A "nem rasszista" és antirasszista közti különbség

Nincs olyan, hogy "nem rasszista" – mondja Ibram X. Kendi író és történész. E fontos társalgás során Ibram egy új fogalomról az antirasszizmusról beszél, amely segít, hogy egyértelműen felismerjük és elutasítsuk a közpolitikában, a munkahelyeken és a személyes meggyőződésként jelenlévő előítéleteket, és felelősséget vállaljunk értük. Fedezzék fel, hogyan alkalmazhatják a gyakorlatban ezt az elvet, és segítségével hogyan irthatják ki gyökerestül az igazságtalanságot és egyenlőtlenséget a világban – és hogyan helyettesíthetik azt szeretettel.

(E virtuális interjút 2020. június 9-én rögzítették, házigazdái Whitney Pennington Rodgers a TED aktuális ügyekért felelős kurátora és Cloe Shasha előadó-fejlesztő kurátor voltak.)

Cloe Shasha: Üdvözlöm, Ibram,

köszönöm, hogy csatlakozott hozzánk.

Ibram X. Kendi: Köszönöm, Cloe és Whitney,

és köszönöm mindenkinek, aki nézőként
csatlakozott ehhez a beszélgetéshez.

Néhány hete

ugyanazon a napon értesültünk
George Floyd brutális meggyilkolásáról,

valamint arról is,
hogy a Central Parkban egy fehér nő,

aki póráz nélkül sétáltatta a kutyáját,

és akinek egy arra járó fekete férfi
azt mondta, meg kell kötnie a kutyát,

úgy döntött, inkább megfenyegeti a férfit,

hívja a rendőrséget,

és bejelenti, hogy veszélyben az élete.

Természetesen amikor tudomást
szereztünk erről egy videóból,

rengeteg amerikai háborodott fel,

és végül ez az Amy Cooper nevű nő

megjelent egy országos tévécsatornán,

ahol azt nyilatkozta,

amit számtalan amerikai azt követően,
hogy rasszista módon nyilvánult meg:

"Nem vagyok rasszista."

Azt mondom "számtalan",

mert ha belegondolnak
az amerikaiak történelmébe,

a rasszista elképzelésekbe,

a rasszista irányvonal támogatásába,

olyan emberek történelméről van szó,

akik nem vallják magukat rasszistának,

mert hát mindenki
azt mondja, nem rasszista,

legyen szó akár a világ Amy Coopereiről,

vagy Donald Trumpról,

aki rögtön, miután azt mondta,
hogy a többségében fekete Baltimore

egy patkányok és rágcsálók lepte katyvasz,
ahol ember nem akarna élni,

és azzal támadták, hogy rasszista,

így nyilatkozott: "Valójában én vagyok
a legkevésbé rasszista ember a világon."

A rasszizmus éltetője

igazából mindig a tagadás volt,

amely rendre a következőképp szólt:

"Nem vagyok rasszista."

Próbálom hát elérni,

hogy az amerikaiak szókincséből eltűnjön

a "nem rasszista" fogalma,

és mindenki ráébredjen,
hogy vagy rasszisták vagyunk,

vagy antirasszisták.

Vagy hangot adunk olyan elképzeléseknek,
melyek szerint bizonyos faji csoportok

különbek vagy rosszabbak,

felsőbb- vagy alsóbbrendűek
másoknál, vagy nem.

Vagy rasszisták vagyunk,

vagy antirasszisták.

Hirdetjük azokat az eszméket,
melyek szerint a faji csoportok egyenlőek

függetlenül a kulturális
vagy etnikai eltérésektől.

Vagy támogatjuk a faji egyenlőtlenséget

és igazságtalanságot célzó irányvonalat,

mint Louisville-ben tapasztaltuk,
ahol meggyilkolták Breonna Taylort,

vagy támogatjuk és betartatjuk
azokat a szabályokat,

amelyek igazságot és egyenlőséget
szolgáltatnak mindenkinek.

Így azt gondolom,
egyértelművé kell tegyük,

hirdetünk-e rasszista eszméket,

támogatjuk-e a rasszista irányvonalat,

és bevalljuk, ha azok vagyunk,

mert antirasszistának lenni azt jelenti,

hogy bevalljuk, ha rasszista eszmét
juttattunk kifejezésre,

ha azt mondjuk: "Tudják, mit?

Amikor a Central Parkban így viselkedtem,

valóban rasszista voltam.

Ám megváltozom.

Igyekszem antirasszista lenni."

Míg rasszistának lenni

az amerikai társadalmat átjáró

faji egyenlőtlenségek állandó tagadását,

az amerikai elméket átható rasszista
eszmék állandó tagadását jelenti.

Igazságos és pártatlan társadalmat
szeretnék építeni,

és az egyetlen mód,
hogy egyáltalán nekilássunk,

ha bevalljuk saját rasszizmusunkat,

és elkezdünk egy antirasszista
világot építeni.

Köszönöm.

CS: Mi is köszönjük.

Nos, a könyve,
a "Hogyan legyünk antirasszisták",

az eladási listák élén áll
a nemrég történtek fényében,

most pedig röviden arról beszélt,

hogy a rasszizmusról alkotott
nézetet illetően

csupán két véglet létezik:
a rasszizmus és az antirasszizmus.

Örülnék, ha kicsit többet mondana

az antirasszizmus alapelveiről azoknak,

akik nincsenek teljesen tisztában vele,
hogyan lehetnének antirasszisták.

IXK: Rendben. Korábban említettem,

hogy a rasszizmus éltetője a tagadás,

az antirasszizmus igazi
éltetője pedig a beismerés,

annak felismerése,

hogy miközben felnövünk
ebben a társadalomban,

életünk egy pontján

valószínűleg azonosulunk
a rasszista eszmékkel,

melyek szerint bizonyos faji csoportok
jobbak vagy rosszabbak a többinél,

és mert hiszünk a faji hierarchiában,

mivel az amerikaiakba
módszeresen belenevelték,

hogy a feketék veszélyesebbek,

hajlamosabbak bűnelkövetésre,

mert olyan társadalomban élünk,

ahol a feketék országosan
a bebörtönzöttek 40 százalékát teszik ki,

ezért a rasszista eszmék
elfogadhatónak tűnnek.

