Az őslakos nyelvek története, és hogyan keltsük új életre őket?

Az észak-amerikai őslakos nyelveket kihalás fenyegeti a gyarmati kor kultúrákat eltörlő hatása miatt – mondja Lindsay Morcom nyelvész. Miközben felhívja a figyelmet az alulról induló kezdeményezésekre, melyeket a kanadai anishinaabe népek indítottak, hogy újjáélesszék nyelvüket és közösségüket, Morcom szenvedélyesen érvel rendeletek meghozatala érdekében, amelyek megvédhetik az őslakos nyelveket a következő nemzedékek számára.

A magas rangú dene,
Paul Disain azt mondta:

"Nyelvünk és kultúránk ablak,

amelyen át a világot látjuk."

A Teknős-szigeten,

amely ma Észak-Amerika néven ismert,

rengeteg egyedi és csodás módon
láthatjuk a világot.

Őslakos származásúként

meg akarom tanulni az odzsibva nyelvet,

őseim nyelvét,

mert a nyelv segít
ezen az ablakon át látni a világot.

Segít kapcsolódnom a családomhoz,

őseimhez, közösségemhez, kultúrámhoz.

És segít végiggondolnom,
hogyan adhatom mindezt át

a következő nemzedékeknek.

Nyelvészként érdekel,

hogyan működik a nyelv általában.

Vizsgálhatom a fonetikát és fonológiát –

a beszédhangokat.

Vizsgálhatom a morfológiát,
az alaktant, a szószerkezeteket.

Vagy a szintaxist,

vagyis a mondatok és frázisok szerkezetét,

hogy megtudjam, hogyan tároljuk
a nyelvet agyunkban,

és hogyan használjuk
a másikkal való kommunikációra.

Például:

az odzsibva a legtöbb
őslakos nyelvhez hasonlóan

poliszintetikus,

azaz nagyon hosszú szavakat használ,

amelyek apró darabkákból:
morfémákból épülnek fel.

Odzsibva nyelven azt mondom:
"niwiisin", "eszem",

ami egy szó.

Mondhatom azt is, hogy "nimino-wiisin",
''jó étvággyal eszem",

ami még mindig egy szó.

Mondhatom, hogy "nimino-naawakwe-wiisin",
"finom ebédet eszem",

hány szó is ez az angolban?

Öt szó az angolban,
egyetlen szó odzsibva nyelven.

Hoztam egy kis játékot önöknek.

Egyetlen szóval válaszolva,
milyen szín ez itt?

Közönség: Zöld.

Lindsay Morcom: És ez milyen szín?

Közönség: Zöld.

LM: És ez milyen szín?

Közönség: Kék.

LM: Na és ez milyen szín?

(A közönség mormog)

A kérdés nem beugratós.

Önök, angol anyanyelvűek,

két zöld és két kék lapot láttak.

Ám a színek meghatározása
nyelvenként változó,

tehát ha önök oroszul beszélnének,

két lapot láttak volna a zöld
különböző árnyalataival,

egyet, ami "goluboj," azaz világoskék,

egyet pedig, ami "színyij," sötétkék.

A kettő két különböző színnek számít.

Ha önök az odzsibvát beszélnék,

ozhaawashkwaa vagy ozhaawashkozi
színeket látnának,

ami zöldet vagy kéket jelent.

Nem mintha a beszélők
nem látnák a színeket:

de a színek csoportosítása
és az árnyalatok értelmezése

más és más.

Ugyanakkor

léteznek általános módok
a színek besorolására,

ami mesél arról,

ahogy az emberi agy
értelmezi és kifejezi, amit lát.

Az odzsibvának van
még egy csodás jellemzője,

mégpedig hogy minden szón jelöli,
hogy élő vagy élettelen-e.

Ez hasonlít ahhoz,
ahogy a francia és a spanyol

minden szót hímneműként
vagy nőneműként jelöl.

Az odzsibva és más algonkin nyelvek

minden szót élőnek
vagy élettelennek jelölnek.

