

sok kívánnivalót hagytak maguk után,
még a külföldi gyártókhoz képest is.

Imádtam autót stoppolni,

beleértve az oda-vissza utazgatást
a Princetonról és a Harvardról.

Néha sofőrömmel szembetaláltuk magunkat
egy autóbaleset szörnyű helyszínével.

E szörnyűségek mély nyomot
hagytak bennem.

A jogi karon írtam ez alapján egy esszét
a gondatlan autóipari tervezésről

és a járműbiztonsági jogszabályok
szükségességéről.

Az egyik legjobb barátom
a Harvardon, Fred Condon,

egy nap ifjú családjához tartva munkából
hazafelé, New Hampshire-be,

elbóbiskolt egy pillanatra
kombijának volánjánál.

A jármű letért az útról, és felborult.

1961-ben még nem volt biztonsági öv.

Fred deréktól lefelé lebénult.

Az effajta, megelőzhető borzasztó
esemény tüzelt fel igazán.

Az autóipar kíméletlenül elutasította

a régóta ismert, életmentő biztonsági és
szennyezéscsökkentő funkciók bevezetését.

Helyette az iparág
az adott év stílusújdonságait

és az iszonyatos lóerőt népszerűsítette.

Dühöngtem.

Minél többet olvastam
az autóbiztonsági eszközök elutasításáról,

vagy hoztam nyilvánosságra
bírósági perek bizonyítékait arról,

hogy az autógyárak gondatlanságból
kárt okoznak a járművel utazóknak,

különösen a GM
Corvairjének instabilitásával,

a GM annál buzgóbban vonta kétségbe
írásaimat és tanúvallomásomat.

Magánnyomozót fogadtak, hogy kövessen,
és teregesse ki a szennyesem.

Könyvem – Semmilyen sebességnél
sem biztonságos – megjelenése után

a GM 1966-ban alá akarta aknázni

a szenátusi albizottság előtt
teendő tanúvallomásom,

ám a rendőrség elkapta őket.

A média tele volt a köztem
és az óriás GM közt

zajló kongresszusbeli harccal.

1966-ban a kongresszus és Johnson elnök

a maihoz mérten jelentős tempóban vonta be
Amerika legnagyobb iparágát

a szövetségi törvények hatálya alá,

szabályozva a biztonságot, a kibocsátást
és az üzemanyag-hatékonyságot.

2015-re

csak az Egyesült Államokban
3,5 millió halálesetet védtünk ki.

Ennél milliókkal több
balesetet előztünk meg,

és megspóroltunk
több milliárd dollárt is.

Hogyan sikerült ilyen reménytelen
helyzetben is győzelmet elérni?

Nos, először is volt az ügynek
pár szószólója,

akik tudták, hogyan terjesszék
mindenütt a bizonyítékokat.

Másodszor akadt néhány fogékony
kongresszusi bizottsági tag,

élükön három szenátorral.

Harmadszor ott volt néhány
vezető lap úgy hét újságírója,

akik rendszeresen írtak
a kibontakozó történetről.

Negyedszer: Lyndon Johnson elnök,
aki némi támogatással

életre tudta hívni
a Közlekedésbiztonsági Hivatalt.

Végül: egy tucat mérnök,
ellenőr és fizikus,

akik fontos információkat adtak közre,

és akiket jobban meg kell ismernünk.

Még egy fontos tényező volt:
a közvélemény tájékoztatása.

Az emberek többsége megtudta, mennyivel
biztonságosabb lehetne az autója.

Alacsony fogyasztású autóra vágytak.

Tiszta levegőt akartak belélegezni.

Ennek eredményeképp 1966 szeptemberében

Johnson elnök a Fehér Házban aláírta
a biztonságra vonatkozó jogszabályokat.

Ott állhattam az oldalán,
és megkaptam a tollat!

(Nevetés)

1966 és 1976 között

e hat, rendkívül összefüggő elemet
újra és újra bevetettük.

Ez lett a szabályalkotás
és törvénykezés aranykora

a fogyasztók, a munkavállalók
és a környezet védelme terén.

Régi kampányaink
szorosan összefüggő elemeire

emlékezniük kell azoknak, akik manapság
hasonló eredményre törekszenek

az ivóvíz biztonságával,

az antibiotikum-rezisztanciából
eredő halálesetek,

a büntetőjog reformja,

az éghajlati zavarokból eredő kockázatok,

a bio- és nanotecnológiai hatások,

az atomfegyverkezési verseny,

a békeszerződések,

a gyerekekre leső veszélyek,

a vegyi és radioaktív veszélyek

és hasonlók kapcsán.

A Johns Hopkins Orvostudományi Egyetem
2016-os, megalapozott tanulmánya szerint

Amerikában hetente elképesztő számú,

5000 élet veszik oda kórházban úgy,
hogy haláluk megelőzhető lenne.