Ha egy Minneapolishoz hasonló város

lakosai vagyunk,

ahol a feketék a népesség
20 százalékát teszik ki,

ám az embereknek több mint 60 százaléka
keveredett már rendőrségi lövöldözésbe,

szintén elfogadhatónak tűnik a gondolat.

Így aztán antirasszistának
lenni azt jelenti:

hisszük, hogy sem a feketék,
sem más faji csoport

nem rosszabb vagy alsóbbrendű másoknál.

A feketék nem veszélyesek,

ahogy más faji csoportok sem.

Ha tehát faji egyenlőtlenséget
látunk a környezetünkben,

arra abnormálisként tekintünk,

majd elkezdünk azon töprengeni,
miféle politika áll annak hátterében,

hogy a rendőrség
ilyen sok feketével végez.

Miféle politika idézi elő,

hogy aránytalanul sok latin-amerikai
fertőződött koronavírussal?

Hogyan léphetek fel e politika ellen,
és harcolhatok azért,

hogy antirasszista irányvonal váltsa fel?

Whitney Pennington Rodgers: Úgy tűnik,

ön különbséget tesz
nem rasszista és antirasszista között.

Mesélne egy kicsit többet erről?

Mi a különbség a kettő között?

IXK: Egyszerűen mondva:

a nem rasszista tagadásban élő rasszista,

az antirasszista pedig olyasvalaki,

aki kész bevallani, hogy vannak helyzetek,
mikor rasszista megnyilvánulásai vannak,

aki kész felismerni

a társadalmunkat jellemző
egyenlőtlenségeket és faji problémákat,

és aki kész megkérdőjelezni
e faji egyenlőtlenségeket azzal,

hogy kétségbe vonja az irányvonalat.

Azért is mondom ezt, mert
a rabszolgatartók, rabszolgakereskedők

úgy hitték, hogy eszméik,
mai kifejezéssel, nem rasszisták.

Olyasmiket mondtak volna:

"A feketék Hám elátkozott ivadékai,

és örökre rabszolgaságra kárhoztattak."

Nem is azt mondják, hogy "nem rasszisták",

hanem azt, hogy ez "Isten törvénye".

Olyasmikkel álltak elő, mint:

"A tudományra, az etnológiára,

a természetrajzra alapozva

a feketék természetüknél
fogva szolgalelkűek,

és fogékonyak a rabszolgaságra.

Ez a természet törvénye.
Nem vagyok rasszista.

Csak a természet szavának
engedelmeskedve cselekszem."

Vagyis a "nem rasszista"
és a rasszizmus tagadásának rendszere

az ország történelmének
kezdetéig nyúlik vissza.

CS: Így van.

Mit gondol, miért olyan nehéz
egyeseknek elfogadni,

hogy a semlegesség nem elég,

ha a rasszizmusról van szó?

IXK: Úgy vélem, mert sok munkával jár
antirasszistának lenni.

Igen sebezhetővé válnak általa.

Készen kell álljanak bevallani,
hogy tévedtek.

Be kell vallják,

hogy ha például fehérek,
és több mindenük van,

az nem azért van,

mert többek.

Be kell vallják, hogy igen,
valószínűleg keményen dolgoztak

életük során,

ám némi előnnyel is bírtak,

amely olyan lehetőségekhez
segítette őket,

amelyekhez mások nem fértek hozzá.

El kell ismerjék e dolgokat,

és igen nehéz,

hogy nyilvánosan, vagy akár magánemberként

kritikusak legyenek önmagukkal szemben.

Összefügg ez azzal is,

és talán ezzel kellett volna kezdenem,

hogyan határozzuk meg
azt, hogy "rasszista".

Általában a "rasszista" szót

fix kategóriaként határozzuk meg,

mint önazonosságot értelmezzük.

Ez a lényege annak, ki is az az ember.

Ha rasszista lesz.

Vagyis ha valaki rasszista,

azt összekapcsolják azzal,
hogy rossz, gonosz ember.

A rasszistát összefüggésbe hozzák
a Ku Klux Klánnal.

Miközben a rasszista mondhatja:
"Nem vagyok a Ku Klux Klánban,

nem vagyok rossz ember,

tettem már jót az életben.

Színes bőrűekkel is tettem már jót.

Tehát nem vagyok rasszista.

Nem vagyok az. Nem azonosulok ezzel."

Ám igazándiból nem így kellene
meghatároznunk, ki a rasszista.

A rasszista szó leíró jellegű.

Azt írja le, valaki mit tesz
vagy mond bármely adott pillanatban,

ezáltal ha valaki egyszer csak

rasszista módon viselkedik,

abban a pillanatban az illető rasszista,
ha mondjuk azt mondja, a feketék lusták.

Ha a következő pillanatban

az őslakosok kultúráját dicséri,

antirasszista.

WPR: Nyomban érkezik néhány kérdés

nézőinktől,

ám szerintem sokan,

ha hallják az antirasszizmus kapcsán
bemutatott elképzelését,

úgy érezhetik, ez olyasvalami,

ami csak a fehér közösséget érinti.

Beszélhetne hát arról is kicsit,
hogy a fekete közösség,

továbbá a nem fehér közösségek
és más etnikai kisebbségek

hogyan tudnának részt venni ebben,
átgondolni az antirasszizmus eszméjét.

IXK: Rendben.

Míg egy fehér bőrű amerikai
kijelenti: "Nem vagyok rasszista",

egy színes bőrű általában azt mondja:

"Nem lehetek rasszista,

mivel színes bőrű vagyok."

Néhány színes bőrű azt mondja,
azért nem lehet rasszista,

mert nincs hatalma.

Ezért mindenekelőtt
azzal próbálkoztam a munkámban,

hogy fellépjek az elképzelés ellen,

hogy a színes bőrűeknek nincs hatalmuk.

Semmi sem gyengít jobban,

mint azt mondani
vagy gondolni színes bőrűként:

nincs hatalmam.