Mindaz, amit élőnek gondolnánk, élő,

dolgok, amelyeknek ver a szívük:
emberek, állatok, növények.

Ám vannak más élőlények is,

amelyekre nem gondolnánk, pl. a kövek.

A kövek élőnek számítanak,

ami sok érdekességet elmond a nyelvtanról,

és arról is,

ahogy az odzsibva beszélői

az őket körülvevő világot felfogják.

Szomorú azonban,

hogy az őslakos nyelvek veszélyben vannak.

Az őslakos nyelvek, melyek
oly sok tudást őriznek a kultúráról,

a történelemről,

az egymáshoz

és a környezetünkhöz való viszonyulásról.

Az időtlen idők óta e vidéken élő nyelvek

itt fejlődtek ki,

és felbecsülhetetlen értékű
tudást őriznek a környezetről,

ami segít, hogy kapcsolódhassunk
a vidékhez, ahol élünk.

Ám e nyelvek veszélyben vannak.

Az észak-amerikai őslakos nyelvek zöme

veszélyeztetettnek számít,

amelyek pedig nem, azok is sebezhetők.

Mindez nem véletlen.

Törvényeinkben, előírásainkban,

kormányhivatalainkban

kimondottan próbálták eltörölni

az őslakos nyelveket
és kultúrákat ebben az országban.

Duncan Campbell Scott

a bentlakásos iskolarendszer
egyik kigondolója volt.

Amikor felvetette a javaslatot, amely
kötelezővé tette a bentlakásos iskolát

az őslakos gyerekek számára
1920-ban, azt mondta:

"Meg akarok szabadulni az indiánkérdéstől.

Addig akarunk dolgozni,

amíg nem marad egyetlen
olyan indián sem Kanadában,

aki nem olvadt be a többségi társadalomba,

amíg meg nem szűnik az indiánkérdés,
meg nem szűnik az indiánügyi hivatal;

ennek a tervezetnek ez a célja."

A bentlakásos iskolákban történt
visszaélések meg lettek örökítve.

1907-ben

P. H. Bryce – orvos és a tuberkulózis
elismert szakértője – jelentést írt,

melyből kiderült, hogy egyes iskolákban

a gyerekek 25%-a halt meg tüdővészben,

amelyet az iskolákban uralkodó
körülmények okoztak.

Más iskolákban akár a gyerekek
75%-a is áldozatul esett.

A szövetségi kormány megvonta
Bryce támogatását

a feltárásai miatt,

1921-ben kényszernyugdíjazták,

végül 1922-ben széles körben is
publikálták feltárásait.

Mindeközben

az őslakos gyerekeket
kiszakították otthonukból,

közösségükből,

s egyházi bentlakásos
iskolákba kényszerültek,

ahol sok esetben

súlyos érzelmi, fizikai és szexuális
visszaélés áldozataivá váltak,

s kulturálisan bántalmazták őket,

hisz az iskolák célja volt

megszabadulni az őslakos
nyelvtől és kultúrától.

Az utolsó bentlakásos iskola
1996-ban zárt be.

Addigra legalább 150 000 gyerek
tanult ilyen iskolákban,

országszerte 139 intézményben.

2007-ben hatályba lépett

az indián bentlakásos iskolák
ügyét rendező megegyezés.

Ez a legnagyobb csoportos kereset
Kanada történetében.

60 millió dollárt különítettek el

a kanadai igazságügyi és kiegyezési
bizottság létrehozására.

A bizottság lehetővé tette,
hogy megismerjük a túlélők történetét,

a közösségeket és családokat
sújtó hatásokat,

valamint hogy hozzáférjünk kutatásokhoz,

amelyek a bentlakásos iskolák
hatását vizsgálták

az őslakos közösségeken
és Kanada egészén.

A bizottság úgy találta,

a bentlakásos iskolák
kulturális népirtást hajtottak végre.

