Hogyan birkózzunk meg a szorongással? | Olivia Remes | TEDxUHasselt

A szorongás az egyik legelterjedtebb mentális zavar. Világszerte az emberek 7%-a érintett benne, és depresszióhoz, magasabb öngyilkossági hajlamhoz, értelmi képességek csökkenéséhez és megnövekedett egészségügyi ellátáshoz vezethet, amelyhez csupán kevesen jutnak hozzá. Előadásában, Olivia Remes a Cambridge-i Egyetemtől megosztja a szorongásról való elképzelését, és rávilágít arra, hogyan tarthatjuk kordában és kezelhetjük e mentális zavart. Állítja, hogy a pszichoterápia és gyógyszeres kezelés alig hoz eredményt, és magas a visszaesési arány. Olivia az önmagunkban rejlő erő kihasználásának fontosságát hangsúlyozza, miközben megbirkózási mechanizmusunkon csiszolunk. Kiemeli, hogy ha hisszük, hogy ami az életben történik velünk, az megérthető, jelentőségteljes és kezelhető, nagymértékben csökkenthetjük a szorongásos zavarok kialakulásának kockázatát.

Ezt az előadást egy TEDx rendezvényen rögzítették, amelyet a TED konferenciák formájában, de tőlük függetlenül egy helyi közösség szervezett. Bővebben: http://ted.com/tedx

Képzeljék el, hogy épp buliba készülnek.

Örömteli izgalommal várják,

mégis, gyomrukban lüktetést éreznek,

mintha szívük megkettőzve verne.

Valami visszatartja önöket attól,
hogy elszálljanak az örömtől.

"Nehogy elszállj az örömtől.

Jobb, ha vigyázol, másképp bajod esik."

Azon töprengenek: "Kihez tudok
majd ott hozzászólni?

Mi van, ha senki nem áll szóba velem?
Mi van, ha furának néznek?"

Amikor megérkeznek a buliba,

valaki odajön, majd megszólítja önöket,

és amint ez megtörténik,

a gondolatok elkezdenek
fejükben cikázni, szívük kalimpál,

izzadnak,

úgy érzik, mintha leváltak
volna önmagukról.

Akár egy testen kívüli élmény,
mintha kívülről látnák, ahogy beszélnek.

"Szedd össze magad!" – mondják,
de képtelenek rá.

Aztán egyre rosszabb lesz:

néhány perc beszélgetés után,

a beszélgetőtársuk lelép,

és teljesen letaglózva érzik magukat.

Az ilyen társasági helyzetek
már régóta előfordulnak.

Vagy képzeljék el, hogy mikor
kimozdulnak a tömegbe,

pánik kezd el erőt venni önökön.

Amikor sokan vannak körülöttünk,

pl. buszon, elönt minket a forróság,
az émelygés, a kényelmetlenség,

és hogy ez nehogy megessen,

távol tartjuk magukat az ilyen helyektől,
ami magányt és elszigeteltséget szül.

Önöknek vagy a szóban forgó személynek

szorongásos zavara van,

amelyről elmondható, hogy igen gyakori,

többeknek van, mint gondolják.

Jelenleg a világon 14 emberből egy

szorongásos zavarban szenved,

és évente 42 milliárd dollárba kerül

e mentális betegség kezelése.

Hogy rámutassak a szorongás
életünkre gyakorolt hatására,

csak megemlítem,

hogy a szorongás iskolaelhagyáshoz,
depresszióhoz, öngyilkossághoz vezethet.

Nehezíti a koncentrálást,
és a munkahely megtartását,

kapcsolatok leépüléséhez vezethet.

Viszont sokan ezt nem tudják,

és ezért söprik gyakran
a szőnyeg alá a problémát azzal,

hogy "csak az idegek,
túl kell lépni rajta, ez gyengeség".

De a szorongás sokkal több annál.

Azért hagyják ennyien figyelmen kívül,

mert nem tudják, micsoda.

A személyiség része? Betegség?
Teljesen normális érzés? Mi az?

Ezért kell különbséget tenni

természetes szorongás
és szorongásos zavar között.

A természetes szorongás
mindenkinek ismerős:

amikor stresszes helyzetben vagyunk.

Például, erdőben vagyunk,

és egy medvével találjuk szembe magukat.

Ez lehet, szorongást kelt bennünk,

és úgy elfutnának,
hogy a lábuk se érje a földet.

Az érzés jótékony, mert életmentő,
és megvéd minket,

segít, hogy gyorsan elhúzzuk a csíkot,

még ha annyira nem is jó ötlet
futásnak eredni, ha medvét látunk.

Aligha hagynánk le a macit.

