Hogyan szeretnénk meghalni? | Ken Hillman | TEDxSydney

Ken Hillman az intenzív terápiás orvoslás nemzetközileg elismert szaktekintélye. Súlyos állapotban lévő betegek kezelését segítő forradalmi módszereit széles körben alkalmazzák Ausztráliában, az Egyesült Államokban és Európában.
Bár hivatásának lényege, hogy betegeit életben tartsa, előadásában felveti a kérdést, vajon mindig ez-e a legjobb megoldás.

Ken Hillman az Új-Dél-Walesi Egyetem Intenzív Terápiás Osztályának professzora. A Sydney Egyetemen végzett. Kezdetben Sydney-ben a St Vincent Kórházban dolgozott, majd a londoni Szent Bertalan Kórházban folytatta tanulmányait. Mielőtt visszatért Ausztráliába a londoni Charing Cross Kórház intenzív osztályát vezette. Jelenleg újra Sydney-ben dolgozik a Liverpool Kórház intenzív terápiás szakorvosaként.

Több mint 150 tudományos cikke jelent meg. Számos orvosi könyv szerkesztője, több fejezet szerzője. "Életjelek" címmel laikus olvasók számára írt könyvet arról, mi is történik egy intenzív osztályon. Készülő könyvének témája az időskor, az elmúlás és a halál.

Ez az előadás egy helyi közösség által a TED-konferenciák mintájára rendezett, de azoktól független TEDx rendezvényen hangzott el. Lásd még: http://ted.com/tedx

Ez a kép a nagyapámról és rólam készült

az 50-es évek közepén Sydney-ben.

Néhány évvel később, körülbelül 1959-ben

nagyapám békésen hunyt el az otthonában.

Háziorvosa mindvégig gondosan ápolta.

Ez az előadás a halálról
és a haldoklásról szól.

Már késő elmenni.
Az ajtók is zárva vannak.

(Nevetés)

De csak azoknak a nagyon idős
embereknek a haláláról fogok beszélni,

akik természetes körülmények között
érnek életük végére.

Vajon hogyan történhetett,

hogy a nagyapám békében
halhatott meg otthon,

25 évvel később az édesanyám esetében
viszont másként történt minden?

Később visszatérek még erre.

Az egyik ok az volt,
hogy akkoriban egy orvosi táskában

nem volt sem több sem kevesebb,
mint egy kórházban.

És ez nem is volt olyan rég.

Azok kerültek kórházba,
akik betegek voltak,

de emellett szegények is.

Kaptak egy ágyat,
és gondosan ápolták őket.

Néha jobban lettek, néha pedig nem.

Korabeli filmekben is láthatjuk,

hogy ha valaki megsérült az utcán,
lelőtték vagy leszúrták,

a járókelők azt kiáltották:
"Gyorsan, hívjanak orvost!"

Néhány évvel később pedig azt:

"Gyorsan, hívjanak mentőt!"

Mi változott a kórházban?

A hatvanas évek elején hatalmas
technikai fejlődésnek lehettünk tanúi.

Csodálatos eljárásokkal alkothattunk
képet minden egyes testrészünkről,

bonyolult műtéteket tudtunk elvégezni,

a testet pedig "ológiák"-ra osztottuk fel:

neurológia, kardiológia,
gasztroenterológia és a többi.

Ugyanígy a sebészek is felosztották
egymás között az emberi testet,

és különböző neveket adtak maguknak.

És ott volt természetesen
az intenzív terápia.

Nagyapám halála után 25 évvel,

egy nagy londoni oktatókórházban dolgoztam
intenzív terápiás szakorvosként.

Akkor még úgy gondoltam,
bárkit életben tudok tartani, bármeddig.

Ez volt az intenzív terápia hajnala.

Úgy gondoltam, nincs határ,
bármit megtehetünk.

És ez többé-kevésbé igaz is volt.

Ha volt egy viszonylag
normálisan működő agy és máj,

minden mást működésben tudtam tartani.

Akkoriban hat ágy volt
az intenzív osztályon.

Most olyan intenzív osztályon dolgozom,
ahol negyven ágyunk van.

Egy beteg napi ellátása
4000 ausztrál dollár.

De nemcsak az ágyak száma változott,

hanem az intenzív osztályon
kezelt betegek is.

Sokan túl vannak a hatvanon,

vannak 80-90 évesek is,

és többségüknek már nincs sok hátra.

Hogyan történt mindez?

Olyan ez ma, mint egy futószalag.

A nagyapám otthon lett beteg,

és egyértelmű volt,
hogy otthon kezelik és ápolják.

Manapság, ha valaki otthon betegszik meg,

szinte mindig mentőt hívunk.

Nagyon ijesztő,
ha súlyos beteg van a háznál.

A mentő beviszi a beteget
a legközelebbi sürgősségi osztályra.

A sürgősségi osztályok
mindig rendkívül túlterheltek.

Újraélesztik, stabilizálják a beteget,

és felkészítik a kórházi felvételre,

ahol aztán még betegebb lesz.

