A klímaváltozás miatt emberek milliói fognak elvándorolni. Útmutató a felkészüléshez

Tudósok becslése szerint a klímaváltozás 2100-ra több mint 180 millió embert fog lakóhelye elhagyásárára kényszeríteni. Erre a válságra, a klímavándorlásra a világ még nem készült fel – állítja Colette Pichon Battle, katasztrófák kezelésében közreműködő jogász, louisianai őslakos. Szenvedélyes, lírai előadásában arra szólít fel minket, hogy mélyreható átalakítást kell végrehajtani a gazdasági és társadalmi rendszerekben, melyek a klímavándorlás mozgatóerői – és egyben első számú felelősei is –, valamint elmondja, hogyan fejleszthetjük ki a kollektív ellenálló képességet, hogyan készülhetünk fel előre a katasztrófákra, és hogyan terjeszthetjük ki az emberi jogokat mindenki számára.

Két év telt el a Katrina hurrikán óta,

amikor először láttam
Louisiana állam elöntési térképét.

Az ilyen térképek feltüntetik
a már elöntött területeket,

és azokat, amelyek a jövőben
kerülnek víz alá.

Azon a bizonyos napon
egy lakossági fórumon

ilyen térképek segítségével
magyarázták el,

hogy áraszthat el egy tízméteres hullám –
a Katrina hurrikán kísérőjelenségeként –

a miénkhez hasonló településrészeket
Louisiana déli részén,

valamint Mississippi
és Alabama partvidékén.

Mint kiderült, az elöntött területek
fogták fel idáig az árhullámokat.

Amikor értelmeztem
a falra vetített grafikont,

két éven belül másodszor változott meg
az életem egy pillanat alatt.

Az ábra hatalmas területveszteséget
jelzett Louisiana déli részén,

és fenyegető tengert mutatott;

még pontosabban azt vetítette előre,
hogy saját közösségem

és sok más közösség lakóhelye
még az évszázad vége előtt eltűnik.

Nem egyedül voltam a terem elejében.

Ott álltak mellettem Dél-Louisiana
közösségeinek más tagjai is:

feketék, őslakosok, szegények.

Azt hittük, csak a katasztrófát követő
helyreállítás köt össze minket,

de rájöttünk, azt a lehetetlen
feladatot kell megoldanunk,

hogy a klímaváltozással együtt járó
tengerszint-emelkedés

ne söpörje el közösségeinket.

Barátok, szomszédok, család, a közösségem:

azt gondoltam, mindig is ott élnek majd.

Földek, fák, mocsarak, a lápvidék:

azt gondoltam, fennmaradnak,
mint előtte több ezer éven át.

Tévedtem.

Ahhoz, hogy megértsem, mi történik velünk,

beszélnem kellett a világ más részein élő
őslakos közösségekkel.

Dél-Louisianában kezdtem
a houma indián törzzsel.

Beszéltem fiatal jogvédőkkel
az alaszkai Shishmaref településen.

Beszéltem halásznőkkel
Vietnam partvidékén,

igazságharcosokkal a Fidzsi-szigeteken,

vezetők új generációival

az ősi kultúrát őrző
Torres-szorosi-szigeteken.

Ezekre a közösségekre,
melyek több ezer éve élnek földjükön,

ugyanaz a sors vár,

és mind azon tanakodtunk,
hogyan fogjuk túlélni a következő 50 évet.

Becslések szerint az évszázad végére

több mint 180 millió embernek
kell elhagynia lakóhelyét

a klímaváltozás miatt,

és Dél-Louisianában

akik megtehetik, már most elköltöznek.

Azért mennek el, mert Dél-Louisiana

az elöntésnek egyik leginkább
kitett térség a bolygón.

Az eltűnés veszélye fenyegeti
lápvidéki népemet

és a többi part menti közösséget.

A megsemmisülés ellen küzdünk világszerte,

ahogy saját bőrünkön érezzük
a klímaváltozás hatásait.

Az elmúlt 14 évben védelmembe vettem

a klímaválság által közvetlenül
sújtott közösségeket,

amelyeknek diszkriminációval
kell szembe nézniük

a katasztrófa utáni helyreállítás során.

Másrészt próbálják ellensúlyozni
a tömeges lakóhelyelhagyást

olyanok befogadásával,

akik lehetőséget látnak az újrakezdésre.

2005 óta menekülteknek nevezik azokat,

akik klímakatasztrófa miatt
hagyják el lakóhelyüket,

akkor is, ha nem lépnek át
nemzetközi határt.