A szorongás nem hagyja, hogy lekéssük
a munkahelyi határidőket,

nem hagy cserben életbevágó helyzetekben,

de amikor a szorongás
szélsőséges méreteket ölt,

és olyan helyzeteknél is előjön,
ahol nincs fenyegetettség,

akkor az már szorongásos zavar.

Az ún. generalizált szorongásos
zavarban szenvedők például

folytonos túlzott aggódással
élnek meg minden eseményt,

érzelmüket nehezére esik kordában tartani.

A tünetek közt van még
a nyugtalanság, félelem,

nehezen alszunk el éjszaka, képtelenek
vagyunk feladatunkra összpontosítani .

Bármilyen fajta szorongásban szenvedjünk,

valamivel mindig enyhíthetünk bajunkon.

Hatékonyan és egyszerűbben,
mint gondolnánk.

Mentális zavarokra túl gyakran
gyógyszereket írnak fel,

de ez hosszú távon nem mindig megoldás.

A tünetek gyakran visszatérnek,
és nincs javulás.

Ehelyett vegyük fontolóra:

ahogy kezelünk valamit
vagy megbirkózunk vele,

közvetlenül hat arra,
mennyire szorongunk.

Ha pedig a megbirkózás módján
csiszolunk, enyhíthető a szorongás.

A Cambridge-i Egyetemen
végzett kutatásunk szerint

a szegényebb vidéken élő nőknél

a szorongás kockázata nagyobb,
mint a gazdag vidéken élő nőknél.

Az eredmény nem lepett meg,
de amint közelebbről megnéztük,

kiderült, hogy a szegény vidéken élő nők,

ha a szorongás leküzdéséhez
megvan az eszköztáruk,

nem szoronganak,

de az ugyanitt efféle eszköztár híján élők

szoronganak.

Más kutatások szerint azok,

akik szélsőséges körülményekkel,

viszontagságokkal néztek szembe,
háborút vagy természeti csapást éltek át,

ha volt eszköztáruk,

egészségesek maradtak,
mentális zavaroktól mentesek.

Az ugyanilyen viszontagságokat
megbirkózási eszköztár nélkül átélők

egyre mélyülő spirálba kerültek,
mentális zavarok alakultak ki náluk.

De mi a megbirkózási eszköztár,

és hogyan használhatjuk
szorongásunk enyhítésére?

Mielőtt jobban beleásnánk magunk,

hangsúlyozom, – nagyon érdekes ez –,

hogy a megbirkózási eszköztárat
vagy készségeket bárki elsajátíthatja,

ha figyelünk arra, amit teszünk.

Uralkodhatunk a szorongás felett,
és enyhíthetünk rajta,

és ez megerősítőleg hat.

A megbirkózási eszköztár
három eleméről fogok beszélni.

Az első az életünk feletti
irányítás kézbe vétele.

Ha úgy érezzük, hogy életünket
magunk irányítjuk,

mentálisan egészségesebbek lehetünk.

Ha kicsúszik kezünkből az irányítás,

akkor, kutatások szerint,

olyan élményeket kell keresnünk,
ahol az irányítás jobban nálunk van.

Elmondom, hogy mire gondolok.

Érzik-e néha, hogy halogatnak valamit,

csak mert nem érzik rá magukat készen?

Nehezükre esik döntéseket hozni,

pl. mit vegyenek fel, mit egyenek, kivel
randizzanak, melyik munkát vállalják el?

Időt vesztegetnek el azzal,

hogy azt mérlegelik, mit csinálnának,
miközben nem csinálnak semmit?

A döntésképtelenség leküzdésének,
az irányítás visszavételének egyik módja,

ha rosszul csináljuk.

Az író és költő G. K. Chesterton
egyik mondása szerint

"Ha valamit érdemes csinálni, akkor azt
először rosszul érdemes csinálni."

Azért működik ez ilyen jól,

mert felgyorsítja a döntéshozatalt,
és azonnal a tettek mezejére repít,

másképp órákat tölthetnénk azzal,

hogy eldöntsük, hogyan is
kezdjünk hozzá valamihez,

vagy mit csináljunk.

Ennek bénító hatása lehet,
és elrettenthet bármitől.

Legtöbbször tökéletességre törekszünk,
de végül soha nem csinálunk semmit,

mert túl magas követelményeket
támasztunk önmagunk iránt,

amelyek elrettentően hatnak,

ez pedig stresszel jár,
így mindent késve kezdünk,

vagy inkább lemondunk az egészről.

Rosszul csinálva utat engedünk a tettnek.

