A múzeumoknak becsülniük kellene a mindennapit, nem csak a rendkívülit

Ki érdemel helyet egy múzeumban? Sokáig a válasz "a rendkívüli" volt – azok az úttörők, akik inspiráló példaképek számunkra. De azok a történetek korlátozóak, vélekedik Ariana Curtis, múzeumi kurátor. Előadásában lefesti, hogy a múzeumok miként tudnák pontosabban ábrázolni a történelmet mind a mindennapi, rejtett, mind a rendkívüli, kimagasló személyek életének bemutatásával – és változatos nézőpontoknak hangot adva, amelyeknek a kezdetektől jelen kellett volna lenniük.

A reprezentáció számít.

A nők valósághű megjelenítése számít.

Úgy vélem, hogy gyakran
a nők nyilvános ábrázolását

a rendkívüliség jegyébe burkoljuk.

Az első amerikai nő, aki a maga
erejéből lett milliomos:

Madam C. J. Walker...

Az Egyesült Államok
first ladyjeinek ruhái...

Shirley Chisholm, az első nő,
aki az USA Demokrata pártjának

elnökjelöltségéért indult...

(Taps)

Mint múzeumi kurátor,

megértem ezeknek a történeteknek
a csábítását.

A kivételes nők inspiráló példaképek.

De azok a történetek korlátozóak.

A rendkívüliség meghatározása,
hogy nem mindennapi.

Nem tipikus.

Azok a történeteket nem adják meg
az átfogó női történelem alapját,

és nem tükrözik a mindennapos valóságunk.

Ha mindannyian elfogadjuk
azt a radikális gondolatot,

hogy a nők is emberek,

könnyebb lesz a nőket emberként ábrázolni,

mint ismerős, változatos,
jelenlevő alakokat.

A történelem során
mindenki mindennapjaiban

a nők pozitívan léteznek:

nem értelmezés kérdéseként,
hanem tényként.

És az emberi élet
pontosabb ábrázolásán felül,

a nők bevonása körülbelül 3,8 millió
nőként azonosuló ember

köznapi tapasztalatait is fontolóra veszi.

A Fekete párduc c. film közismert
múzeumi jelenetében

egy fehér kurátor téves
magyarázatot ad egy leletről

Michael B. Jordan
itt látható karakterének,

egy leletről a saját kultúrájából.

Ez a kitalált jelenet igazi vitát szült
múzeumi köreinkben arról,

kik alakítják a narratívát, és azoknak
a narratíváknak az előítéleteiről.

A múzeumokat

az egyik legmegbízhatóbb forrásoknak
tartják az Egyesült Államokban,

és a világ minden tájáról érkező
több százmillió látogatónak

pontosan kellene
bemutatnunk a történelmet,

de nem tesszük.

A múzeumokon belül létezik egy mozgalom

az előítéletek leküzdésére.

Az egyszerű tudomásulvétel,
hogy a múzeumok nem pártatlanok.

A múzeumok tanító jellegűek.

A leletek és műalkotások kiállításával

ösztönözzük a kreativitást
és támogatjuk a befogadást,

de vétkesek vagyunk
a történelem elferdítésében.

A férfi-központú történeteink
rejtve hagyták a női történeteinket.

A női létnek kemény igazságai vannak,

főleg a színesbőrű női létnek
ebben az iparban,

ami meggátolja, hogy középpontba
helyezzük a női élet átfogó példáit.

A múzeumi vezetőség

túlnyomóan fehér férfiakból áll,

attól függetlenül, hogy a múzeumi
dolgozók közel 60 százaléka nő.

A vezetőséghez való út
sivár a nők számára,

és legsivárabb a színesbőrű nőknek.

És a nők jelenléte még önmagában
nem biztosít növekedést

a nők nyilvános megjelenítésében.

Nem minden nő harcol a nemi egyenlőségért.

Bell Hooks, feminista
teoretikus szavaival élve,

"A patriarchátusnak nincs neme."

Nők támogathatják
a patriarchátus rendszerét,

mint ahogy férfiak támogathatják
a nemi egyenlőséget.

És gyakran lekicsinyeljük
az interszekcionializmus jelentőségét.

Marian Anderson a 20. század
egyik legünnepeltebb hangja volt,

és a Smithsonianben
megtalálható az 1939-es öltözete.

Miután a fehér Daughters of
the American Revolution megtagadta,

hogy a Constitution Hallban
énekeljen, mert fekete volt,

ő inkább a Lincoln-emlékmű
lépcsőjén énekelt helyette,

egy 75 ezer emberből álló tömegnek.