Ezek a fogalmak, ezek a tévesen
használt fogalmak –

melyek arra szolgálnak,
hogy azonosítsák a másikat,

az áldozatot,

a személyt, akinek nem itt lenne a helye –

ezek a fogalmak gátolják

a gazdasági kilábalást,

a társadalmi integrációt,

a klímaválságból és traumából
való gyógyulást.

A szavak fontosak.

És sokat számít az is, hogyan bánunk
a határon átkelő emberekkel.

Ügyelnünk kell arra,
hogyan kezeljük azokat,

akik menedéket, biztonságot keresve
kelnek át határokon,

ha másért nem, azért, mert előfordulhat,

hogy a közeljövőben nekünk
vagy szeretteinknek kell gyakorolnunk

az elvándorláshoz való emberi jogot.

Már most el kell kezdenünk felkészülni
a világméretű vándorlásra.

A jelenség itt van a nyakunkon.

Városaink, közösségeink
azonban nincsenek felkészülve.

Gazdasági rendszerünk,
társadalmi rendszereink

csak arra vannak felkészülve,
hogy hasznot húzzanak az elvándorlókból.

Ez több fázisban lezajló dzsentrifikációt,
azaz lakosságcserélődést okoz,

emellett bünteti az emberek elköltözését

munkaerejük kizsákmányolása

és kriminalizálás révén.

A tengerszint várható emelkedése miatt
végbemenő dzsentrifikációt láthatunk

például Miamiban:

a vízparttól távol tartott közösségeket

most a környék megdrágításával
kiszorítják a magasan fekvő negyedekből,

ahová eredetileg elhelyezték őket,

mivel a parton élő emberek költöznek oda.

Az ott lakóknak menniük kell,
el kell hagyniuk

társadalmi és gazdasági környezetüket,
melyre szükségük lenne a túléléshez.

Dzsentrifikáció megy végbe
egy éghajlati katasztrófa után is,

amikor tömegek hagynak el egy környéket

meghatározatlan időre,

majd azt látjuk, hogy mások költöznek oda.

Klímaváltozással összefüggő
dzsentrifikáció az is,

amikor a megrongálódott házakat
"környezetbarát" módon állítják helyre –

így viszont drágábbak,

és általában megfizethetetlenek
a visszatérni kívánó fekete, színes bőrű,

szegény rétegek számára.

A bérleti díjakban vagy a lakásárakban
bekövetkező árkülönbség

azt a különbséget jelenti,
hogy valaki gyakorolhatja-e a jogát,

emberi jogát, hogy visszaköltözzön
lakóhelyére saját közösségével,

vagy kénytelen

a klímahatásoknak erősebben kitett,

olcsóbb helyre költözni,

egyedül.

A klímaválság sokkal súlyosabb téma,

mint a szén-dioxid-kibocsátás csökkentése,

és merőben más jellegű,
mint a szélsőséges időjárás.

Jelenlegi világunk
minden tekintetben átalakul.

A klímavándorlás csak egy kis
szelete a valóságnak,

de továbbgyűrűző hatást fog előidézni

a partvidéki és a beljebb fekvő
városokban egyaránt.

Mit tegyünk hát?

Van néhány ötletem.

(Nevetés)

Először is újra kell értelmeznünk,
hogy mi a probléma.

A probléma nem a klímaváltozás.

A klímaváltozás egy gazdasági rendszer

legborzasztóbb tünete.

Ez a rendszer úgy épült fel,

hogy néhányan rátehessék a kezüket
bolygónk és az emberiség minden kincsére,

a természeti erőforrásoktól kezdve

munkánk gyümölcséig.

Ez a rendszer idézte elő ezt a válságot.

(Taps)

Kellő bátorsággal el kell ismernünk,
hogy túl sokat vettünk már el.

Nem hunyhatunk szemet afelett,

hogy az egész világnak kell megfizetnie

bolygónk szűk elitjének
kiváltságos és kényelmes helyzetét.

Itt az ideje, hogy széles
társadalmi rétegeket érintően

megreformáljuk a rendszert,
melyben a túlzott fogyasztásösztönzés

globális egyenlőtlenséget okoz.

A kizsákmányoló társadalmi,
politikai, gazdasági rendszereket

a Földet regeneráló,

az emberek szabadságát világszerte
előmozdító rendszerekké kell átalakítani.

Arrogáns azt gondolni,
hogy a technológia majd megment minket.

Önzés azt gondolni,
hogy ezt az igazságtalan

és kizsákmányoló megközelítést
tovább folytathatjuk ezen a bolygón,

és túl fogjuk élni.