A színes bőrűek régóta élnek
a legalapvetőbb hatalommal,

amely mindenki rendelkezésére áll,

és ez a hatalom a politikai ellenállás –

a rasszista politikával szembeni
ellenállás hatalma,

egy rasszista társadalommal szembeni
ellenállás hatalma.

Ám ha színes bőrűként

úgy vélik,

a Hondurasból és El Salvadorból érkezők

megszállják az országot,

ha azt gondolják,
a latin-amerikai bevándorlók

állatok, erőszaktevők,

feketeként, ázsiaiként
vagy őslakos indiánként

bizonyosan nem küzdenek majd,

hogy megvédjék
a latin-amerikai bevándorlókat,

nem ismerik el, hogy ők legalább
annyit tehetnek az országért,

mint bárki más,

ha azt hiszik, hogy a latin-amerikaiak
"elveszik önök elől a munkát",

akkor önök is a rasszista
megnyilvánulásokat támogatják,

a rasszista politikát pártolják,

bár valószínűleg ez
önöknek is ártalmas,

vagyis önöknek árt,

ha feketék, ha haiti
és nigériai bevándorlók,

ha ázsiaiak, ha indiai bevándorlók.

Tehát minden színes bőrű
számára kulcsfontosságú,

hogy elfogadja: hatalmában áll ellenállni,

amikor viszont egy színes bőrű
problémaként tekint más színes bőrűekre,

nem a rasszizmusra fog
problémaként tekinteni.

Aki pedig nem a rasszizmusra
tekint problémaként,

az nem antirasszista.

CS: Bevezetőjében
már érintette ezt röviden,

amikor arról beszélt,

miért vannak következetesen
hátrányban a rasszizmus miatt

a fekete és más színes bőrű
közösségek Amerikában,

ami miatt a COVID-19 sokkal több áldozatot
szedett azokban a közösségekben.

Ennek ellenére a média
gyakran vádolja a színes bőrűeket azzal,

hogy fogékonyabbak a betegségre.

Kíváncsi vagyok, hogy ezzel összhangban

hogyan függ össze az antirasszizmus

és a rendszerszintű változás lehetősége.

IXK: Az összefüggés közvetlen,

mert ha hiszünk a rasszista eszmékben

és azonosulunk velük,

valószínűleg nem gondoljuk,
hogy változásra van szükség,

mivel azt valljuk,
hogy a faji egyenlőtlenség normális.

Esetleg nem hisszük,
hogy a változás lehetséges.

Vagyis azt gondoljuk,

hogy a feketékkel azért végeznek
ilyen nagy számban a rendőrök,

vagy a latin-amerikaiak
azért fertőződnek meg ilyen nagy arányban,

mert valami nem stimmel velük,

és semmin sem lehet változtatni.

Emiatt aztán fel sem ismerjük

a rendszerszintű szerkezeti
változás szükségességét,

nemhogy küzdenénk érte.

Ismétlem, antirasszistának
lenni annyit tesz,

hogy felismerjük,

a faji egyenlőtlenségnek
csupán két oka van:

vagy valami nem stimmel az emberekkel,

vagy valami nem stimmel
a hatalommal és a politikával.

Antirasszistaként tehát elismerjük,
hogy egy embercsoport sem rossz,

és továbbra is csoportokról beszélek –

nem egyénekről.

Nyilván vannak olyan feketék,

akik nem veszik komolyan a koronavírust,

ami az egyik oka annak,
hogy megfertőződnek.

Ám akadnak fehérek is,
akik nem veszik komolyan a koronavírust.

Nincs erre semmi bizonyíték,

sőt tanulmányok szerint a feketék

valószínűleg komolyabban veszik
a koronavírust, mint a fehérek.

Nem egyénekről beszélünk,

és semmiképp sem kellene
egyének alapján általánosítani.

Ne vegyük egy fekete
vagy latin-amerikai egyén

viselkedését alapul,

és ne mondjuk,
hogy csoportjukat jelképezik.

Ez önmagában is rasszista gondolat.

Csoportokról van hát szó,

és ha hisznek benne,
hogy mindenki egyenlő,

egyetlen magyarázat marad a tartós
egyenlőtlenségre és igazságtalanságra:

a hatalom és a politika.

Így ha időt áldozunk

a hatalom és a politika
megkérdőjelezésére és átalakítására,

akkor arra fordítunk időt,
hogy antirasszisták legyünk.

WPR: A nézők részéről
érkezett néhány kérdés.

Az első egy közösség
egyik tagjától érkezett, és így szól:

"Ha a fehérek kiváltságairól szólunk,

említsük meg, hogy nem kell kényelmetlen
beszélgetésekbe bonyolódniuk.

Változik ez érzésük szerint?"

IXK: Bízom benne,

mivel úgy hiszem,

hogy a fehér amerikaiaknak

egyidejűleg fel kell ismerniük,

milyen kiváltságokkal bírnak,

kiváltságokkal,

amelyekre fehér bőrszínük
révén tettek szert,

és ennek egyetlen módja,

ha kezdeményezik, és belemennek
kényelmetlen beszélgetésekbe.

Azt is fel kell ismerniük,

hogy bár igen, több kiváltsággal bírnak,

a fehér amerikaiak több előjoggal bírnak

a rasszista politika miatt,

ám a kérdés, amelyet
a fehér amerikaiak fel kell tegyenek,

különösen, ha egymás közt beszélgetnek,

hogy vajon egy egyenlőbb társadalomban

több kiváltságuk lenne?

Ez azért kérdés,

mert bár a fehér amerikaiak a rasszizmus
révén több kiváltsággal bírnak,

néhány, más nyugati demokráciában
élő népcsoportnak

még a fehér amerikaiaknál is több van,

és ezért olyan kérdések
merülnek fel, mint:

más országokban miért jár
ingyenes egészségügyi ellátás?

Hogyan kaphatnak
fizetett családi szabadságot?

Hogy lehet erős a szociális háló?

Hogy lehet, hogy nekünk ilyen nincs?

Az egyik fontos válasz arra,

hogy nálunk ilyen
miért nincs: a rasszizmus.

Az egyik fontos válasz arra,

miért Donald Trump
az Egyesült Államok elnöke:

a rasszizmus.