Az 1980-as csúcspont:

drámai küzdelmünk
a közterületeken való dohányzás ellen,

a dohányipar megrendszabályozása,

és a dohányzás mértékét csökkentő
feltételek kialakítása.

A harc 1964-ben kezdődik

az Egyesült Államok tiszti főorvosának
híres beszámolójával,

amely a cigarettázást összefüggésbe
hozta a rákkal és más betegségekkel.

Az Egyesült Államokban évente
400 000-nél többen halnak meg

a dohányzás következményeként.

Nyilvános meghallgatások, perek,
leleplező cikkek és iparági informátorok

kutatóorvosokkal karöltve egy igen
hatalmas iparággal szálltak szembe.

Megkérdeztem Michael Pertschukot,
a szenátus egyik vezető hivatalnokát,

hány ügyvéd dolgozott akkoriban
főállásban a dohányipar szabályozásán.

Mr. Pertschuk becslése szerint nem voltak
ezernél többen az USA-ban azok,

akik főállásban küzdöttek
a füstmentes társadalomért.

Szerintem felettébb kevesen voltak,
akik ezt az egészet véghez vitték.

Aktivizálódó emberek
és nemdohányzók alkotta,

többségi közvélemény állt mögöttük.

Sok dohányzó szabadult meg
nikotinfüggőségétől.

Gondoljanak csak bele: 2018-ra

45% helyett a felnőtteknek
már csak 15%-a dohányzott.

A fordulóponton a kongresszus
elfogadott egy törvényt,

amely az Élelmiszer-
és Gyógyszerellenőrzési Hivatalt

felruházta a dohányvállalatok
felügyeleti jogával.

Ne feledjék, hogy a fogyasztói
és dolgozói előnyöket

általában egy halom
vállalati ellentámadás követi.

Amikor lankad az effajta
reformot tápláló buzgalom,

a törvényhozók és szabályozó hatóságok
sebezhetővé válnak az iparral szemben,

amely feltartóztatja a meglévő
vagy jövőbeni jogérvényesítést.

Ez mit is jelent?

"Az igazság állandó éberséget igényel."

Látható különbség van

az ellentámadást hajtó erő,
a haszon vezérelte vállalati hatalom

és kimerültség között, amely eluralkodik
az önkéntes polgárokon,

akiknek tudatossága és képességei
megújulásra szorulnak.

Nem túl igazságos küzdelem ez

nagy cégek, mint a General Motors, Pfizer,

az ExxonMobil, Wells Fargo, Monsanto

és más, igen gazdag cégek
és lobbisták közt,

összehasonlítva az embereket védő,
limitált erőforrásokkal bíró csoportokkal.

Ráadásul a vállalatok
olyan védettséget és előjogokat élveznek,

amelyek a hétköznapi ember
számára elérhetetlenek.

Ott volt például a Takata
szörnyű légzsákbotránya,

ám a cég megúszta
a büntetőjogi felelősségre vonást.

Helyette csődbe mehetett, vezetői pedig
megtarthatták minden pénzüket.

Ám ha szervezettek vagyunk,
nem kell félnünk a vállalatok hatalmától.

A törvényhozóknak nagyobb
szükségük van szavazatokra,

mint a vállalati kampányfinanszírozásra.

Befolyás szempontjából
messze túlszárnyaljuk a vállalatokat.

Ám a szavazóknak egyértelműen
kapcsolódniuk kell ahhoz,

amit a szervezett szavazók
a törvényhozóknál elérni kívánnak.

Átruházva a "mi" alkotmányos hatalmunkat,

azt akarjuk,
hogy az érdekünkben járjanak el.

A népet képviselő kongresszus

a kormány alkotmányosan legerősebb ága,

felülbírálhatja, gátolhatja, átalakíthatja
a legkárosabb vállalatokat.

Csak 100 szenátor és 435 képviselő van,

mögöttük csupán kétmillió
szervezett aktivista odahaza,

akiknek hobbija
a kongresszus felügyelete.

A kongresszusi igazságszolgáltatás
lehetne gyors és megbízható.

Ezt már sokkal kevesebb emberrel is
bizonyítottuk újra meg újra.

Ám manapság a kongresszus
a kampánypénzekben fürdőzik,

felelősségét átruházta
egy végrehajtó hatalomra,

amely túl gyakran "vállalatállam"-ként
működik nagy cégek irányításával.

Franklin D. Roosevelt elnök 1938-ban egy,
a kongresszusnak szánt üzenetében

a kormányunk felett álló,
egységes vállalati hatalmat –

idézem – fasizmusnak nevezte.

A 435 kongresszusi körzetben

a felnőtt lakosok 1%-ának
szerény szerepvállalása is

gyökeresen átalakíthatná a kongresszust,

ha saját városi gyűléseikre,

ahol bemutatják a többség által
támogatott terveket,

meghívnák a szenátorokat

és az állami törvényhozás képviselőit.

