Minden nap hatással vagyunk bolygónkra

A legendás primatológus, Jane Goodall szerint az emberiség túlélése a természet megőrzésének függvénye. Chris Andersonnal, a TED vezetőjével folytatott beszélgetés során Jane mesél a csimpánzokkal töltött meghatározó időszakról, arról, hogyan változott nagyra becsült kutatóból elkötelezett aktivistává, és hogyan segíti a közösségeket világszerte természetes környezetük megmentésében.

Chris Anderson: Dr. Jane Goodall,
üdvözlöm.

Jane Goodall: Köszönöm.

Azt hiszem, nem lenne teljes az interjú,

ha nem osztanánk meg,
hogy Mr. H is velem van,

hiszen mindenki ismeri őt.

CA: Helló, Mr. H.

TED-előadásában 17 évvel ezelőtt

ön figyelmeztetett minket
a természet kiszorításának veszélyeiről.

Nem érzi úgy,
hogy a jelenlegi vírusjárvány

bizonyos értelemben talán
a természet bosszúja?

JG: Nagyon, nagyon egyértelmű,
hogy ezek a zoonotikus betegségek,

mint a korona, a HIV/AIDS

és mindenféle egyéb megbetegedés,
melyeket állatoktól kapunk el,

részben a környezet lerombolásához
vezethetők vissza,

hiszen ahogy az állatok
veszítenek életterükből,

összezsúfolódnak, és emiatt
egy adott gazdafajban előforduló vírus,

amely talán több száz évig is
harmóniában élt a gazdafajon belül,

egy új fajra terjedhet át,

ráadásul az állatok közvetlenebb
kapcsolatba kerülnek az emberekkel is.

Egy ilyen vírussal
megfertőződött állat révén

fennáll a lehetőség, hogy a vírus
emberre is átterjedjen,

és új betegség alakuljon ki,
mint a COVID-19.

Mindemellett,

az állatokat egyáltalán nem becsüljük meg.

Vadászunk rájuk,

leöljük, megesszük őket,

kereskedünk velük,

Ázsiában vadállatpiacokon árusítjuk őket,

ahol borzasztó körülmények között,
szűk ketrecekben tartják őket,

és az emberek megfertőződnek
a vérük, vizeletük, ürülékük révén,

melyek tökéletes közeget biztosítanak

a vírus állatról állatra
vagy állatról emberre terjedéséhez.

CA: Szeretnék egy kicsit
visszamenni az időben,

mert olyan rendkívüli az ön története.

A 1960-as évekre jellemző, vitathatatlanul
szexistább gondolkodás ellenére

önnek mégis sikerült kitörni,

és a világ egyik vezető kutatójává vált.

Bámulatos részleteket tárt fel
a csimpánzok életéről,

sok egyéb közt az eszközhasználatukról.

Mit gondol, mi volt önben az,

ami lehetővé tette ezt az áttörést?

JG: Tulajdonképpen születésemtől
fogva szeretem az állatokat,

és a legfontosabb, hogy édesanyám
nagyon támogató volt.

Nem volt dühös, amikor
földigilisztákat talált az ágyamban,

csak annyit mondott,
jobb helyen lesznek a kertben.

És nem lett mérges,
amikor eltűntem négy órára,

és a rendőrséget hívta,
míg én a csirkeólban ültem,

mert senki nem akarta elmondani,
hol a lyuk, ahonnan kijön a tojás.

Nem ábrándoztam arról,
hogy kutatóvá váljak,

mert a nők nem foglalkoztak ilyesmivel.

Sőt mi több, akkoriban
férfiak se foglalkoztak ezzel.

Mindenki ki is nevetett anyukámon kívül,

aki azt mondta: "Ha tényleg ezt szeretnéd,
dolgozz nagyon keményen,

használj ki minden lehetőséget,

és ha nem adod fel,
megtalálhatod a módját."