És itt vagyok én, a futószalag végén:

a sürgősségi osztályon várom a betegeket.

Ez a kép az édesanyámról,
a testvéreimről és rólam készült.

Édesanyám története
egészen más, mint nagyapámé.

Élete utolsó hat hónapjában

huszonkétszer került kórházba.

Egyszer sem mondták meg neki,
pontosan mi a baja.

Senki nem mondta meg neki,

hogy ahogy az ember öregszik,
az állapota romlani kezd,

és egyre betegebb lesz.

Választási lehetősége sem volt.

Egyszerűen beteg lett,
és amint bevitték a kórházba,

ő is rákerült a futószalagra.

Ebben az esetben persze
a fia voltam, nem az orvosa,

így nem avatkoztam bele
ezekbe a döntésekbe.

Végül aztán egy nagyszerű orvos
leült velünk, és azt mondta:

"Az édesanyja öreg és haldoklik,

hagyjuk békében elmenni."

Óriási megkönnyebbülés
volt ez mindannyiónknak.

Megkönnyebbülés volt az édesanyámnak is.

Körülbelül 48 órával ezután

édesanyám csöndesen eltávozott.

Miben halt meg?

Mikor gyakornok voltam,
még leírhattuk: "idős volt".

Ma ez már nem lehetséges.

Orvosi szakkifejezést kell megadnunk.

Például,

ha egy ember meghal, megáll a szíve,

így hát azt írjuk:
"kardiovaszkuláris megbetegedés".

Így lett a kardiovaszkuláris megbetegedés

a leggyakoribb halálok manapság.

(Nevetés)

Számomra az volt a legnehezebb,
hogy anyám folyton azt kérdezte:

"De mi a bajom, Ken?

Bárcsak megmondanák, mi a bajom,

akkor talán tudnának segíteni."

Nagyon nehéz ezt elmagyarázni.

Ha az ember megöregszik, beteg lesz.

Nagyon nehéz elmondani,
mi is történik velünk ilyenkor.

A gyógyítás alapja a diagnózis.

Hat évig ezt tanuljuk:

hogyan állítsunk fel diagnózist.

Egy kizárólagos diagnózist.

A kórház nagyszerű hely azok számára,

akiknek egy bizonyos problémájuk van,
amit meg lehet gyógyítani.

Viszont mikor megöregszünk,

krónikus betegségek és társbetegségek
olyan együttesével állunk szemben –

hogy szakszerűen fogalmazzak –

melyek egy olyan problémává állnak össze,

aminek mindmáig nincs
sem besorolása sem neve.

Én leginkább az "elgyengülés"
szót szeretem,

mivel ez a páciens oldaláról
közelíti meg a jelenséget.

Nem kellenek hozzá orvosi szakszavak.

Egyszerűen elgyengülés.

Idős embereket önök közül is
biztosan sokan ismernek,

és tudják, milyen, mikor valaki elgyengül,

mikor egyre gyengébb lesz.

Ezt az elgyengülési skálát különösen
szeretem a jó képek miatt.

Az egyestől indul:

ekkor, 60-70 évesen, még fittek vagyunk;

aztán fokozatosan gyengülni kezdünk,

egyre törékenyebbek leszünk,

míg végül eljutunk oda,
hogy nem tudunk önállóan mozogni,

aztán még törékenyebbek leszünk.

Aztán tolószékbe kényszerülünk,

és végül már arra sem marad erőnk,
hogy kikeljünk az ágyból.

Hiába a sok szakorvos, a gyógyszerek,

hiába minden orvostudományi csoda,

az időskori elgyengülés ellen
nincs orvosság.

A TED előadások azonban
nemcsak a problémákról szólnak,

hanem a megoldásokról is,

ezért szeretném elmondani önöknek azt is,

hogy mit teszünk a mi kórházunkban
ennek érdekében.

Nem fejlett technikára
és informatikai eszközökre gondolok.

Nem a puccos dolgokra.

Nagyon szerencsés vagyok,
hogy olyan intézményben dolgozom,

ahol más szempontból
közelítik meg ezt a kérdést.

Itt a beteg a legfontosabb,
minden egyéb másodlagos,

és arra törekszünk,
hogy még hatékonyabbak lehessünk.

Akár hiszik, akár nem,

a kórházakban dolgozó orvosok
nagyon nehezen ismerik fel,

mikor az emberek
életük vége felé közelednek.

Tudom, ez egészen hihetetlennek hangzik.

Ezért egy olyan eszköz kifejlesztésén
dolgozunk, ami segít felismerni,

ha a páciensnek csak néhány hónapja,
esetleg egy éve van hátra.

Ez az úgynevezett "kristály eszköz".

Nagyon egyszerű dologról van szó,
akár a betegágy mellett is használható.

Olyan maguktól értetődő mutatók
alapján működik,

mint az életkor, az elgyengülés
foka és hasonlók.

Bármit teszünk is az orvostudományban,

ott a bizonytalanság.

A bizonytalanság az orvostudomány része.

Vegyünk például egy 20 éves,
végstádiumban lévő, agydaganatos beteget:

az elvégzett vizsgálatok alapján
a beteg menthetetlen.

