Hogyan vezetnek napi szokásaink politikai erőszakhoz?

Mi vesz rá valakit arra, hogy politikai indíttatású erőszakos cselekedetet hajtson végre? A nyugtalanító válasz a napi szokásokban rejlik. Christiane-Marie Abu Sarah viselkedéstörténész megdöbbentő bepillantást enged számunkra abba, hogy látszólag hétköznapi döntések hogyan eredményeznek megosztottságot, amely viszont szélsőséges, akár halálos tettekhez vezetnek – és elmagyarázza azt is, hogyan azonosítsuk és kerüljük el e viselkedésformákat, hogy ismét közös érdekek mentén gondolkodjunk.

Egy történelmi rejtéllyel
nyitnám a mai napot.

1957-ben két,

a húszas éveiben járó,

ugyanabban a városban élő fiatal nő,

akik mindketten egyazon
politikai csoport tagjai voltak,

elhatározták, hogy erőszakos
támadást hajtanak végre.

Az egyik lány puskával megközelített
egy ellenőrzési ponton posztoló katonát.

A másik bombát vett magához,
és egy zsúfolt kávézóba ment.

Aztán viszont

az egyik lány végrehajtotta a támadást,

a másik visszafordult.

Mi okozta az eltérést?

Viselkedéstörténész vagyok,

és a társadalmi mozgalmak kapcsán
tanulmányozom az agressziót,

morális észlelést és döntéshozatalt.

Még kimondani is nehéz. (Nevet)

Lefordítva ez annyit tesz:

azt a pillanatot tanulmányozom, amikor
valaki úgy dönt, meghúzza a ravaszt,

és a napról napra hozott döntéseket,
amelyek elvezetnek ahhoz a pillanathoz,

és az önáltató sztorikat,
hogy miért jogos a viselkedésünk.

Ez a téma

nem csak tudományos szempontból érint.

Az érdeklődésnek személyes oka is van.

Idahóban, Kootena megyében nőttem fel,

és ez igen fontos.

Ez nem az a rész Idahóban,
ahol krumpli van.

Nincs krumplink.

Ha a krumpliról kérdeznek,

megtalálom magukat.

(Nevetés)

Idahónak ez a része
a hegyi tavakról ismeretes,

a lovaglásról,

síelésről.

Sajnos az 1980-as évektől kezdve

arról is ismert, hogy itt található
az árja testvériség

globális főhadiszállása.

A helyi neonáci csoport
tagjai minden évben felbukkannak,

felvonulnak a városunkban,

és városunk lakói is
minden évben felvonulnak –

ellenük tiltakozva.

2001-ben, amikor leérettségiztem,

New Yorkba kerültem, egyetemre.

2001 augusztusában érkeztem.

Mint azt önök közül sokan tudják,

három héttel később

leomlottak az ikertornyok.

Nagyon megrázott.

Hihetetlen mérges voltam.

Tenni akartam valamit,

ám az egyetlen dolog,
ami akkoriban eszembe jutott,

hogy arabul tanuljak.

Bevallom, én voltam
az a lány az osztályban,

aki tudni akartam, "miért utálnak minket".

Nem a legjobb okot választottam,
hogy arabul tanuljak.

Ám valami váratlan történt.

Ösztöndíjat kaptam Izraelbe.

Ezért aztán az idahói lány
a Közel-Keleten kötött ki.

Amíg ott voltam, találkoztam
palesztin muszlimokkal,

palesztin keresztényekkel,

izraeli telepesekkel,

izraeli békeaktivistákkal.

Megtanultam, hogy minden tettnek
van környezettana,

körülményei.

Azóta bejártam a világot,

tanulmányoztam erőszakos mozgalmakat,

Irakban dolgoztam egykori katonákkal
és nem kormányzati szervezetekkel,

ahogy Szíriában,

Vietnámban,

a Balkánon

és Kubában is.

Történelemből doktoráltam,

és most különböző archívumokat bújok,

dokumentumokat ások elő,

rendőrségi vallomásokat nézek át,

bírósági ügyeket,

naplókat és vallomásokat olyanoktól,
akik erőszakos támadásokban vettek részt.

Ha összeszedik e dokumentumokat,

vajon miről mesélnek önöknek?

Kiderült,

imádjuk az okozati rejtélyeket.

Így bármikor, ha a hírekben
látunk egy támadást,

ezt a kérdést szoktuk feltenni:

Miért?

Ez miért történt?

Nos, kiáltványok ezreit olvastam,

és arra jutottam, valójában utánoznak.

Utánozzák azt a politikai mozgalmat,
amelyből erednek.

A döntéshozatalról nem árulnak el sokat

abban az adott esetben.

Újfajta kérdést kell megtanuljunk.

A "miért" helyett
a "hogyan"-ra kell rákérdezzünk.