És könyvtárakban mindenfelé,
a múzeumokat is beleértve,

még mindig megtalálható
a "Minden nő fehér,

Minden fekete férfi,

De némelyikünk bátor"

című forradalmi 1982-es antológia.

A női megjelenítés növelésére
tett követelések

nem foglalják automatikusan magukba
a hozzám hasonló afrolatinákat...

vagy az emigráns nőket,
ázsiai vagy bennszülött nőket,

vagy transznemű nőket,
nem dokumentált nőket,

vagy a 65 év feletti nőket,
vagy a kislányokat –

a lista folytatódhat a végtelenségig.

Mit tehetünk tehát?

Célzott kezdeményezések
segítettek bevonni nézőpontokat,

amiknek mindig ott kellett volna lenniük.

Egy latino kurátori programon keresztül
kezdtem dolgozni a Smithsonianben.

A program,

ami Latinx kurátorokat,
főleg nőket alkalmaz,

megnövelte a Latinx narratívák
számát intézményszerte.

És modellként szolgált

a sokkal nagyobb Smithsonian
Amerikai Női Történelem Kezdeményezéshez,

amelynek célja, hogy felerősítse
a nők változatos ábrázolását

minden lehetséges módon,

hogy a nők

ne csak napjaink képein jelenjenek meg,

hanem a történelmi ábrázolásokon is,

hiszen mindig ott voltunk.

Még most 2018-ban is megtörténik,
hogy besétálok egy szakmai közegbe,

és én vagyok az egyetlen –

az egyedüli 40 év alatti,
az egyedüli fekete,

az egyedüli fekete nő,
az egyedüli latina,

néha az egyedüli nő.

Az édesanyám afroamerikai,
az édesapám pedig afropanamai.

Én pedig büszkén
és elválaszthatatlanul mindkettő.

A több millió afrolatina közé tartozom.

De afrolatina kurátorként
a kevesek közé tartozom.

És a lényem egészének
bevonása a szakmai világba

bátor tettnek tekinthető,

és bevallom, nem mindig
fogadtam el ezt a kihívást,

vagy az elutasítástól való félelem,
vagy önvédelem miatt.

Gyűléseken csak akkor szóltam,

amikor teljesen megfogalmazott
megjegyzésem volt.

Nem volt hangos ötletbörze,
vagy eszmecsere kollégákkal.

Sokáig megtagadtam,

hogy a kedvenc karika fülbevalóimat
viseljem a munkán,

vagy a nyakláncot a nevemmel,

azt gondolva, hogy túl hangosak,
szakszerűtlenek vagy buták.

(Nevetés)

Érdekelt, hogy az emberek hogy vélekedtek
a természetes hajamról,

elfogadhatóbbnak vagy kevésbe hitelesnek
tartották, amikor kiegyenesítettem.

Bárki, aki valaha kívül érezte magát
az elterjedt ábrázoláson

megérti, hogy vannak alapelemei
a mindennapi önmagunknak,

amelyeket mások kellemetlennek látnak.

De mivel szenvedélyes vagyok

a nők mindennapos ábrázolásáról
valós alakunkban,

már nem tüntetem fel magam
vagy a munkám valótlanul.

És próbáknak voltam kitéve.

Ez én vagyok az irodában,
ahogy a függőmre mutatok –

(Nevetés)

Múlt hónapban hívtak főszónoknak
a Hispán Örökség Hónapja alkalmából.

A prezentáció hetén a szervezők
aggodalmuknak adtak hangot.

"Aktivistának" nevezték a diáimat,

amit negatívan értettek.

(Nevetés)

(Taps)

Két nappal a prezentáció előtt

megkértek, hogy ne vetítsek le egy pozitív
kétperces videót a természetes hajról,

mert "gátat vethet a tanulásnak

a résztvevők egy részénél."

(Nevetés)

A Haj című verset
Elizabeth Acevedo írta és adta elő,

egy dominikai-amerikai nő,
a Nemzeti Könyvdíj 2018-as győztese,

és a szervezésemben megjelent
egy díjnyertes Smithsonian kiállításon.

Lemondtam a beszédet,

azzal indokolva, hogy magam és a munkám
cenzúrázása kellemetlenül érintett.

(Taps és éljenzés)

A tiszteletreméltósági politika
és az idealizált nőiesség befolyásolják,

hogy miként ábrázoljuk a nőket,

és milyen nőket választunk ki bemutatásra.