Nem kérem a fehér amerikaiaktól,
hogy önzetlenség révén legyenek

antirasszisták.

Sokkal inkább kérjük,

hogy okosan vegyék figyelembe
önös érdekeiket.

Az a négy-, vagy inkább ötmillió
szegény fehér 1860-ban,

akik szegénysége

néhány ezer fehér rabszolgatartó család
gazdagságának közvetlen eredménye volt,

nem mondtuk, hogy legyenek önzetlenek,

amikor a rabszolgatartást
kérdőjeleztük meg.

Nem, valójában azt kérjük, önös érdeküket
figyelembe véve cselekedjenek.

Azon fehér amerikaiak tízmillióitól,

akik a járvány miatt
veszítették el a munkájukat,

nem kérünk önzetlenséget.

Azt kérjük, vegyék észre:
ha más lenne a vezetés,

más prioritásokkal,

sokkal jobb helyzetben lennének jelenleg.

Bocsánat, ne hagyják,
hogy belelovaljam magam.

CS: Nem, hálásak vagyunk önnek. Köszönjük.

Ezzel egyidejűleg

a tiltakozások és ez a mozgalom
elértek némi eredményt:

eltávolították
a konföderációs emlékműveket,

Minneapolis város vezetése ígéretet tett
a rendőrség átalakítására stb.

Ön szerint mi lenne
a legfontosabb teendő politikai szinten

az igazságért folyó harc során?

Tanulhatunk valamit más országoktól?

IXK: Nem szükségszerűen hiszem,

hogy ez egyetlen
politikai prioritás lenne.

Ha válaszolnom kellene,

kettőt neveznék meg,

úgymint

magas színvonalú, ingyenes
orvosi ellátás mindenkinek –

és a magas színvonal alatt

nemcsak a Medicare hozzáférhetőségére
gondolok mindenki számára,

hanem egy olyan forgatókönyvre,

amelyben az elszigeteltnek
számító Délnyugat-Georgiában,

ahol elsősorban feketék élnek,

és ahol a COVID következtében

itt, ezekben a délnyugati megyékben

az egyik legmagasabb
a halálos áldozatok száma,

az atlantai vagy New York-i
lakosokéhoz hasonló

egészségügyi ellátáshoz
juthatnának az emberek –,

és ezzel egy időben

az egészségügyi ellátás ingyenes is lenne.

Nemcsak a COVID okozza idén
sok amerikai halálát,

hanem a szívbetegség és a rák is,

amelyek a vezető halálokok
a COVID előtti Amerikában,

és aránytalanul sok
fekete halálát okozzák.

Ez hát az egyik,

a másik, amit említenék, a rabszolgák
leszármazottait érintő jóvátétel.

Sok amerikai hirdeti,

hogy hisz a faji egyenlőségben,

támogatni akarja a faji egyenlőséget.

Sok amerikai látja azt is, hogy ebben
az országban, e gazdasági rendszerben

milyen kritikus a gazdasági megélhetés.

Sok amerikai viszont elutasítja
vagy nem támogatja a jóvátételt.

Az adott helyzetben

akadnak fehér amerikaiak,

akik utolsó információim
szerinti medián vagyona

tízszerese a fekete amerikaiakénak,

és egy, a közelmúltban,

még a mostani recesszió
előtt készült tanulmányban

2053-ra, vagyis a jelentől 2053-ig,

a fehérek medián vagyonának

növekedését jósolták,

a feketék medián vagyona

pedig nulla dolláron fog állni,

és ez a jelenlegi gazdasági válság miatt
egy évtizeddel hamarabb is bekövetkezhet.

Tehát nemcsak hogy adott
egy faji jóléti szakadék,

hanem ez a faji alapú
vagyoni egyenlőtlenség növekszik is.

Tehát azok az amerikaiak,
akik azt hirdetik,

hogy a faji egyenlőség hívei,

akik egyben felismerik
a gazdasági megélhetés fontosságát,

és azt is tudják, hogy a vagyon öröklődik,

a vagyon legnagyobb része öröklődik,

és az örökség kapcsán

a múltra gondolnak,

a múltbeli politikára,

amelyet a legtöbb amerikai
rasszistának tart,

legyen szó rabszolgaságról
vagy szolgáltatások megtagadásáról,

hogyan is tudnánk akár csak elkezdeni

az egyre nagyobbra nyíló faji jóléti olló
bezárását anélkül,

hogy lenne egy olyan jelentős
programunk, mint a jóvátétel?

WPR: Az országra jellemző
vagyoni egyenlőtlenség ötlete kapcsán

merült fel egy kérdés nézőnkben,
Dana Perisben.

Így szól: "Ön szerint a munkahelyi
rasszizmus problémáját

hogyan tudják hatékonyan kezelni
a liberális, fehér szervezetek,

különösen olyan környezetben,
ahol a rasszizmusra hallgatás a válasz,

vagy jelképes kijelentések
belső vizsgálódás nélkül?"

IXK: Értem.

Hadd tegyek néhány javaslatot.

Egy: néhány évtizede

minden munkahely
nyilvánosan elkötelezte magát

a sokszínűség mellett.

Jellemzően nyilatkoznak is
a sokszínűségről.

Én gyakorlatilag széttépném
ezt a nyilatkozatot,

és újat írnék,

olyat, amely az antirasszizmus
iránti elkötelezettségről szól.

Ebben egyértelműen megfogalmaznánk,
mit jelent a rasszizmus,

mit jelent az antirasszizmus,

mi a rasszista
és mi az antirasszista politika.

E nyilatkozat révén hirdetnénk,

hogy a munkahelyi kultúránk antirasszista,

és hogy intézményük
antirasszista politikára épül.

Ily módon mérlegelhetnénk
egymás elképzeléseit,

az adott munkahely cégpolitikáját
az említett dokumentum alapján.

Ez szerintem beindítaná a változást.

Kritikusnak vélem azt is,

hogy a munkahelyeken ne csak
a beosztottak állománya,

de a felső vezetés is sokszínű legyen.

Szerintem ez is igen fontos.