A következőt mondják: "A fizikai népirtás

egy adott csoport tömeges meggyilkolása,

a biológiai népirtás az adott csoport
szaporodási képességének megszüntetése.

A kulturális népirtás pedig mindazon
szerkezetek és szokások kiirtása,

melyek lehetővé teszik,
hogy a csoport csoportként éljen."

Pontosan Duncan Campbell Scott céljai.

Kulturális népirtásnak ítélték a dolgot,

bár ahogy a gyerekkönyvíró

és nagyszerű előadó,
David Bouchard rámutat,

ha építünk egy házat,

mellé pedig egy temetőt,

hisz tudjuk, hogy az emberek,
akik a házba belépnek, meg fognak halni,

akkor ezt minek nevezzük?

A bizottság 94 felhívást is közzétett,

amelyek jelzőtűzként mutatják az utat,
ahogy a kiegyezésen dolgozunk.

Számos felhívás közvetlenül
a nyelvet és a kultúrát érinti.

A bizottság arra hív fel, gondoskodjunk
megfelelő támogatott oktatásról,

beleértve a nyelvet és kultúrát is,

hogy ismerjük el az őslakosok jogait,
a nyelvi jogokkal együtt,

hogy iktassunk be törvényt,

melynek célja az őslakos nyelvek
elismerése és megőrzése,

ennek megfelelő támogatással.

Hogy jelöljünk ki őslakos nyelvi biztost,

s fejlesszünk felsőoktatási
nyelvi programokat,

s vegyük vissza a helyneveket,

amelyeket megváltoztattak
a gyarmatosítás során.

Ugyanakkor, amikor a bentlakásos
iskolák ügyét rendező egyezmény

hatályba lépett,

az ENSZ elfogadta

az Egyesült Nemzetek nyilatkozatát
az őslakos népek jogairól

2007-ben, amely kimondja:

"az őslakos népeknek joguk van,
hogy oktatási rendszert és saját nyelvükön

oktatást nyújtó oktatási
intézményeket hozzanak létre,

és azt az oktatásra

és tanulásra vonatkozó kulturális
módszereiknek megfelelő módon

felügyeljék."

2007-ben,

amikor ez hatályba lépett,

négy ország szavazott ellene.

Az USA, Új-Zéland, Ausztrália

és Kanada.

Kanada végül 2010-ben fogadta el

az ENSZ nyilatkozatát
az őslakos népek jogairól.

2015-ben a kormány megígérte,
hogy hatályba lépteti.

Hogyan válaszoljunk erre mint közösség?

Íme, jelenleg ez a helyzet.

A jelenleg Kanadában beszélt
60 őslakos nyelv közül

az ENSZ hat kivételével mindegyiket
veszélyeztetettnek tekinti.

A hat nem veszélyeztetett nyelv
a crí, az odzsibva,

a sztóni, a mikmak,

a dene és az inuktitut.

Mindez elég elkeserítő.

Ám ha megnézzük a veszélyeztetett
nyelvek világatlaszát

az UNESCO honlapján,

látunk egy kicsi R betűt e nyelv mellett.

Ez a nyelv a mikmak.

A mikmak nyelv reneszánszát éli

az önkormányzati megegyezés
elfogadása miatt,

ez kultúra- és nyelvi alapú
oktatáshoz vezetett,

s ma már vannak mikmak gyerekek,

akiknek a mikmak az anyanyelvük.

Rengeteget tehetünk.

Ezek a gyerekek

a Mnidoo Mnising
Anishinabek Kinoomaage diákjai,

ez intenzív iskola a Manitoulin-szigeten,

ahol a gyerekek odzsibva nyelven tanulnak.

Kiscsoportosként érkeztek az iskolába,

s alig vagy egyáltalán nem beszéltek
odzsibva nyelven.

Most, 3. és 4. osztályosként

középszinten vagy folyékonyan beszélik.

S mindeközben

fantasztikus önbizalomra tettek szert.

Büszkék anishinaabe örökségükre,

és jól tanulnak.

Nem muszáj minden oktatásnak
formálisnak lennie.