CA: Senki másnak nem sikerült

olyan mértékben elnyerni
a csimpánzok bizalmát, ahogy önnek.

Visszatekintve, melyek voltak
a legizgalmasabb pillanatok,

illetve mi az, amit az emberek még mindig
nem értenek a csimpánzokkal kapcsolatban?

JG: Ugye azt mondja:
"Láttam, amit más nem,

elnyertem a bizalmukat."

Valójában senki sem próbálta.

Tényleg.

Gyakorlatilag ugyanazokat
a technikákat alkalmaztam,

melyekkel gyerekként az otthonom körül
is tanulmányoztam az állatokat.

Csak ültem türelmesen,

nem próbáltam túl gyorsan túl közel jutni,

de borzasztó volt, mert a pénz
csak hat hónapra volt elegendő.

Képzelheti, milyen
nehéz volt pénzt szerezni

egy fiatal lánynak végzettség nélkül,

hogy menjen és valami olyan furcsa dolgot
tegyen, mint üldögélni az erdőben.

És tudja, végül

egy amerikai filantróptól kaptuk meg
a hat hónapra elegendő pénzt,

és tudtam, hogy idővel
a csimpánzok bizalmukba fogadnak,

de lesz-e elég idő?

És a hetek hónapokká nyúltak,
majd végül, nagyjából négy hónap után,

az egyik csimpánz elkezdte
levetkőzni a félelmét.

Ő volt az, akit az egyik
alkalommal láttam.

Még mindig nem voltam nagyon közel,
de volt távcsövem, és láttam,

hogy a termeszek kihalászásához
eszközöket készít és használ.

És bár nekem nem volt nagy meglepetés,

mert olvastam arról, hogy a fogságban
élő csimpánzok mire képesek,

de tudtam, a természettudomány szerint

az emberek és csak az emberek
használnak és készítenek eszközöket.

És azt is tudtam, mennyire izgatott lesz
[Dr. Louis] Leakey.

Ez a megfigyelés tette lehetővé,

hogy a National Geographichez forduljon,

ahol azt mondták: "Rendben,
biztosítjuk a kutatás támogatását",

és elküldték Hugo van Lawick
fényképészt és filmkészítőt,

hogy rögzítse, amit láttam.

Sok kutató nem akarta elhinni
az eszközhasználatot.

Sőt, egyikük azt is mondta,
biztosan én tanítottam a csimpánzokat.

(Nevetés)

Mivel nem tudtam a közelükbe kerülni,
egy csoda lett volna.

Akárhogy is, Hugo filmjének

és a csimpánzok viselkedéséről szóló
leírásaimnak köszönhetően

eljött az idő, hogy a kutatók
változtassanak véleményükön.

CA: Azóta számos más felfedezés is

közelebbi rokonságba emelte a csimpánzokat
az emberekhez, mint ahogy azt hittük.

Azt hiszem, volt egy alkalom,
amikor azt mondta, van humorérzékük.

Látta ennek kifejeződését?

JG: Látni lehet, amikor játszanak,

és egy nagyobb játszik egy kisebbel,

és egy ágat üldöznek egy fa körül.

Akárhányszor a kicsi majdnem eléri,

a nagyobb elhúzza,

és a kicsi elkezd sírni,

a nagy pedig nevet.

Hát így van ez.

CA: Aztán egy sokkal aggasztóbb
dolgot is megfigyelt,

amikor csimpánzbandák,

törzsek, csoportok brutálisan
erőszakosak voltak egymással.

Kíváncsi vagyok, azt hogyan dolgozta fel.

Nem volt lehangoló az ön számára,

mivelhogy rokonaink?

Nem keltette önben azt az érzést,

hogy az erőszakosság az emberszabásúak
mindenkori tulajdonsága?

JG: Hát egyértelműen bennük van.

Az én első találkozásom, ahogy
én hívom, az emberi gonoszsággal

a háború lezárása

és a holokausztot ábrázoló képek voltak.