Képviselőink a demokrácia
és igazságosság kútfőivé válhatnak,

és kiterjeszthetik lehetőségeinket.

Arról ábrándozom, hogy iskoláinkban

vagy iskola utáni előadásokon

közösségi polgári cselekvőkészségeket
tanítanak, melyek egy jó élethez vezetnek.

A felnőttképzésben ugyanez
kellene legyen a helyzet.

Meg kell szerveznünk a polgárok oktatását,
és könyvtárakat kell szerveznünk.

A diákok és felnőttek imádják a tudást,
amely a hétköznapjaikhoz köthető.

Politikai nézetektől függetlenül,
az amerikaiak nagy többsége

normális életvitelt szeretne,

általános egészségbiztosítást,

és valódi fellépést a vállalati bűnözés,
csalás és visszaélés ellen.

Igazságos, hatékony
adózási rendszert szeretnének,

olyan állami költségvetést,
amely a helyiek érdekében

a modern infrastruktúrába fektet,

és megszüntetnék
a legtöbb vállalati támogatást.

Egyre inkább komoly figyelmet követelnek
az éghajlatváltozásnak,

illetve más környezetvédelmi és globális
egészségügyi veszélyeknek és járványoknak.

Az emberek nagy többsége
hatékony kormányt akar,

és hogy véget érjenek a végtelen,
durva háborúk, melyek visszaütnek.

Tiszta választásokat akarnak, és igazságos
szabályokat a szavazóknak és jelölteknek.

E változások összehozzák az embereket,

olyan változások,
amelyeket a kongresszus eszközölhet.

Az emberek világszerte
a demokráciát részesítik előnyben,

mert képes a legjobbat kihozni azokból,
akik benne élnek, és vezetőikből is.

Ám ehhez az szükséges,
hogy a polgárok két választás közt

és a választások alatt is időt fordítsanak

a demokrácia nevű, nagyszerű lehetőségre.

A történelem pár példája
arra bátorít, hogy elhiggyük,

a hatalom felett győzedelmeskedni
könnyebb, mint gondoljuk.

Az emberek azt mondják:
"Nem tudom, mit tegyek!"

Próbálkozzanak és tanuljanak!

Minél többször lépnek fel a polgárok,

annál ügyesebbé és újítóbbá válhatnak.

Ahogy egy szakma, hivatás, hobbi
vagy az úszás elsajátítása során is

semmivé foszlanak kétségeink,
előítéleteink és tétovázásunk

a tapasztalatok olvasztótégelyében.

A változás mellett szóló érvek
összetettebbé és élesebbé váltak.

1965-től 1966-ig,

amikor a biztonságosabb
autózásért dolgoztam,

rájöttem, milyen sokan profitálnak

a balesetek szörnyű következményeiből:

az egészségügyi ellátás,
biztosítók, autószerelők.

A visszás motiváció révén nem tettünk
a helyzet ellen, hanem fenntartottuk.

Ellenben ezeknek a tragédiáknak
a megelőzése révén

a fogyasztók az így megspórolt pénzüket

tetszés szerint a megélhetésük javítására
fordíthatják, vagy félretehetik.

Ehhez csupán néhány ember kell,
akik a polgárság erejének felhasználásával

egyénileg és csoportban is fellépnek

jogi döntéshozóink ellen.

Ideális esetben csak néhány
felvilágosult, gazdag támogató kell,

hogy támogassa a polgári erőfeszítéseket
a mohóság és hatalom vezérei ellen.

Emlékeznünk kellene, hogy a gazdagok
miért támogatták a szükséges pénzzel

a rabszolgaság elleni fellépést,
a nők szavazati jogáért folyó küzdelmet

és a polgárjogi mozgalmakat.

A klímakatasztrófa megjelenésével

mindannyian fel kell értékeljük
önnön fontosságunkat,

továbbá a polgári élet iránti
kitartó elköteleződésünket,

hogy ezek a magánéletünk mellett

a hétköznapi életünk részévé válhassanak.

A tudatos fellépés fél demokrácia.

Ez segíti előre az életet, a szabadságot
és a boldogság keresését.

Ne feledjék, az országunkat
meg nem érdemelt problémák sújtják,

és tele vagyunk megoldásokkal,
amikkel nem élünk.

Ez egy rés a demokrácia pajzsán, és nincs
erő, mely meggátolhatná, hogy befoltozzuk.

Ennyivel tartozunk leszármazottainknak.

Vajon nem lenne jobb, ha utódaink

nem elátkoznának bennünket
nemtörődöm hanyagságunk miatt,

hanem áldanák előrelátásunkat

és a fényes kilátásokat,
amelyek békés életet biztosítanak,

és a közjót segítik elő?

Köszönöm.

(Taps)