És ez az ábrázolás
a sikeres és rendkívüli felé hajlik,

a jó hírű és kívánatos felé,

ami fenntartja a rendszerszerű kizárását

és háttérbe szorítását a mindennapinak,
a szokásosnak, az alulreprezentáltnak

és általában a nem fehérnek.

Mint kurátornak, a hatalmamban áll,
hogy ezen változtassak.

Felkutatok, összegyűjtök és értelmezek
jelentőségteljes tárgyakat és képeket.

Celia Cruz, a salsa királynője –

(Éljenzés)

igen, ő jelentős.

És egy afrolatina.

A Smithsonian gyűjteményében
megtalálhatók a kosztümjei, cipői,

a portréja, bélyege,

és ez az újragondolás

a művész, Tony Peralta által.

Amikor összegyűjtöttem
és kiállítottam mindezt,

a szimbolikus ellentmondás
győzelmének tekintettem.

Büszkén állítottam ki
ezt a sötétbőrű latinát,

ezt a fekete nőt,

akinek a haja nagy csavarókban
van, amik egyenesítik azt,

egy bólintás a fehér
szépségszabványok felé.

Egy kifinomult, elbűvölő nő
túlméretezett, vaskos arany ékszerekkel.

Amikor ki volt állítva,

ez a mű volt legtöbbször Instagramon,

és látogatók azt mondták,
hogy a barna bőrének, csavaróinak

és ékszereinek mindennapiságával
azonosultak legjobban.

Gyűjteményünkbe tartozik Celia Cruz,

Harriet Tubman egy ritka fiatalkori képe,

az utolérhetetlen Oprah Winfrey
ikonikus ruházata.

De a múzeumok megváltoztathatják,

hogy látja több százmillió ember a nőket

és mely nőket.

Tehát az elsőn vagy híresen kívül,

a mi felelősségünk, hogy bemutassuk
a szokásos vasárnapot a szépségszalonban,

a kopogtatószerű fülbevalók művészetét,

(Nevetés)

a divatos testvériséget nők közt

(Nevetés)

és a kulturális büszkeséget minden korban.

A mindennapi nők történetét,

akik szándékosan lettek kihagyva
a nemzeti és világtörténelemből.

És a múzeumokban gyakran
a nők ruhái láthatók,

portréik, fényképeik,

de a mindennapi nők nagy hatású
történetei úgy is kinézhetnek,

mint ez az esmeraldasi hajóülés.

Az ecuadori Esmeraldas
szökött rabszolgák közössége volt.

Sűrű esőerdei megvédték a bennszülött
és afrikai lakosságot

a spanyol gyarmatosítóktól.

Manapság már vannak utak,

de néhány belföldi rész még mindig
csak kenuval közelíthető meg.

Débora Nazareno gyakran utazott
ezeken az ecuadori vízi utakon kenuval,

ezért volt saját hajóülése.

Pókháló és egy pók díszíti,

amely Anansira utal, egy alakra
a nyugat-afrikai néphagyományból.

Débora otthon is ezen ült,
miközben unokájának, Juannak mesélt.

A szeretetnek ez a felfoghatatlan rítusa,

a generációról generációra
szálló történetek,

elterjedt az afrikai szórványban.

Ez a mindennapi tett arra ösztönözte
Juant, hogy gyűjtsön és megőrizzen

több mint 50 ezer afroindián dokumentumot.

2005-ben Juan García Salazar,
Débora unokája,

és mostanra világhírű
afroecuadori tudós,

Washington D. C.-be utazott.

Találkozott Lonnie Bunchcsal,
az igazgatómmal,

és a beszélgetésük vége felé,

Juan a táskájába nyúlt, és azt mondta:
"Szeretnék adni valamit."

Azon a napon, Débora Nazareno
szerény fa hajóülése

lett az első tárgy,
amelyet odaadományoztak

a Smithsonian Afroamerikai Történelem
és Kultúra Nemzeti Múzeumának.

Azóta is ki van állítva, és majdnem
öt millió látogató nézte meg

a világ minden tájáról.

Továbbra is gyűjteni fogom
a történelem rendkívüli alkotóit.

A történeteik fontosak.

De ami motivál, hogy ma
és minden nap megjelenjek,

az az egyszerű szenvedély,
hogy beírjam a nevünket a történelembe,

nyilvánosan bemutassam
azokat a milliók előtt,

és abban a mindig jelenlevő
fényben sétáljak, ami a nő.

Köszönöm.

(Taps és éljenzés)