És tudja, nagyon megrendítettek.

Megváltoztattak.

10 éves voltam akkor, azt hiszem.

És amikor rájöttem,

hogy a csimpánzoknak létezik
ez a sötét, brutális oldaluk,

úgy gondoltam olyanok, mint mi,
csak kedvesebbek.

És akkor rájöttem,
hogy jobban hasonlítanak ránk,

mint gondoltam.

Akkoriban, a 70-es évek elején

különös módon

sokat foglalkoztak azzal,

hogy az agresszió vajon
belülről fakad, vagy tanult dolog.

Politikai kérdéssé is vált.

Nem is tudom, tényleg furcsa idők jártak,

és ott voltam én, aki az állította:

"Nem, azt gondolom,
az agresszió egészen biztosan

az örökölt viselkedési
minták közé tartozik."

Megkérdeztem egy igen nagyra becsült
kutatót, hogy mit gondol valójában,

mert a "tiszta lappal indulunk"
vonalat képviselte,

miszerint az agresszió tanult,

és azt mondta: "Jane, inkább nem akarok
beszélni arról, mit gondolok valójában."

Az nagyon ledöbbentett
a természettudományt illetően.

CA: Engem arra tanítottak, hogy a világ
ragyogó és csodás dolgokkal van tele.

Tudja, számos csodálatos filmet láttam
pillangókról, méhekről, virágokról,

a természet pompás tájként
való ábrázolásáról.

Sok természetvédő azon az állásponton van:

"Igen, a természet tiszta, szép,
az emberek pedig rosszak",

de aztán ott vannak a megfigyelések,

melyek, ha a természet részeit
közelebbről megvizsgáljuk,

egészen őszintén, igen ijesztőek.

Ön hogyan gondolkodik a természetről,

és mi hogyan gondolkodjunk a természetről?

JG: A természet

valahol az evolúció teljes spektruma.

És van valami az érintetlen helyekben.

Afrika márpedig nagyon érintetlen volt,
amikor fiatal voltam.

És mindenhol voltak állatok.

Sosem szerettem a tényt,
hogy az oroszlánok ölnek,

de muszáj nekik, úgy értem, ez a dolguk,

mert ha nem ölnének, meghalnának.

A nagy különbség köztünk
és köztük, azt hiszem,

hogy ők azért teszik, amit tesznek,
mert nekik azt kell tenni.

Mi viszont meg tudjuk tervezni tetteinket.

És a terveink nagyon mások.

Eltervezhetjük, hogy kivágunk
egy teljes erdőt,

mert el akarjuk adni a fát,

vagy mert szeretnénk még egy
bevásárlóközpontot építeni,

vagy ilyesmi.

Azaz, mi emberek, a természetet
rombolásával és hadviselésünkkel

gonoszságra vagyunk képesek,
mert kényelmesen ülve,

tőlünk távol élő emberek
kínzását is meg tudjuk tervezni.

Ez gonosz.

A csimpánzok háborúzása primitív,

tudnak nagyon agresszívek lenni,

de az csak pillanatnyi.

Elkapja őket egy érzés.

És reagálnak arra az érzésre.

CA: Tehát megfigyelése szerint
a csimpánzok nem olyan kifinomultak,

hogy rendelkeznének azzal
az emberi szuperképességgel -

ahogy néhány ember
szereti megfogalmazni -,

aminek segítségével fejben nagy
részletességgel tudjuk szimulálni a jövőt,

hosszú távú terveket tudunk szőni,

és egymást bátorítani is tudjuk
a hosszú távú tervek megvalósításában.

Ez pedig még annak is, aki ilyen
sok időt töltött a csimpánzokkal,

alapvetően más készséghalmaznak tűnik,

amiért felelősséget kell vállalnunk,

és bölcsebben kell élnünk vele,
mint ahogy azt tesszük.