Hogyan kivitelezték
a résztvevők e támadásokat,

és döntéshozatali környezettanuk hogyan
befolyásolta erőszakos magatartásuk?

E kérdéseket feltéve megtudtam pár dolgot.

Az egyik legfontosabb,

hogy a politikai erőszak
a kultúrákban nem őshonos.

Mi gerjesztjük.

Akár felismerjük, akár nem,

napi szokásaink révén mi magunk is
hozzájárulunk környezetünkben

az erőszak létrejöttéhez.

Íme néhány szokás, amelyekről tudom,
hogy hozzájárultak az erőszakhoz.

Az egyik első dolog,
amelyet a támadók tettek,

miközben az erőszakos eseményre készültek,

hogy bezárkóztak
egy információs buborékba.

Mind hallottunk az álhírekről, ugye?

Megdöbbenve tapasztaltam,
hogy minden csoportnak,

amelyet tanulmányoztam,
volt valami álhírből származó mottója.

A francia kommunisták ezt hívták
rothadt sajtónak,

a szélsőséges francia
nemzetszocialisták

áruló és hazaáruló sajtónak.

Az egyiptomi iszlamisták
a romlott sajtó nevet adták neki,

az egyiptomi kommunisták pedig

álhíreknek hívják ezeket.

Miért töltenek csoportok ennyi időt azzal,
hogy információs buborékokat alkossanak?

A válasz igazán egyszerű.

Az általunk hitelesnek vélt
információk alapján hozunk döntést.

Ha rossz információkban bízunk,

rossz döntéseket hozunk.

Egy másik érdekes szokás,
amelyre az emberek alapoztak,

amikor erőszakos támadást
akartak végrehajtani,

hogy áldozatukra nem egyénként,

hanem egy szemben álló csapat
tagjaként tekintettek.

És a dolog itt kezd igazán érdekes lenni.

E gondolkodás hatékonyságát egy izgalmas,
tudományos magyarázat is alátámasztja.

Mondjuk, hogy két csoportra osztom önöket:

kékek,

pirosak.

Aztán azt kérem, vetélkedjenek
egymás ellen egy játékban.

A különös az, hogy néhány
milliszekundumon belül

valójában örömmel – ismétlem:
örömmel – tölti el önöket,

ha a másik csapattal
valami rossz történik.

Ami még különösebb:

ha megkérek egy kék játékost,
hogy csatlakozzon a pirosakhoz,

pár milliszekundum alatt

az agy újrakalibrálódik,

és most amiatt érzünk örömet,

ha rosszul megy a régi csapatunk
tagjainak sora.

Ez igen jól példázza, miért veszélyes
a "mi kontra ők" gondolkodásmód

a politika terén.

Egy másik szokás, amely révén a támadók
felpörgették magukat egy támadásra,

hogy a különbségekre összpontosítottak,

vagyis az áldozataikra nézve
az járt a fejükben:

"Fikarcnyi hasonlóság sincs köztünk.

Az az ember teljesen más, mint én."

Igazán egyszerű gondolatként hathat,

ám hogy miért működik,
annak lenyűgöző magyarázata van.

Mondjuk, hogy videókat mutatok önöknek
különböző színű kezekről,

amelyekbe tűket szúrnak,

rendben?

Ha önök fehérek,

a legnagyobb együttérzést vagy fájdalmat

valószínű akkor érzik,

ha azt látják, ahogy a fehér kezet
szúrják meg.

Ha latin-amerikaiak, arabok vagy feketék,

valószínűleg az kelti önökben
a legnagyobb szimpátiát,

ha az önökéhez leginkább
hasonló kezet szúrják meg.

A jó hír az, hogy ez
nincs a génjeikbe kódolva.

Ez tanult viselkedésforma.

Vagyis minél több időt töltünk
más etnikumú emberekkel,

és minél hasonlóbbnak látjuk őket
önmagunkhoz, és tartjuk csapattagnak,

annál jobban átérezzük fájdalmukat.

Az utolsó szokás,
amely jellemezte a támadókat,

miközben felkészültek, hogy kimenjenek
és véghezvigyenek egy támadást,

hogy bizonyos
érzelmekre összpontosítottak.

Hónapokon át koncentrálnak például a düh
jeleire, és így spannolják fel magukat.

Azért említem,
mert ez jelenleg igen népszerű.

Két, laboratóriumi kísérlet során
felállított elmélettel találkozhatnak,

ha blogokat vagy híreket olvasnak:

amigdala-eltérítés és érzelmi eltérítés.

Az amigdala-eltérítés azt jelenti,

hogy mutatok önöknek egy jelet,
mondjuk egy puskát,

az önök agya pedig automatikusan
védekező reakciót ad

arra a jelre.

Az érzelmi eltérítés
igen hasonló elképzelés.