CS: Újabb kérdések a közönség részéről.

Itt van egy Melissa Mahoney-től,

aki azt kérdi: "Donald Trump szerint
a Black Lives Matters támogatása

pártpolitikai ügy,

kigúnyolta például Mitt Romney-t,

mert részt vett egy békés tüntetésen.

Mit lehet tenni,
hogy ez pártsemleges legyen?"

IXK: Ha azt mondjuk:
"A feketék élete számít"

a demokraták kijelentése,

azzal együtt azt is állítjuk,

a republikánusok számára
a fekete élet értéktelen.

Ha Donald Trump lényegében ezt sugallja,

ha azt állítja,

hogy a fekete életekért tüntetni probléma,

mi a megoldás?

A megoldás nem a tüntetés.
De milyen más alternatívája van?

Az alternatíva az, hogy nem
menetelünk a fekete életekért,

nem foglalkozunk vele,

ha feketék halnak meg rendőri túlkapás
következtében vagy a COVID miatt.

Szerintem tehát úgy lehet ezt
pártsemleges üggyé tenni,

ha visszavágunk,

ha vitába szállunk,

és bár a republikánusok
nyilván úgy reagálnak majd,

hogy ők semmi ilyesmit nem mondtak,

ám a helyzet igen egyszerű:

vagy hiszik, hogy a fekete
életek számítanak,

vagy nem,

és ha hisznek benne,

mert hisznek az emberi jogokban,

akkor hisznek a feketék és minden ember
élethez való emberi jogában,

és abban az emberi jogban is,
hogy senkinek sem kellene félnie

az államtól, a rendőri brutalitástól,

sem pedig attól,

hogy egy békés tüntetést feloszlatnak,

mert néhány politikus kampányolni akar.

Ha hisznek ebben, akkor ilyen
politikát intézményesítenek.

Vagy nem hisznek benne.

WPR: Feltenném a kérdést,

hogyan gondolkodhatnánk
az antirasszizmusról,

és hogyan tehetnénk
ténylegesen életünk részévé.

Úgy hiszem, rengetegen hallanak erről,

és az jut az eszükbe,

hogy tényleg tudatosan
oda kell figyelniük,

hogyan látják mások a tetteiket

és kijelentéseiket,

milyen szándékot észlelnek mások
a mondanivalójuk mögött,

ez pedig fárasztó lehet,

sőt, szerintem össze is függ
e politika eszméjével.

Ezért is vagyok kíváncsi.

Nagyfokú tudatosságra van szükség,

miközben azon munkálkodunk,

hogy antirasszisták legyünk.

Mit mondana azoknak, akik aggódnak
a mentális kimerültség miatt,

amely azért alakul ki,
mert állandóan mérlegeljük,

tetteink hogyan sérthetnek meg másokat,
hogyan árthatnak másoknak.

IXK: A mentális kimerültség
fölötti aggály egy része

azon az elképzelésen alapszik,

miszerint egyáltalán nem akarnak hibázni,

ám én úgy hiszem, antirasszistának lenni

azt jelenti: hibázunk,

és felismerjük, hogy hibázunk.

Az egyértelmű meghatározások fontosak,

hogy értékelhessük kijelentéseinket,

tetteinket,

és ha hibázunk, egyszerűen felvállaljuk,
és azt mondjuk:

"Tudják mit,
ez rasszista elképzelés volt."

"Tudják mit, rasszista politikát
támogattam, ám változni fogok."

Azt is fontos felismernünk szerintem,

hogy számos módon

függők vagyunk,

és amikor azt mondom, "mi", egyének,
továbbá ez az ország bizonyosan

a rasszizmus megszállottja,

ez pedig az egyik ok,

amiért oly sokan élnek tagadásban.

Általában tagadjuk a függőségünket.

Ám ha ráébredünk, hogy függők vagyunk,

ha beszélgetünk bárkivel, aki függő volt,

tudják, barátokkal vagy családtagokkal,

akik drogfüggőségből gyógyulnak,

egyikőjük sem mondja majd,

hogy gyógyult lenne,

hogy ne gondolna erre rendszeresen.

Aki alkoholizmusból gyógyul,

azt mondja majd: "Ez fokozatosan zajlik,

napról napra

és pillanatról pillanatra gondolkodom,

és igen, nagyon nehéz

megállni,

hogy vissza ne essek,

ám ugyanakkor felszabadító érzés is,

felszabadító,

mert többé nem dagonyázom a függőségben.

Azt hiszem, most már
nem fogok bántani másokat

a függőségem miatt."

Ez nagyon fontos.

Túl sok időt töltünk el azzal,
hogy az érzéseinkről töprengünk,

és kevesebbet azzal,

hogy tetteink és eszméink
milyen érzéseket váltanak ki másokból.

Ez volt ez egyik dolog,
amire a George Floyd videó

rákényszerítette az ameriaiakat,

hogy valóban lássanak és halljanak,

különösen azt, hogyan éreznek mások

a rasszizmusuk miatt.

CS: Újabb kérdés a nézők részéről.

Így szól:

"Beszélne az antirasszizmus,

a női egyenjogúság és melegjogok
érdekében folyó munka összefüggéseiről?

Miként kapcsolódik az említett
emberi jogokért folyó munkához

az antirasszizmusért folyó munka?"

IXK: Értem.

Rasszistának tartok bármely eszmét,

amely azt sugallja,
hogy egy faji csoport bármely módon

fölé- vagy alárendeltje
egy másik faji csoportnak.

A faji csoport kifejezést használom,

szemben a fajjal,

mivel minden faj más,
megkülönböztetett csoportok metszete,

tehát vannak fekete nők, fekete férfiak,

fekete heteroszexuálisok, fekete melegek,

ahogy vannak latin-amerikai nők,
fehér nők és ázsiai férfiak,

és fontos megértenünk,

hogy nemcsak olyan rasszista
eszmék születnek,

amelyek a feketékre általában irányulnak,

hanem olyanok is,

amelyek a fekete nőket célozzák,

míg mások a fekete leszbikusokat

vagy fekete transznemű nőket.