Értik, hogy van ez:

annyira tökéletesen
akarunk valamit csinálni,

hogy nem fogunk bele,
míg tökélyre nem fejlesztettük magunk,

ez pedig stresszel jár, és riasztóan hat.

Ezért vágjunk bele, aztán lesz, ami lesz!

Ne tartsunk tőle, hogy nem sikerül.

Ettől sokkal könnyebb belefogni bármibe,

és amint rosszul csinálva végére érünk,

visszapillantva látjuk,

hogy az tulajdonképp nem is olyan rossz.

Szorongással küzdő barátnőm

élt ezzel a mottóval, és ezt mondta:

"Amint e mottó jegyében kezdtem élni,
az életem megváltozott.

Sokkal gyorsabban lettem képes
a feladatokkal végezni, mint azelőtt.

Rosszul csinálva szárnyakat kaptam,
hogy kockáztatva másképp csináljam,

hogy a folyamat során
még jobban is élvezzem.

A minden miatti szorongást
örömteli izgalom váltotta fel."

Csináljuk rosszul, mert még így is
fejlődhetünk menet közben.

Szeretném, ha elgondoznának ezen:

hogyan változna meg életük,
ha e mottóval kezdenének élni?

A másik megbirkózási stratégia,
hogy bocsássunk meg önmagunknak,

mert ez óriási erőt adhat, ha élünk vele.

Akik szorongással küzdenek,

gyakran agyalnak azon, mit hibáztak,
mitől félnek, milyen rosszul érzik maguk.

Képzeljenek el egy ismerőst,
aki folyton orruk alá dörgöli,

hogy mit csinálnak rosszul,

és életük minden hibáját felhánytorgatja.

Lehet, hogy az ilyen személytől

mihamarabb szabadulni akarnának, nem?

Aki szorongással küzd,
naphosszat ezt teszi magával.

Nem bánnak szépen önmagukkal.

Így talán itt az ideje,
hogy szebben bánjunk önmagunkkal,

hogy támasza legyünk önmagunknak.

Az egyik mód erre pedig,
hogy megbocsássuk magunknak

a hibáinkat,

amelyeket nemrég követtünk el,

vagy a múltbeli hibáinkat.

Ha pánikrohamuk volt,
és szégyellik maguk miatta,

bocsássanak meg maguknak;

ha szeretnének valakivel beszélni,

de képtelenek bátorságot meríteni hozzá,

ne törődjenek vele, elmúlik;

bocsássanak meg mindent és bármit,

így nagyobb együttérzéssel
fognak önmaguk felé fordulni.

Majd csak ez után jöhet a gyógyulás.

Végül pedig, de nem utoljára,

az értelmes és céltudatos élet

igen fontos megbirkózási mechanizmus.

Bármit teszünk életünkben,
bármilyen munka kerül ki kezünk alól,

bármennyi pénzt keressünk,

teljesen boldogak csak akkor lehetünk,
ha tudjuk, a másiknak szüksége van ránk,

ha a másik a mi eredményeinktől

vagy szeretettől függ, amelyet adunk.

Nem arról van szó,

hogy másoktól kapott jó szó hajt előre,

hanem hogy ha valamit teszünk,
tartsuk eszünkben a másikat,

enélkül nagyobb a kedvezőtlen
lelki egészség kockázata.

A híres neurológus,
dr. Viktor Frankl mondása:

"Akik azt gondolják,
hogy nincs miért élniük,

és az élettől nem is várnak el semmit,

azoknál a feladat ráébresztenünk őket:

az élet így is elvár tőlük valamit."

Átvészelhetünk bármit, ha úgy cselekszünk,
hogy a másikat eszünkben tartsuk.

Tudni fogjuk a választ létünk miértjére,

képesek leszünk kibírni, majdnem bárhogy.

A kérdés tehát az,

vajon tesznek-e valamit,
mások figyelembe vételével?

Ez lehet önkéntesség,

vagy a ma szerzett tudást
megoszthatjuk másokkal,

főképp azokkal, akiknek leginkább
szükségük van rá,

és ők azok, akiknek nem telik kezelésre,

és általában ők azok,

akiknél leggyakoribb a szorongásos zavar.

Adják át nekik, osszák meg másokkal,

mert valóban jobbá tehetik vele
lelki egészségüket!

Ezzel szeretném zárni:

a másikat figyelembe vehetjük úgy is,
ha valami olyat teszünk,

olyat munkát végzünk,
amely a jövő nemzedékét gyarapítja.

Még ha ők soha nem tudják is meg,
mit tettek értük,

nem számít,

hiszen önök tudják,

így fognak ráébredni életük
jelentőségteljes, egyedi voltára.

Köszönöm.

(Taps)