Ilyenkor először...

a beteg azt szeretné tudni
ilyenkor először,

hogy mennyi ideje van még hátra.

Így aztán a hasonló betegségben
szenvedőktől begyűjtött adatok alapján

elmondhatjuk, hogy talán egy év,

lehet, hogy hat hónap.

Elképzelhető, hogy két év.

Kivételes esetekben esetleg három év,

de a betegség nem gyógyítható,
és ez ellen nem tehetünk semmit.

Ugyanez igaz az idősekre.

Az adatok segíthetnek abban,
hogy megtegyük a következő lépést.

Ehhez a következő lépéshez
sem kell nagy tudomány.

De akár hiszik, akár nem,

az orvosok nagyon nem szeretnek
az idősekkel a halálukról beszélni.

Nem tudom pontosan, miért van ez.

Azt követően, hogy felismertük,
mivel állunk szemben,

türelmesen és őszintén
elbeszélgetünk a beteggel.

Az ezt követő lépés is logikus,

de akár hiszik, akár nem,
erre sem szokott sor kerülni:

megbeszéljük a betegekkel
és a gondozóikkal, mik a lehetőségeik.

Őszintén meg kell beszélnünk,
milyen életkilátásaik vannak,

mennyi ideig élhetnek még,
és hogyan szeretnék eltölteni ezt az időt.

Lehet, hogy azt választják,
hogy ki-bejárkálnak a kórházba.

Lehet, hogy azt kérik, vessük őket alá
a lehető legagresszívabb terápiának,

de ekkor legalább
valós információk alapján,

ők maguk hozzák meg ezeket a döntéseket.

Sokan viszont

egyáltalán nem akarnak kórházi kezelést,

amint megtudják,
hogy nincs már sok idejük hátra.

Az amerikai, ausztrál és
egyesült királyságbeli betegek

közel 70 százaléka

inkább az otthonában szeretne meghalni.

Ez viszont ellentmond annak,

hogy az emberek 70 százaléka
mégis kórházban hal meg.

Ez tehát egy határozott ellentmondás,

ami erősíti a tényt,

hogy nem beszéljük meg ezt
a betegekkel megfelelő módon.

Hosszútávon nem a kórházak
jelentik a megoldást.

Hosszútávon azt tudom például elképzelni,

hogy kapjanak a családorvosok
nagyobb szerepet az idősgondozásban,

az idősek éljenek az egészségügyi
önrendelkezés lehetőségével.

Addig kell átgondolniuk
mindezt, amíg tehetik:

beszéljék meg a szeretteikkel,
és foglalják írásba.

Emellett biztosítanunk kell a forrásokat
és a támogatást azoknak,

akik otthon szeretnének meghalni,

hogy megfelelően láthassák el őket.

Szükség van tehát gondozói hálózatra.

Szeretném most kissé
provokatív módon azt mondani,

hogy egy idős ember utolsó hónapjai

orvosi szempontból
nem jelentenek kihívást.

Ha fájdalmuk vagy kényelmetlenségük van,
akkor természetesen igen.

De az esetek többségében
elég a közösségi támogatás:

elég, ha gondozókat biztosítunk,

ha gondoskodunk arról,
hogy az otthonuk tiszta, van mit enniük,

hogy rendesen megmosdatják őket,

és az ehhez hasonlók.

Ez nem igazán egészségügyi
vagy orvosi probléma.

Az időseket megfosztottuk
a békés elmúlástól.

A betegeket szerveik szerint
osztottuk fel,

és ki-ki ezeket a szerveket próbálja
szépen behangolni.

Olyan ez, mint a szülés volt
az 50-es, 60-as években:

ennek a szépségét is elvették.

A vajúdó nőt bevitték a kórházba,

kikötözték a lábait,
kivették belőle a babát,

aztán elvitték a többi baba közé,

az apáknak nem engedték,
hogy a feleségükkel lehessenek,

sem azt, hogy megfoghassák a babát.

Ez volt a kórházi szülések rendje

az 50-60-as években.

Most valami hasonló történik
az idősek esetében is.

Legtöbben ilyen
körülmények között halunk meg:

körülvesz minket a csúcstechnológia,

saját szakterületükön
nagy tapasztalattal bíró,

jó szándékú emberek gondoskodnak rólunk.

Szinte napi rendszerességgel

hallunk orvosi csodákról,

és mindez nagyon izgalmas.

Halljuk, mire képes az egészségügy,
és a modern orvostudomány,

de arról viszont nem sokat,
hogy mi az, amire nem képes.

Sokkal őszintébbeknek kell lennünk
azzal kapcsolatban,

hogy a modern orvoslásnak vannak korlátai.

Ritkán telik el nap úgy, hogy vizitkor
ne hallanám valamelyik kollégámtól:

"Csak ilyen helyzetbe ne kerüljek soha!"

Ez tehát az egyik legfontosabb
döntésünk az életben.

Fontos hogy eldönthessük,
hogyan kívánunk kilépni a világból.

Köszönöm.

(Taps)