Az e csoportok metszéspontjait
támadó rasszista elképzelések

gyakran kereszteződnek
a bigottság más formáival,

amelyek szintén e csoportokat támadják.

Egy példa a fekete nők kapcsán:

a fekete nők kapcsán
az egyik legrégebbi rasszista eszme,

hogy alsóbbrendűek,

mi több, egyáltalán nem is nők,

alsóbbrendűek a fehér nőknél,

akik a nőiség csúcsát jelképezik.

Ez az elképzelés összemosódott

azzal a szexista eszmével,

amely szerint a nők gyengék,

amely szerint minél gyengébb
valaki, annál nőiesebb,

illetve minél erősebb egy nő,
annál férfiasabb.

E két gondolat keveredése révén
kialakult elképzelés,

amely szerint az erős, férfias fekete nő

alárendeltje a gyenge, fehér nőnek,

a fekete nőket állandóan lealacsonyítja.

Ha megértjük, mit jelent
a gyenge, szuperfeminin, fehér nő

és az erős, hipermaszkulin,
fekete nő fogalma,

az egyet jelent azzal,

hogy megértjük

és elutasítjuk a szexista eszméket,

és azonnal megjegyezném,
ugyanez vonatkozik

a rasszizmus és a homofóbia
összemosódására,

amely szerint egy meleg fekete

sokkal inkább hiperszexuális,

mivel az elképzelés szerint a melegek

sokkal inkább hiperszexuálisak
a heteroszexuálisoknál.

A meleg feketékre ráragadt,

hogy hiperszexuálisabbak
a fehér melegeknél

és a fekete heteroszexuálisoknál.

Nem igazán vehetik észre, érthetik meg
vagy utasíthatják el ezt,

ha nem utasítják el, értik meg
és kérdőjelezik meg a homofóbiát is.

WPR: A megkérdőjelezés kapcsán

akadt egy kérdése egyik nézőnknek,
Maryam Mohitnak, íme:

"Ön szerint a "cancel culture"-mozgalom
hogyan hat az antirasszizmusra?

Ha például valaki a múltban egyértelműen
rasszista módon nyilvánult meg,

és erre később fény derül?"

Hogyan válaszolunk erre?

IXK: Hű!

Ez igen-igen összetett kérdés.

Természetesen mindenkit

a változásra buzdítok,

hogy ismerjék el, ha voltak időszakok,
amikor rasszista módon nyilvánultak meg,

és természetesen mint közösség,

támogatnunk kell ebben mindenkit.

Ha valaki bevallja, hogy rasszista volt,

nyilván nem lehet ezen rögtön túllépni.

De úgy hiszem,

vannak néhányan,

akik elkövetnek valami szörnyűséget,

és vannak néhányan,
akik fel sem akarják ismerni,

milyen szörnyűséget is tettek

valamikor,

és nemcsak arról van szó, hogy valami
erőszakos, szörnyű dolgot tettek,

hanem ráadásul

elutasítják ennek elismerését is.

Ebben az esetben megértem, miért akarnak
ezeken az embereken szó szerint átnézni,

ám másrészről szerintem

ezeknek

kellene legyen következménye azokra nézve,

nyilvános következménye,
kulturális következménye,

akik rasszista módon nyilvánulnak meg,

különösen, ha azt
igen szörnyű módon teszik.

Ezért sokan úgy döntöttek,

bojkottálják azokat, akik így tettek.

Nem feltétlenül fogom kritizálni őket,

ám szerintem meg kellene
találjuk a módját,

hogy különbséget tegyünk azok között,

akik nem hajlandók megváltozni,

és azok között, akik hibáztak,
felismerték azt,

és őszintén elkötelezik
magukat a változás mellett.

CS: Igen,

sok aktivista fejtette ki azon aggályát,

miszerint ahhoz,
hogy a Black Lives Matters-mozgalom

igazi, rasszistaellenes változást hozzon,

sok energia kell.

Ez illik arra is, amit az imént említett.

Azt hiszem, érdekelne a véleménye,

mi lesz, ha elül a tiltakozás,

ha a gyűjtések a háttérbe szorulnak,

hogyan biztosíthatnánk,

hogy a téma a köztudatban marad?

IXK: Értem.

A "Hogyan legyünk antirasszisták"

egyik utolsó fejezetének címe

"Kudarc".

Beszéltem arról,
amit érzelmi pártfogásnak hívok,

ami annyit tesz: az emberek
rosszul érzik magukat a történtek miatt,

amiatt, ami George Floyddal történt,

vagy Ahmaud Arberyvel,
vagy Breonna Taylorral.

Rosszul érzik magukat az ország miatt,
és azért, amerre tartunk.

Attól érzik aztán jobban magukat,

hogy tüntetésekre járnak.

Attól érzik jobban magukat,

hogy bizonyos szervezeteknek adakoznak.

Attól érzik jobban magukat,

hogy elolvasnak egy könyvet.

Ha sok amerikai csinálja ezt,

amint jobban érzik magukat,

vagyis amint az egyén jobban érzi magát
azáltal, hogy részt vesz

könyvklubokban, tüntetéseken

vagy adománygyűjtésekben,

akkor semmi nem változik,
kivéve az egyén saját érzéseit.

Túl kell lépni az érzéseinken.

Nem azt mondom ezzel,
hogy ne érezzük rosszul magunkat,

csak azt: az érzéseinket,

azt, milyen rosszul érezzük magunkat
az események kapcsán,

használjuk a megfelelő helyen,
ültessük a gyakorlatba

antirasszista erőként és irányvonalon.

Más szóval: az érzéseink hajtóerőként
kellene funkcionáljanak.

Nem kellene az érzéseknél megállnunk.

Ez nem arról kellene szóljon,
hogy jobban érezzük magunkat.

Hanem arról,
hogy megreformáljuk ezt az országot,

és figyelemmel kísérjük
az ország átalakulását,

mert ha nem tesszük,

ha elkezdjük magunkat jobban érezni,
miután ez az egész véget ér,

akkor ugyanott kötünk ki, mint korábban:
szörnyülködünk egy másik videó láttán,

rosszul érezzük magunkat,

és a kör folytatódik tovább.