Helyi közösségünkben

itt a kingstoni őslakos nyelvi fészek.

Ez most már egy szervezet,

ám hat évvel ezelőtt úgy indult,
hogy a közösség lelkes tagjai

összegyűltek egy rangos ember
konyhaasztala körül.

Azóta létrehoztunk hétvégi programokat,

ezek célja a többgenerációs tanulás,

ahol a nyelv és kultúra
továbbadására koncentrálunk.

Hagyományos játékokat, dalokat, ételeket
és tevékenységeket használunk erre.

Vannak tanfolyamaink

kezdő- és középszinten is,

itt helyben.

Összefogtunk iskolákkal és könyvtárakkal,

hogy legyenek forrásaink
és nyelvünk a formális oktatásban.

A lehetőségek végtelenek,

és rendkívül hálás vagyok
az eddigi munkáért,

amely lehetővé teszi, hogy kultúrámat
továbbadjam fiamnak

és más gyerekeknek a közösségben.

Erős, szépséges, élénk közösség jött létre

a közös erőfeszítések eredményeképp.

Mire van szükségünk a jövőben?

Először is, rendeletekre.

Végrehajtási rendeletek kellenek
kapcsolódó finanszírozással,

amelyek biztosítják,

hogy az őslakos nyelvek
valódi helyet kapjanak az oktatásban,

mind a rezervátumokban, mind azokon kívül.

A rezervátumokban
jóval kevesebb pénz jut az oktatásra,

mint a rezervátumokon kívül.

A rezervátumokon kívül

az őslakos nyelvek oktatását
gyakran elhanyagolják,

mert feltételezik,

hogy a járási iskolákban
nincsenek őslakos diákok,

miközben az az igazság, hogy Kanada
őshonos lakosságának 70%-a

nem rezervátumokban él.

E gyerekeknek egyenlő joguk van
hozzájutniuk nyelvükhöz és kultúrájukhoz.

A rendeleteken kívül
támogatásra van szükségünk.

S ez nem csak anyagi támogatást jelent.

Helyre van szükségünk,
ahol folytathatjuk tevékenységünket,

kurzusainkat, és kapcsolatba léphetünk
a nem őslakos népességgel is.

Támogatásra van szükségünk,

emberekre, akik meg akarják
tanulni a nyelveket.

Arra, hogy az emberek beszéljenek arról,
miért fontosak e nyelvek.

Hogy mindezt elérjük, oktatás kell.

Elsősorban intenzív nyelvoktatásra
van szükségünk,

mert ez a leghatékonyabb mód

az őslakos nyelvek továbbadására.

De szükségünk van oktatásra
a vidéki iskolákban is,

oktatásra a nem őslakos népességnek,

hogy kölcsönösen megérthessük egymást,

és együtt fejlődhessünk.

Ez az idézet bekeretezve függ
az irodám falán.

Ajándékba kaptam egy telepes
diáktól, akit néhány éve tanítottam.

Mindig arra emlékeztet,

hogy együtt nagy dolgokra
vagyunk képesek.

Ám ha a kiegyezésről akarunk beszélni,

el kell ismernünk,

hogy ha nem eredményezi

az őslakos nyelvek és kultúrák
újraéledését és túlélését,

akkor az nem is kiegyezés.

Hanem beolvasztás,

amit egyik félnek sem kéne elfogadnia.

Megnézhetjük a felhívásokat,

megnézhetjük az ENSZ nyilatkozatát

az őslakos népek jogairól,

és közös megegyezésre juthatunk,

hogy mindaz

a nyelvi és kulturális örökség,

mellyel az őslakosok rendelkeznek,

megőrzésre méltó.

Ezek alapján lépéseket tehetünk,

közösen,

hogy biztosítsuk az őslakos
nyelvek továbbadását

2050 után is, a következőt
követő nemzedékeknek is,

és így tovább, nemzedékek során át.

Miigwech. Niawen’kó:wa. Köszönöm.

(Taps)