(Taps)

Ahhoz, hogy túléljük emberi létezésünk
következő időszakát,

át kell alakítanunk társadalmi
és gazdasági rendszereinket

a kollektív ellenálló képesség
növelése céljával.

A társadalmi átalakításának
helyre kell állítania

a földeket

és az onnan eltávolított közösségeket,

melyeket generációk óta kriminalizálnak

és célpontokká tesznek.

Ezek a legsürgősebb feladatok.

Innen indulunk.

A társadalomnak új hozzáállást kialakítva
az elvándorlást előnynek

és túlélésünk feltételének
kell tekintenie,

nem pedig a kiváltságunkat
fenyegető veszélynek.

A kollektív ellenálló képesség
fogadóképes városok kialakítását jelenti,

amelyek lakhatást,

élelmet, vizet, orvosi ellátást

és rendőri zaklatásoktól mentes
szabadságot biztosítanak

mindenki számára,

függetlenül, hogy kik ők,

és honnan jöttek.

Mit jelentene, ha most kezdenénk el
felkészülni a klímavándorlásra?

Nagy kiterjedésű vagy hanyatlófélben lévő
városok lehetőségnek tekinthetnék

igazságosságon és méltányosságon nyugvó
szociális infrastruktúra felépítésére.

Pénzt fektethetnénk állami kórházakba,

hogy felkészülhessenek arra,

ami a klímavándorlással együtt jár,

ideértve a veszteséggel
és áttelepüléssel járó traumát.

Több időt kell szánnunk az igazságosságra,

de nem átmeneti előnyökért,

nem a költségvetési lyukak befoltozásáért,

hanem hosszú távú változás eléréséért,

az igazságosság előmozdításáért.

Már most tehetünk ezért, igen!

A Katrina hurrikán után

egyetemek és középiskolák
szerte az USA-ban befogadtak diákokat,

segítettek nekik, hogy zökkenőmentesen
befejezhessék a félévüket, tanévüket.

Azok a diákok most
közösségünk hasznos tagjai,

és erre van szüksége közösségeinknek,
vállalkozásainknak, intézményeinknek,

hogy felkészülhessenek.

Mégpedig most!

Ha tárgyilagosabban
közelítjük meg a problémát,

és igazságosabban alakítjuk át
társadalmi rendszereinket,

csupán az lesz a dolgunk,
hogy visszataláljunk gyökereinkhez,

és visszatérjünk a legősibb erőhöz.

Ez szükségszerűen azt jelenti,
hogy meg kell tanulnunk követni –

nem biodíszletként használni,
nem idegennek tekinteni, nem eltávolítani

a helyi társadalmak vezetőit,

hagyományos kultúráját.

Azt jelenti, hogy tiszteletben tartjuk
az ökológiai egyenlőség,

az éghajlati igazságosság
és az emberi jogok normáit;

ez az alap, a sztenderd,

a kiindulópont,

ahová új társadalmunknak el kell jutnia.

Mindez megköveteli, hogy felismerjük
az erőt, mely nagyobb nálunk,

és az életet, mely tovább tart a miénknél.

Megköveteli, hogy higgyünk
olyan dolgokban,

amelyeket kiváltságunkból eredően
látnunk sem kell.

Tisztelnünk kell a természet jogait.

Mindenkire ki kell terjesztenünk
az emberi jogokat.

Át kell alakulnunk pazarló,

individualista társadalomból olyanná,

amely az egész emberiség
hosszú távú jövőjét nézi,

máskülönben nem fog sikerülni.

Látnunk kell, hogy a legjobbjaink is csak
kallódnak egy igazságtalan rendszerben,

és el kell ismernünk,

hogy az egyetlen mód az önök túlélésére,

ha kitaláljuk,

hogyan érjük el, hogy mindannyian
osztozzunk a szabadságban.

Jó hír,

hogy elődeink erősek voltak.

Olyan népből valók vagyunk,
aki így vagy úgy

túléltek mindent ez idáig,
és most itt lehetünk.

Ez elég ok arra, hogy küzdjünk.

És fogadják el dél-louisianai barátjuktól:

a legnehezebbek azok a küzdelmek,
amelyek ünneplésre adnak okot.

Tegyük széppé új fejezetünket
ezen a bolygón,

és miközben ezen dolgozunk,

tegyük igazságossá
és méltányossá mindenki számára.

Meg tudjuk csinálni!

Meg tudjuk csinálni,

mert muszáj.

Muszáj, mert máskülönben
elveszítjük bolygónkat,

és elveszítjük önmagunkat.

A munka itt kezdődik el.

A munkát együtt kezdjük el.

Ez az én ajánlatom.

Köszönöm, hogy elfogadják. Merci.

(Taps)