Milyen szerepe van a szerencsének az életünkben?

A szerencse sokkal nagyobb szerepet játszik életünkben, mint azt bevalljuk, mondja a pszichológus Barry Schwartz. Kemény munkával és a szabályok betartásával természetesen sokra vihetjük, ám a többi csak a jó szerencsén múlik. Schwartz a szerencse, az érdem és a siker közti, gyakran fel nem ismert kapcsolatot vizsgálja, és érdekes megoldást javasol az esélyek kiegyenlítésére - kezdve az egyetemi felvételiktől.

Üdv mindenkinek!

Megtiszteltetés, hogy önök
előtt beszélhetek.

A szerencséről és az igazságosságról
fogok beszélni,

és a kettő közti kapcsolatról.

Néhány évvel ezelőtt

felhívott egy volt tanítványom;

a lányáról akart beszélni.

Mint kiderült, lánya végzős volt
a középiskolában,

és komolyan érdeklődött
a Swarthmore Főiskola iránt,

ahol én is tanítottam.

A volt tanítványom szerette volna tudni,
szerintem van-e esélye a lányának.

Swarthmore-ba rendkívül nehéz bekerülni.

Úgyhogy azt mondtam:
"Mesélj egy kicsit a lányodról!"

Az illető mesélt róla,

a jegyeiről, felvételi pontszámairól,

az iskolán kívüli tevékenységeiről.

A lány szupersztárnak tűnt,

fantasztikus, elképesztő gyereknek.

Úgyhogy azt mondtam:
"Csodás lánynak tűnik!

Pont olyan diák,

akit boldogan fogadna a Swarthmore."

Erre megkérdezte: "Akkor ez azt jelenti,
hogy be fog jutni?"

Mire én: "Nem.

Egyszerűen nincs elég hely
a Swarthmore-ban,

hogy mindenki bejusson, aki jó.

Nincs elég hely a Harvardon, a Yale-en,
a Princetonon vagy a Stanfordon sem.

Nincs elég hely a Google-nél,
az Amazonnál vagy az Apple-nél.

Nincs elég hely egy TED-konferencián.

Rengeteg kiváló jelölt van,

és nem mindenkinek jut hely."

Mire megkérdezte:
"Akkor hát mit tegyünk?"

Mire én: "Ez egy nagyon jó kérdés."

Mégis mit tegyünk?

Tudom, mit tesznek
a főiskolák és egyetemek.

A méltányosság jegyében

folyton emelik a lécet,

mert nem tűnik jogosnak felvenni
kevésbé alkalmas jelentkezőket,

és elutasítani a jobbakat,

úgyhogy addig emelik a lécet,

amíg elég magas ahhoz,

hogy csak annyi diák ugorja meg,
ahánynak jut is hely.

Ez sérti sok ember elgondolását arról,
mi igazságos, és mi méltányos.

Az amerikai társadalomban
megoszlanak a nézetek arról,

mit jelent, hogy egy folyamat igazságos,

de abban szerintem mindenki egyetért,

hogy egy igazságos, méltányos rendszerben

az emberek azt kapják, amit érdemelnek.

Azt mondtam volt diákomnak,

hogy ami az egyetemi felvételit illeti,

egyszerűen nem igaz, hogy az ember
azt kapja, amit megérdemel.

Egyesek azt kapják, mások pedig nem,

és ezzel nincs mit tenni.

Ha folyton emeljük a lécet,
ahogy az egyetemek teszik,

őrült versenyhelyzetet teremtünk

a középiskolás diákok körében,

mert nem elég jónak lenni,

nem elég egyszerűen jónak lenni –

minden más jelentkezőnél
jobbnak kell lenni.

Ez azzal járt,

vagy legalábbis hozzájárult ahhoz,

hogy a szorongás és depresszió járványa

sújtja kamaszainkat.

Egy egész nemzedéket nyomorítunk meg
ezzel a fajta versengéssel.

Ahogy ezen gondolkodtam,

eszembe jutott, hogyan lehetne
megoldani a problémát.

A következőt tehetnénk:

amikor a diákok jelentkeznek az egyetemre,

két csoportra osztjuk őket: azokra,
akik elég jók, hogy sikeresek lehessenek,

és azokra, akik nem elég jók.

A nem elég jók jelentkezését elutasítjuk,

az elég jók nevét pedig
bedobjuk egy kalapba,

véletlenszerűen húzunk belőle,

és a nyerteseket felvesszük.

Más szóval: sorsolással döntünk
az egyetemi felvételikről,

s talán sorsolással döntünk arról,
ki kerüljön be egy nagy tech céghez,

vagy – Isten őrizz –

akár arról is sorsolással döntünk,

kit hívnak meg TED-előadónak.

Félreértés ne essék:

egy efféle sorsolás nem szünteti meg
az igazságtalanságot.

Továbbra is sokan lesznek,
akik nem azt kapják, amit érdemelnek.

Ám ez a rendszer legalább őszinte.

Feltárja az alapvető igazságtalanságot,
ahelyett hogy tagadná a létét,

s véget vet az elképesztő nyomásnak,

amely alatt ma középiskolás
kamaszaink élnek.