JG: Igen, és én úgy gondolom -

persze nagyon sok vita van erről -,

de az számomra tény, hogy mi alakítottuk
ki azt a fajta kommunikációt,

amit most mi is alkalmazunk.

Mert nekünk vannak szavaink -

persze az állatok kommunikációja
sokkal kifinomultabb,

mint azt korábban hittük.

A csimpánzok, gorillák és orangutánok

meg tudják tanulni a siketek jelnyelvét.

Mi viszont a nyelvünket
beszélve növünk fel.

Így tudok mesélni olyan dolgokról,
amiről önök soha nem hallottak.

A csimpánzok ezt nem tudják.

És gyermekeinket mi absztrakt dolgokra
is meg tudjuk tanítani.

A csimpánzok ezt nem tudják.

Tehát igen, a csimpánzok egy csomó
okos dolgot tudnak csinálni,

ahogy az elefántok, varjak
és polipok is,

de mi rakétákat tervezünk,
melyek más bolygókig is eljutnak,

és kicsi fényképező robotokat,

és kialakítottuk
ezt a különleges technikát,

hogy egymástól távol is
tudunk beszélgetni.

Fiatal koromban, amikor felnőttem,

nem volt TV, nem voltak mobiltelefonok,

nem voltak számítógépek.

Annyira más világ volt.

Volt egy ceruzám, egy tollam,
egy jegyzetfüzetem, és ennyi.

CA: Visszatérnék a kérdésre
a természetre vonatkozólag,

mert erről sokat gondolkozom,

és ha őszinte akarok lenni,
küszködök is vele.

Az ön munkájának nagy részét,
és oly sok ember munkáját, akit tisztelek,

az a szenvedélyes törekvés hatja át,
hogy a természet ne menjen tönkre.

Lehetséges-e, egészséges-e
és elengedhetetlen-e is talán,

hogy elfogadjuk:
a természet számos tekintetben

félelmetes,

és egyszerre - nem is tudom - lenyűgöző,

ami abból is adódik, hogy megvan
benne a félelmetessé válás lehetősége,

ugyanakkor lélegzetelállítóan gyönyörű.

Belátjuk-e, hogy nem lehetünk önmagunk,
mert a természet részei vagyunk,

ezért teljesek sem lehetünk anélkül,

hogy valamilyen formában elismerjük azt.

Segítsen nekem a megfogalmazással, Jane,
hogy is kell ennek a kapcsolatnak kinézni.

JG: Azt gondolom, az egyik probléma,
hogy az intellektusunk fejlődésével

a környezetünket egyre inkább

saját magunk hasznára alakítjuk,

szántásokat létrehozva,
gabonát termesztve ott,

ahol erdő vagy fás vidék volt.

És tudja - persze nem fogok
most ebbe belemenni -,

de képesek vagyunk
a természet átformálására.

És ahogy egyre inkább
beköltöztünk a városokba,

egyre inkább hagyatkozunk a technológiára,

sok ember igen távol érzi magát
a természettől.

Több száz, több ezer gyermek

belvárosban nő fel,

ahol a természet
semmilyen módon nincs jelen.

Ezért olyan fontos most a mozgalom,
hogy zöldebbé tegyük városainkat.

És tudja, kísérleteket végeztek -

azt hiszem Chicagóban, de nem biztos -,

mindenféle üres telken

a városnak egy igen veszélyes részén.

Néhányat ezek közül zölddé varázsoltak,

fákat, virágokat, bokrokat ültettek
ezeken a telkeken.

És a bűncselekmények száma lecsökkent.

Aztán persze a többi telekre is
ültettek fákat.

Tehát látszik - és tanulmányok is
készültek, melyek rámutatnak -,

hogy nagy szükség van a zöld természetre

a gyerekek megfelelő
pszichológiai fejlődéséhez.