WPR: Tudják, amikor azon töprengünk,

miféle változásokat eszközölhetünk,

hogyan tehetnénk jobbá a rendszert,

hogyan működhetne jobban

kormányunk és a rendőrség,

vannak-e erre modellek más országban –

bár az Egyesült Államok történelme
a faj és elnyomás szempontjából

igazán egyedi.

Ám ha más nemzeteket, kultúrákat veszünk,

akad-e olyan,
amelyik modellje példaértékű,

és potenciálisan bevezethető lenne itt is?

IXK: Olyan sok ilyen van.

Egyes országokban a rendőrök
nincsenek felfegyverezve.

Más országokban

többen élnek, mint az Egyesült Államokban,

ám kevesebb a bebörtönzött.

Vannak országok,

ahol nem több rendőrrel és börtönnel

küzdenek az erőszak ellen,

hanem munkahelyeket,
lehetőségeket teremtenek,

mert tudják, értik,
hogy azokban a közösségekben,

ahol a legtöbb erőszakos
bűncselekmény történik,

egyben a szegénység

és munkanélküliség is a legmagasabb.

Gondolom,

vagyis nyilvánvaló,

hogy más országok igen figyelemre méltó
szociális hálót biztosítanak,

annyira, hogy polgáraik nem bűnöznek
csak azért, mert szegények,

nem bűnöznek csak azért,
mert kétségbeesettek.

Így mindenekelőtt

azt tartom a legfontosabbnak,
hogy átgondoljuk:

ha az emberekkel nincs gond,

hogyan mérsékelhetnénk
a rendőri brutalitást?

Hogyan csökkenthetnénk az egészségügyet
jellemző faji szakadékot?

Mely eljárásokon kell változtatnunk?
Melyek működtek?

Ehhez hasonló kérdéseket kell feltegyünk,

mert valójában az emberekkel
sosem volt igazán baj.

CS: A "The Atlantic"-ban megjelent

"Kinek kell félnie Amerikában"
című cikkében azt írja:

"Az, hogy fekete férfi vagyok,
nem kellene, hogy számítson.

Csak az, ki vagyok."

Úgy érzem, ezzel valami olyasmit sugall,

hogy máshol inkább lehetséges ez,

és kíváncsi vagyok,

ha elképzel egy országot,
amelyben a személye számít,

milyen lenne az a hely?

IXK: Fekete amerikaiként olyan,

ahol mások szerint nem vagyok veszélyes,

így a létezésem sem jelent veszélyt.

Szabadon járhatok-kelhetek
ebben az országban,

és nem kell arra gondolnom,
mások félnek tőlem

a bőrszínem miatt.

Tudják, mit: hihetek abban,

hogy azért nem kapok meg egy munkát,
mert az interjún lehettem volna jobb is,

és nem a bőrszínem miatt.

Ahol hihetek abban,

hogy ez egy olyan ország,
amelyet faji egyenlőség jellemez,

ahol faji igazságosság uralkodik,

egy ország, ahol esélyegyenlőség van,

ahol az afroamerikai, az amerikai őslakos,

a mexikói amerikai

és a koreai amerikai kultúrákat
mind egyaránt megbecsülik,

ahol senkitől nem kérik: alkalmazkodjon
a fehér amerikai kultúrához.

Ezen a helyen
nincs általános munkaruházat,

nem kell megtanulni angolul sem,

hogy amerikai lehessen valaki.

Nem csak egyenlőség és igazság
illetne meg mindenkit,

de megtalálnánk a módját annak is,

hogyan tiszteljük

az Egyesült Államokban létező

nemzetiségi és kulturális eltéréseket.

Ez tenné nagyszerűvé ezt az országot,

valóban olyan ország lehetne,

ahol szó szerint körbeutazhatnánk,

megismerhetnénk a világ kultúráit,

értékelhetnénk e kultúrákat,

sőt, saját kultúránkat is
jobban megérthetnénk

az alapján, amit mások tesznek.

Olyan sok szépség rejtőzik
e sok fájdalom közepette,

és én csak szeretném lehántani,

eltávolítani

a rasszista politika okozta sebhelyeket,

hogy az emberek gyógyulhassanak,

és láthassuk az igazi szépséget.

WPR: Ibram, ha a jelenre gondol,

hol tartunk jelenleg azon az úton,

hogy elérjük ezt az igazi szépséget?

IXK: Nos, a magam részéről

a tüntetések során folyton látok
fejlődést és ellenállást,

és tudják, csak mert az emberek az utcán

és a városházán

folyamatos, szisztematikus
változást követelnek, amely bár itt van,

az emberek ezt követelik

kisvárosokban és nagyvárosokban,

helyeken, amelyekről hallottunk,

és helyeken,
amelyekről hallanunk kellett volna.

Az emberek változást
követelnek, elegük van.

Olyan időket élünk,

amikor vírusjárvány tombol,

a vírusjárványon belül
pedig egy faji járvány,

amelyben aránytalanul sok színes bőrű
fertőződik és hal meg,

sőt gazdasági járvány is tombol,

amelyben 40 milliónál is több
amerikai veszítette el az állását,

és a rendőri brutalitás
járványa is pusztít,

és az emberek tüntetnek
a rendőri brutalitás ellen,

amely tüntetések során a rendőrök
erőszakosan lépnek fel ellenük.

Sokan látják, hogy alapvető
problémával küszködünk,

amelyre van megoldás.

Ez az Amerika megvalósítható,

és az emberek követelik is,

ami mindig valaminek a kezdete.

Ezt a kezdetet éljük most meg.

CSI: Úgy hiszem, a következő nézői kérdés

jól következik ebből, és így szól:

"Mi ad reményt önnek jelenleg?"

IXK: A rasszizmus elleni fellépés
mindig reményt adott nekem,

és még akkor is, ha mondjuk

hat hónappal ezelőtt
nem is voltak tüntetések

a rasszizmus ellen szinte
minden éjjel az országban,

ám a történelem során

mindig voltak ellenállók.

Az ellenállás tehát
mindig reményt ad nekem,

mert az mindig ellenállás,

és mindig viharos,

ám a vihar után általában
ott a szivárvány.