Miért van az, hogy ezt
a teljesen logikus javaslatot –

szerintem teljesen logikus –

sehol nem veszik komolyan?

Azt hiszem, tudom, miért.

Azért, mert gyűlöljük a gondolatot,

hogy az élet legfontosabb dolgai
a szerencsén vagy véletlenen múlnak,

hogy életünk legfontosabb dolgait
nem mi irányítjuk.

Én is gyűlölöm a gondolatot.

Nem meglepő, hogy az emberek
gyűlölik a gondolatot,

de egyszerűen ez a dolgok rendje.

Először is, az egyetemi felvételi
már most is lutri.

Csak arról van szó,
hogy a felvételiztetők tagadják ezt.

Legyünk őszinték.

Másodszor:

ha elismernénk, hogy a felvételi
lényegében lutri,

azzal elismernénk a szerencse
fontos szerepét

gyakorlatilag mindannyiunk életében.

Vegyük az én példámat.

Életem legnagyobb eseményei
szinte kivétel nélkül

nagymértékben

a szerencsén múltak.

Amikor hetedikes voltam,
elköltöztünk New Yorkból

Westchester megyébe.

Rögtön a tanév elején

megismertem egy bájos lányt,
aki a barátom lett,

majd később a legjobb barátom,

majd a barátnőm,

majd pedig a feleségem.

Örömmel mondom,

hogy már 52 éve a feleségem.

Nem sok beleszólásom volt ebbe.
Szerencsés véletlen volt.

Amikor egyetemre mentem,

az első félévben felvettem
a Bevezetés a pszichológiába kurzust.

Azt sem tudtam, mi fán terem
a pszichológia,

de passzolt az órarendembe,
és kaptam érte kreditet,

úgyhogy felvettem.

Tiszta szerencse volt, hogy a kurzust

a bevezető pszichológiai kurzusok
legendás tanára tartotta.

Emiatt végül pszichológia szakra mentem.

Aztán doktori iskolába mentem.

Már végzős voltam.

Egy barátom, aki a Swarthmore-on tanított,

úgy döntött, nem akar tovább tanítani,

felmondott, és orvosi egyetemre ment.

Megüresedett az állása,

én jelentkeztem rá, és megkaptam.

Az egyetlen állás,
amire valaha jelentkeztem.

45 évig tanítottam a Swarthmore-on,

abban az intézményben, amely
óriási hatással volt pályám alakulására.

S még egy utolsó példa:

New Yorkban tartottam
előadást a munkámról,

s a közönség egy tagja
megkeresett az előadás után.

Bemutatkozott.

Azt mondta: "Chris vagyok.

Volna kedve előadást tartani a TED-en?"

Mire én: "Mi az a TED?"

Mire ő elmondta,

és a TED akkor még nem volt
olyan ismert, mint most.

Az azóta eltelt években

a TED-előadásaimat

több mint 20 millióan látták.

Lényeg a lényeg: szerencsés ember vagyok.

Szerencsés a házasságomban.

Szerencsés a tanulmányaimban.

Szerencsés a pályámon.

És szerencsés abban is, hogy kiállhattam
egy olyan fórumra, mint a TED.

Megérdemeltem mindezt a sikert?

Persze, hogy megérdemeltem,

ahogy bizonyára önök is
megérdemlik a sikereiket.

Ám rengetegen vannak,
akik hasonló sikert érdemelnének,

ám nem kapják meg.

Azt kapják az emberek, amit érdemelnek?

Igazságos a társadalom?

Természetesen nem az.

A kemény munka és a szabálykövetés
nem garancia semmire.

Ha elfogadjuk, hogy az efféle
igazságtalanság elkerülhetetlen,

s hogy milyen fontos a szerencse,

talán feltehetjük a kérdést,

milyen felelősséggel tartozunk azok iránt,

akiket a járvány idején hősként ünneplünk,

ha súlyos betegség éri családjukat,

hogy biztosítsuk, hogy épek maradnak,
és életük nem omlik össze

a betegséggel való küzdelemben?

Mivel tartozunk azoknak, akik küzdenek,

keményen dolgoznak, ám nálunk
kevésbé szerencsések?

Félszáz évvel ezelőtt

a filozófus John Rawls könyvet írt
Az igazságosság elmélete címmel,

amelyben bevezette
a "tudatlanság fátyla" fogalmat.

A következő kérdést tette fel:

Ha nem tudnánk, milyen szerepbe
fogunk kerülni egy társadalomban,

milyen társadalmat akarnánk építeni?

Meglátása szerint

ha nem tudjuk, a társadalmi létra
alján vagy tetején

fogunk-e elhelyezkedni,

olyan társadalmat akarunk,
ami nagyon is az egyenlőségre épül,

hogy még a kevésbé szerencsések is

élhető, értelmes és kielégítő
életet élhessenek.

Vigyék magukkal ezt az üzenetet,
önök, szerencsések és sikeresek,

és tegyenek meg mindent azért,
hogy megbecsüljük és segítsük azokat,

akik épp annyira
megérdemlik a sikert, mint mi,

csak kevésbé szerencsések.

Köszönöm.