De ahogy ön is mondja,
a természet része vagyunk,

mégse becsüljük azt,

és ez nagyon rossz a gyermekeinknek

és a gyermekeink gyermekeinek,

hiszen a természetnek köszönhetjük
a tiszta levegőt, a tiszta vizet;

a természet alakítja
a klímát és az esőzést.

Nézzük meg, mit tettünk,
nézzünk a klímaválságra.

Az mi vagyunk, mi tettük.

CA: Kicsit több mint 30 éve

a kutató munkát felváltva, ön elsősorban
az aktivista mozgalom felé fordult.

Miért?

JG: Az 1986-os tudományos konferencián,
melyre már PhD fokozattal érkeztem,

azt vizsgáltuk, mennyiben tér el
a csimpánzok viselkedése - ha eltér -

különböző környezetben.

Afrika-szerte hat tanulmány készült.

Arra gondoltunk, jó lenne
összehozni ezeket a kutatókat,

hogy megvizsgáljuk ezt,

ami lenyűgöző is volt.

De volt egy természetvédelemmel
foglalkozó szekció,

és egy másik, amely a fogságban tartás
változatainak körülményeit vizsgálta,

például az egészségügyi kutatásét is.

Ez a két szekció
rendkívüli hatást tett rám.

A konferenciára kutatóként érkeztem,

és aktivistaként távoztam.

Nem egy döntés volt ez a részemről,
csak valami történt legbelül.

CA: Az elmúlt 34 évben

fáradhatatlanul kampányolt,
hogy harmonikusabb legyen

az ember és a természet kapcsolata.

Milyennek kellene ennek
a kapcsolatnak lenni?

JG: Tulajdonképpen fel tudunk sorolni
egy csomó problémát.

Az embereknek tér kell.

De azt hiszem, a probléma az,

hogy a jómódú társadalom

túl kapzsivá vált.

Őszintén, kinek van szüksége négy,
nagy telkekkel körbevett házra?

Miért van szükség
egy újabb bevásárlóközpontra?

És még sorolhatnám.

A rövid távú gazdasági
előnyöket hajszoljuk,

a pénzt egyfajta istenként bálványozzuk,

miközben spirituális kötődésünk
a természetes világgal elvész.

A rövid távú pénznyereséget,
illetve hatalmat hajszoljuk

a bolygó egészségének

és gyermekeink jövőjének
biztosítása helyett.

Úgy tűnik, ezek már
nem érdekelnek bennünket.

Ezért soha nem fogom feladni a harcot.

CA: Munkája, különösen
a csimpánzok védelme során

gyakorlattá vált
az emberek aktív részvétele,

helyi emberek bevonása.

Bevált ez a módszer,

és mit gondol, ez létfontosságú is lehet,

ha sikeresek akarunk lenni
a bolygó védelmében?

JG: Tudja, a híres konferencia után
azt gondoltam,

jobban meg kell értenem,

miért tűnnek el a csimpánzok Afrikából,
és mi történik az erdőkkel.

Ezért összeszedtem egy kis pénzt,
és meglátogattam hat érintett országot.

Sokat tanultam a csimpánzok problémáiról,

a vadhúsért zajló vadászatról,
az élőállat-kereskedelemről,

a csapdaállításról,

a növekvő lakosságról
és nagyobb területigényükről

a terményeik, jószágaik
és falvaik részére.

De megismertem azt a nyomorúságot is,
mellyel oly sok embernek kell szembenézni:

a mélyszegénységet, az egészség
és az oktatás hiányát,

a földjeik értékcsökkenését.

A fordulópont az lett, amikor elrepültem
a kicsiny Gombe Nemzeti Park felett,

mely egykor az Afrika nyugati partvidékéig
érő egyenlítői erdőöv része volt.

1990-ben

már csak egy kis szigetnyi erdőterületet
jelentett, egy aprócska nemzeti parkot.

Körös-körül a dombok csupaszok voltak.

És ekkor hasított belém a felismerés.