Reményt kapok filozófiai értelemben is,

mert tudom, hogy a változáshoz

hinnünk is kell a változásban.

A változás előidézői egyszerűen
nem lehetnek cinikusak.

Képtelenség.

Tudom, hinnem kell a változásban,

hogy megvalósulhasson.

WPR: Egy újabb kérdés,

amely az ön által
korábban említettekre utal,

a még megvalósítandó
szerkezeti változásokra.

Maryam Mohit kérdése: "A változást
előidéző intézkedések érdekében

az-e a legfontosabb,
hogy minden szinten nyíltan szavazzunk

a megfelelő emberekre, akik e szerkezeti
változásokat megvalósíthatják?"

IXK: Részben igen.

Azt hiszem, azokat kell
hatalomhoz juttassuk,

kezdve az iskolaigazgatástól
az Egyesült Államok elnöki posztjáig,

akik elkötelezettek

az antirasszista intézkedések
bevezetése mellett,

amelyek egyenlőséghez
és igazságossághoz vezetnek,

és szerintem ez borzasztó fontos,

de nem hinném,

hogy ez az egyetlen,
amire összpontosíthatnánk,

vagy amit tennünk kellene.

Vannak intézmények,

területek,

amelyeknek át kell alakulniuk,

amelyek valamilyen szinten kiesnek

a választott tisztségviselők,

a döntéshozók hatásköréből.

Vannak adminisztrátorok,
igazgatók és elnökök,

akiknek a saját területükön,
intézményükön belül

hatalmukban áll átalakítani a politikát,

így erre kellene koncentrálnunk.

Végül a szavazás kapcsán
még azt is megemlíteném,

írtam az év elején egy cikksorozatot
a "The Atlantic"-ban,

amely célja, hogy az amerikaiak
elgondolkodjanak azokról,

akiket "a többi ingadozó"-nak hívok:

ők nem azonosak a szokásos, elsődlegesen
idősebb és fehér szavazókkal,

akik a demokraták
és a republikánusok között ingadoznak.

Azokról van szó, akik a szavazás mellőzése

és a demokraták között ingadoznak.

Ők általában fiatalabbak,

általában színes bőrűek,

különösen sok a fiatal színes bőrű,

különösen a fiatal fekete
és latin-amerikai.

Úgy kell rájuk tekintenünk,

ezekre a fiatal feketékre
és latin-amerikaiakra,

akik hezitálnak a szavazás kapcsán,
mint ingadozókra,

mint ahogy azokra tekintünk,

akik mondjuk azon vacillálnak,

vajon Trumpra vagy Bidenre szavazzanak-e.

Más szóval ha mindkét csoportra
ingadozókként tekintünk,

az olyan, mintha úgy vennénk:
őket mind meg kell győzzük.

Ők nem egy politika csorda

Nem fogjuk csak úgy kihajtani őket.

Bátorítanunk és meggyőzni kell őket,

és meg kell az ingadozók számára

könnyítenünk a szavazást,

ami általában a szavazókat
megfélemlítő politika miatt nehéz

e színes bőrű fiataloknak.

CS: Köszönöm, Ibram.

Lassan a végéhez érünk a beszélgetésnek,

ám szeretném megkérni,

olvassa fel egy írását, amelyet pár napja

az Instagramon közölt.

Ezt a gyönyörű képaláírást

a lánya fotójához írta,

és azon tűnődöm, megosztaná-e velünk,

és elmondaná-e, hogyan tehetnénk mind
e szemléletmódot az életünk részévé.

IXK: Persze, igen,

posztoltam egy képet
a négyéves lányomról, Imaniról,

és a képaláírás így szól:

"Szeretek, és mert szeretek, ellenállok.

Sok elmélet született arról,

mi táplálja az antirasszista tüntetéseket

nyilvánosan és a magánéletben is.

Hadd ajánljak én is egyet: a szeretet.

Szeretünk.

Tudjuk, hogy a szeretteink élete,

különösen a fekete szeretteinké,

veszélyben van

a rasszista erőszak miatt.

Folyton azt kérdezik, mi tüzel engem.

Ugyanaz: szeretet,

szeretet, amit e kislány iránt érzek,

minden kis és nagy ember
iránt érzett szeretet,

akik szeretném,
hogy teljes életet éljenek

emberi mivoltuk teljességében

a rasszista politika korlátai nélkül,

anélkül, hogy rasszista eszmék
aláznák meg,

rasszista erőszak nélkül.

Legyünk antirasszisták.

Védjük az életet.

Védjük meg emberi jogainkat,
hogy éljünk, és teljes életet élhessünk,

mert szeretünk."

Tudja, Cloe, csak azt szerettem volna
valahogy hangsúlyozni,

hogy az antirasszista hozzáállás lelke

a szeretet,

az országunk szeretete,

az emberiség szeretete,

a rokonaink, a család
és barátok szeretete,

és bizonyosan: önmagunk szeretete.

A szeretet ige.

A szeretet létezik,

segítek másoknak, sőt magamnak is,

hogy egyre jobbá váljak,

hogy egyre jobbá váljanak,
hogy elmondják, kik akarnak lenni.

Ennek az országnak a szeretete
és az emberiség szeretete tehát

konstruktívan ösztökéli az emberiséget,

hogy jobbá váljon,

és kizárt, hogy jobbak legyünk,

kizárt, hogy az emberiség jobbá legyen,

amíg a rasszizmus béklyói fogva tartanak.

WPR: Szerintem ez gyönyörű.

Köszönöm mindazt, amit megosztott velünk.

Úgy hiszem, egyértelmű,
hogy a változás nem könnyű, ugye?

Nem tehetünk fel egy sebtapaszt,

amelytől ez az egész elmúlik,
és mindannyiunknak dolgoznunk kell rajta,

és köszönöm mindazt
az őszinteséget és gondosságot,

amelyet ma képviselt.

IXK: Szívesen.

Köszönöm ezt a beszélgetést.

CS: Nagyon köszönöm, Ibram.

Igazán hálásak vagyunk,
amiért velünk volt.

IXK: Köszönöm.