Azt jelenti, hogy például a düh
egy jelét mutatom önöknek,

az agyuk pedig automatikusan

haraggal reagál arra a jelre.

Azt hiszem, a nők általában jobban
megértik ezt, mint a férfiak. (Nevet)

(Nevetés)

Az eltérítéses magyarázatra felfigyelünk.

Már maga az eltérítés szó is
felkelti a figyelmünket.

Az a helyzet,

hogy a valóságban a jelek
többnyire nem így működnek.

Nap mint nap

jelek százezreivel bombáznak minket –

ez derül ki, ha tanulmányozzuk
a történelmet.

Ezért tanuljuk meg szűrni e jeleket.

Néhányról nem veszünk tudomást,

másokra odafigyelünk.

A politikai erőszak szempontjából
ez igen fontos,

hiszen azt jelenti: a támadók nem
egyszerűen meglátták a düh egy jelét,

majd hirtelen elpattant náluk valami.

Ehelyett politikusok,
társadalmi aktivisták

heteken, hónapokon, éveken át

a düh jeleivel
árasztották el a környezetüket,

és a támadók

odafigyeltek azokra a jelekre,

hittek bennük,

koncentráltak rájuk,

mi több: memorizálták azokat a jeleket.

Ez mind azt mutatja, milyen fontos
a történelem tanulmányozása.

Egy dolog megérteni, laboratóriumi
körülmények közt hogyan működnek e jelek.

E laboratóriumi kísérletek igen fontosak.

Rengeteg új adatot biztosítanak
testünk működésének megértéséhez.

Fontos megértenünk azonban azt is,
hogyan működnek a jelek a valóságban.

Mit árul el ez számunkra
a politikai erőszakról?

A politikai erőszak
nem őshonos a kultúrában.

Nem automatikus, nem eleve elrendelt
válasz a környezeti ingereire.

Mi teremtjük meg.

Mindennapi szokásaink eredménye.

Térjünk csak vissza a két nőhöz,
akikről korábban említést tettem.

Az első nő odafigyelt a gyűlöletkampányra,

így fegyvert ragadott,

és megközelített egy posztoló katonát.

Ám abban a pillanatban történt
valami igazán érdekes.

A katonára nézett,

és arra gondolt:

"Annyi idős, mint én.

Úgy néz ki, mint én."

Letette a fegyvert, és elsétált.

Csupán egy kis hasonlóság miatt.

A második lány esete
teljesen másképp végződött.

Ő is figyelt a gyűlöletkampányra,

ám olyan egyénekkel vetette körbe magát,

akik az erőszak támogatói voltak,

társakkal, akik támogatták
a tettlegességben.

Bezárta magát egy információs buborékba.

Hónapokon át bizonyos
érzelmi jelekre összpontosított.

Megtanult figyelmen kívül hagyni bizonyos
erőszakellenes kulturális gátakat.

Készült a tervére,

új szokásokat vett fel,

és amikor eljött az idő,
a bombát a kávézóba vitte,

és végrehajtotta a merényletet.

Nem hirtelen felindulásból.

Tanulás volt.

A társadalmi megosztottság
nem hirtelen felindulás,

tanulás eredménye.

Minden nap képezzük magunkat:

az általunk olvasott hírekből,

az érzelmek által, amelyekre figyelünk,

a kék vagy piros csapat kapcsán
támadó gondolataink révén.

Ezek mind hozzájárulnak a tanuláshoz,

akár észrevesszük, akár nem.

A jó hír,

hogy míg az általam tanulmányozott
személyek már döntöttek,

saját röppályánkat még módosíthatjuk.

Lehet, sosem hozunk
hozzájuk hasonló döntést,

ám dönthetünk úgy,
hogy nem támogatjuk az erőszakot.

Bármilyen információbuborékban
vagyunk is, kiléphetünk belőle,

sokkal tudatosabbak lehetünk
az emocionális jelek kapcsán,

amelyekre odafigyelünk,

a gyűlöletkeltő csalikra,
amelyekre rákattintunk.

Ami ennél is fontosabb,

felhagyhatunk azzal, hogy egymásra
a piros vagy a kék csapat

tagjaként tekintsünk.

Legyünk bár keresztények,
muszlimok, zsidók vagy ateisták,

demokraták vagy republikánusok,

emberek is vagyunk.

Emberi lények vagyunk.

Sokszor igazán hasonlóak a szokásaink.

Különbözőek vagyunk.

Ezek a különbségek csodásak,

és ezek az különbségek igen fontosak.

Jövőnk rajtunk múlik,

hogy találunk e másokkal közös alapot.

Ezért annyira fontos,

hogy átprogramozzuk az agyunkat,

és ne támogassuk az erőszakos környezetet.

Köszönöm.

(Taps)