Ha nem teszünk valamit,

hogy az emberek megtalálják a módját,

hogyan élhetnek
környezetük elpusztítása nélkül,

meg se tudunk próbálkozni
a csimpánzok megmentésével.

Így hát a Jane Goodall Intézet elindította
a "Take Care" programot,

melyet "TACARE"-nek hívunk.

Ez a mi közösségi alapú
természetvédelemi módszerünk,

ami teljesen holisztikus.

Ezzel a természetvédelem eszköztárát

a falubeliek kezébe adtuk,

hiszen a legtöbb vadon élő csimpánz
Tanzániában nem védett területeken él,

hanem falvak erdőrezervátumaiban.

Így most már mérik erdőségeik egészségét.

Már értik, hogy az erdők védelme

nemcsak a vadállatok érdekében fontos,

de saját jövőjük érdekében is.

Mert szükségük van az erdőre.

És nagyon büszkék.

Az önkéntesek foglalkozásokra járnak,

megtanulják használni az okostelefont,

megtanulják az anyagokat platformra
vagy felhőbe feltölteni.

Ezáltal minden átlátható.

A fák pedig visszatértek,

már nincsenek csupasz domboldalak.

Megállapodás született, hogy a Gombe körül
pufferövezetet alakítanak ki,

aminek köszönhetően a csimpánzok
erdőterülete már nagyobb, mint 1990-ben.

Erdőfolyosókat nyitnak meg,

hogy az elszórt csimpánzcsapatok
vegyüljenek, megelőzve a beltenyészetet.

Tehát igen, bevált, és most már
hat másik országban is működik.

Ugyanez.

CA: Ön mindig is ez a rendkívüli,
fáradhatatlan hang volt világszerte,

rengeteget utazik,

beszédeket tart,
embereket inspirál szerte a világban.

Honnan nyeri az energiát,

mi szítja önben a tüzet, hogy csinálja,

hiszen mindez rendkívül kimerítő.

A sok találkozás azzal a rengeteg emberrel

fizikailag is fárasztó,

mégis itt van ön,
a mai napig is aktívan részt vállal.

Hogyan csinálja, Jane?

JG: Azt hiszem, makacs vagyok,
nem szeretek semmit feladni,

nem fogom hagyni,
hogy nagy cégek vezetői

tönkretegyék ez erdőségeinket,

hogy politikusok,

a korábbi elnökök által már
kialakított védelmet eltöröljék -

tudja, kikről beszélek.

Ezért folytatom a harcot,

mert számomra fontos,
és szenvedélyesen szeretem a vadvilágot,

szenvedélyesen szeretem a természetet.

Imádom az erdőket, fájdalmat okoz látni,
ahogy tönkreteszik őket.

És szívből törődöm a gyerekekkel.

A jövőjüktől fosztjuk meg őket.

Nem fogom feladni.

Talán jó génekkel vagyok megáldva,
ami egy ajándék,

a másik ajándék pedig,
amit felfedeztem magamban,

a kommunikációs készségem,

legyen az írás vagy előadás.

Tudja,

ha ez a sok utazás felesleges lenne...,

de minden előadás alkalmával

vannak, akik odajönnek, és elmondják:

"Én már feladtam, de ön ihletet adott,

és ígérem, megteszem az én részem."

A fiatalok programja,
a "Rügyek és Gyökerek"

most már 65 országban van jelen,
és gyorsan bővül.

Öregek és fiatalok választanak

embereket, állatokat segítő,
természetvédő programokat;

nekigyürkőznek és cselekednek.

Csillogó szemekkel néznek rám,

alig várják, hogy elmondhassák
Dr. Jane-nek, mit tettek

a világ jobbá tételéért.

Hogyan okozhatnék nekik csalódást?

CA: Ha a bolygó jövőjére gondol,

mi aggasztja leginkább,

illetve mi a legaggasztóbb
a jelenlegi helyzetben?

JG: A helyzet az, hogy nagyon kicsi
az időablak, ami még rendelkezésünkre áll,

hogy a károk helyrehozásához

és a klímaváltozás lelassításához
nekikezdjünk.

Azonban ez is egyre szűkül,

és láttuk, mi történik világszerte

a COVID-19 miatti lezárásoknak
köszönhetően:

a városok felett kitisztult égbolt,

egyesek olyan tiszta levegőt
szívhatnak, amilyet még soha,

láthatják az éjszakai csillagos eget,

amit korábban még
igazán jól nem láthattak.

Tudja,

az aggaszt leginkább,

hogyan lehet elég embert mozgósítani.

Az emberek értik a helyzetet,
de nem cselekednek.

Hogyan lehet elég embert
cselekvésre bírni?

CA: A National Geographic épp most
tűzte műsorára azt a rendkívüli filmet,

amely bemutatja
az ön hat évtizedes munkáját.

A címe: Jane Goodall: A remény.

Mi a remény, Jane?

JG: A reményem,

a nagy reményem a sok fiatal.

Kínában például odajönnek hozzám,
és azt mondják:

"Persze hogy törődöm a környezettel,

általánosban részt vettem
a Rügyek és Gyökerek-ben."

Tudja, a Rügyek és Gyökerek
program az értékeket őrzi,

és olyan lelkesek, amikor már
látják a problémákat,

és van lehetőségük cselekedni
az ügy érdekében:

kitisztítják a patakokat, emberségesen
eltávolítják az invazív fajokat.

És annyi sok ötletük van.

Aztán itt az a rendkívüli intellektusunk.

Elkezdtük használni olyan
technológiák kifejlesztésére,

melyek révén tényleg nagyobb
harmóniában élhetünk majd.

Saját életünkben pedig

gondoljuk végig a mindennapi
tevékenységeink következményeit.

Mit veszünk meg, az honnan érkezik,

hogyan készült?

Okozott-e kárt a környezetben,
vagy állatokkal szembeni kegyetlenséget?

Azért olcsó, mert gyermekeket
dolgoztattak?

Hozzunk etikus döntéseket.

Amit egyébként nem lehet megtenni,
ha szegénységben él az ember.

Végül pedig a rettenthetetlen emberek,

akik a lehetetlennel is megküzdenek,

és nem adják fel.

Nem adhatjuk fel, ha ezek megvannak.

De persze van, ami ellen
én nem tudom felvenni a harcot.

Nem tudok a korrupcióval harcolni.

Nem tudok a katonai hatalmakkal,
diktátorokkal harcolni.

Tehát csak azt tehetem,
amit meg tudok tenni,

és ha mindannyian megtesszük,
amit megtehetünk,

az biztosan teljes egésszé válik,
és előbb-utóbb felülkerekedik.

CA: Utolsó kérdés, Jane.

Ha van egy ötlet, egy gondolat, egy mag,

amit elültethetne a nézőkben,

mi lenne az?

JG: Ne feledjük, hogy minden
nap, amit megélünk,

hatással vagyunk a bolygóra.

Nem tudjuk ezt kikerülni.

És hacsak nem mélyszegénységben élünk,

választhatunk, milyen hatást gyakorolunk.

Még szegénységben is van választás,

de jómódban még nagyobb
a választási lehetőség.

Ha mindannyian etikus döntéseket hozunk,

akkor egy olyan világot
hagyhatunk unokáinkra,

amely már nem is olyan kétségbeejtő.

Ez az, azt hiszem,
amit mindenkinek mondanék.

Mert nagyon sokan értik, mi történik,

de tehetetlenek és reménytelenek;
nem tudják, mit tehetnének,

ezért nem is tesznek semmit,
és közönyössé válnak.

És az apátia nagyon veszélyes.

CA: Dr. Jane Goodall, bámulatos!

Szeretném megköszönni mindazt,

amit rendkívüli élete során tett,

és hogy időt szánt ránk.

Köszönöm.

JG: Köszönöm.