Egy másik rasszból való örökbefogadásom története

Mindössze egy rejtélyes tetoválás kötötte össze Sara Jonest, a fehér örökbefogadók gyermekét, dél-koreai gyökereivel. Származási családja után kutatva megtanulta, hogy a rasszok közti örökbefogadásról szóló történetek gyakran szerencsének állítják be a külföldön kezdett új életet, melyért végtelen hála jár; eltagadva ezzel a sokkal bonyolultabb valóságot. A veszteség és a felfedezés útját végigjárva, Jones útmutatót kínál ahhoz, mit tehetnek az örökbefogadó szülők gyermekeik egyedi kulturális és személyes narratívájának védelme érdekében.

Hároméves koromban

egy másik rasszból való örökbefogadás
útján Dél-Koreából kerültem

egy Salt Lake City-beli fehér családhoz.

Egy rejtélyes tetoválás volt
a bal alkaromon.

A tetoválás olyan nagy és látványos volt,

hogy örökbefogadó szüleim sebészi úton
azonnal eltávolíttatták.

Aggódtak, hogy a többi gyerek
kigúnyolna miatta.

Ma már csak egy halvány heg jelzi
a régi tetoválás helyét,

amit alkoholos filccel újrarajzoltam,
hogy láthassák, hogy nézett ki.

1976-ban a koreai örökbefogadási
nyilvántartás közismerten hiányos volt.

Semmilyen információm
nem volt a hátteremről

vagy a családomról.

Azt sem tudtam, hogy a nevem
vagy a születési időm valódi volt-e,

vagy csak úgy kijelölték.

És senki nem tudta,
mit jelent a tetoválásom.

A transzraciális adoptálás során
valamely rasszhoz tartozó gyereket

egy másik rasszból vagy etnikumból
származó szülők fogadnak örökbe.

Az én generációmban a Koreából
adoptált gyerekeket

az örökbefogadó szülők
kultúrájába asszimilálták.

Engem is fehérként neveltek fel.

A családom néha koreai étteremben evett,

vagy elmentünk az Ázsia-fesztiválra.

De nem éreztem magam ázsiainak.

Visszatekintve,

a tetoválásom eltávolítása
a koreai származásommal

és kultúrámmal való kapcsolat
elvesztését jelképezte.

És nem vagyok egyedül.

Az 50-es évektől csaknem 200 000
koreai gyereket fogadtak örökbe

világszerte.

Egyre több kutatás igazolja,
hogy a gyerekek traumát szenvednek el,

amikor vér szerinti családjuktól
elválasztják őket.

Az én történetemben is van ilyen trauma.

Nemrég megtudtam, hogy vér szerinti anyám

röviddel születésem után
otthagyta a családot.

Kétéves koromban
vér szerinti apám megsérült,

és nem tudott minket
a bátyáimmal eltartani.

Így két idősebb bátyám és én
a gyermekjóléti szolgálathoz kerültünk.

Ott valaki úgy gondolta,
hogy mivel még kicsi vagyok,

engem könnyebb lesz örökbe adni.

Ezért átküldtek egy másik árvaházba,

elszakítva szerető bátyáimtól.

Az örökbefogadási papírok szerint

nem játszottam egyik
gyerekkel sem az árvaházban -

most már tudom, miért.

Örökbefogadási fényképeimen
egy ijedt, alultáplált kislány látható.

Képzeljék el a rövid, kilenchónapos
magány utáni kulturális sokkot,

ami Amerikába érkezve ért,

ahol minden más volt:

az emberek,

az épületek,

az étel,

a viselet.

Hároméves gyerekként hamar rájöttem,

hogy senki nem beszéli
az általam beszélt koreai nyelvet,

úgyhogy meg sem szólaltam
vagy hat hónapig.

Amikor újra beszélni kezdtem,
az már teljesen angolul történt.

Az elsők közt kimondott szavaim,

amikor szüleim megmutatták
az árvaházi fényképeimet,

ezek voltak: "Sara szomorú."

Az örökbefogadott gyerekek
gyakran érzelmi falakat húznak,

hogy megvédjék magukat
az újabb sérüléstől.

Én is így tettem,

és a más rasszból adoptáltakhoz
hasonlóan sokszor kívántam,

bárcsak fehér lennék,

mint a többi gyerek körülöttem.

A többiek csúfoltak a szemem
és az orrom miatt.

A 80-as évek stílusa különösen
kegyetlen volt hozzám,

furán álló szemüvegeivel,

hajviseletével -

(Nevetés)

amik röhejesen álltak nekem.

(Nevetés)

Kellemetlen lehet ezt az örökbefogadási
történetet hallgatni.

Többnyire az újdonsült szülő
narratíváját halljuk,

aki izgatottan várja rég óhajtott
gyermeke érkezését.

A szülők történetét szeretet,
öröm és izgalom hatja át,

és amikor megérkezik hozzájuk
a frissen adoptált gyermek,

a család és a barátok ünnepelnek,
és gratulálnak a szülőknek

csodás döntésükhöz.

A szüleim örökbefogadási története
melegen tartott, akár egy takaró.

De egy idő után úgy éreztem,
a takarón volt a hangsúly,

ami teljesen elfedett engem
és a nézőpontomat.

Képtelen voltam emocionálisan lélegezni.

A szüleim ilyeneket mondtak nekem:

"Ahogy a fényképedet megláttam,
beléd szerettem.

A szívem összetört."

Tudom, hogy szeretnek,
és akartak is engem.

De bárcsak a születésem története
ne lenne ilyen szomorú,

ennyire humanitárius.

Sokszor keverem össze
a szeretetet a hálával,

különösen, ha mások
ilyesmiket mondanak nekem:

"Milyen szerencsés vagy,
hogy Amerikába fogadtak örökbe."

Vagy: "A szüleid micsoda angyalok,
hogy örökbe fogadtak."

Egy gyereket ez folyton arra emlékeztet,
hogy hálásnak kell lennie

a szülei irgalmasságáért.

Nehezteltem, hogy nem mondhattam
ezeknek a felnőtteknek:

"Nem szeretem, hogy folyton emlékeztetnek,
hogy örökbe fogadtak.

Átlagos gyerek akarok lenni,

aki néha akár hálátlan is lehet."

(Nevetés)

De megtanultam mosolyogni
valódi mosoly nélkül,

és ahogy növekedtem,
el akartam tudni mondani:

"Sara még mindig szomorú."

De eltemettem az érzéseimet,
és csak jóval később jöttem rá,

hogy sohasem gyászoltam meg
az örökbefogadásomat.

Míg sokan értjük,
hogy örökbe fogadni egy gyermeket

egy másik rasszból, kultúrából,
országból sohasem egyszerű,

nem foglalkozunk azzal
az érzelmi komplexitással,

amit az örökbefogadott gyerekek megélnek.

Néhány gyerek veszteséget él meg,

elutasítást,

gyászt,

szégyent,

bűntudatot,

identitásgondokat,

nehézségeket az intimitásban

és kontrollproblémákat.

Csak kérdezzék meg a gyerekeimet!

(Nevetés)

Az adoptált gyerekek egyszerre
szerethetik örökbefogadóikat,

miközben megtapasztalják
e komplex érzéseket.

Sokan gondolkodunk el: ha biztonságos
érzelmi hátterünk lett volna

a saját gyerekkori történetünkhöz,

akkor is gondot okozna számunkra
felnőttként az örökbefogadás kezelése?

Hol találjuk meg az érzelmi oxigént
a saját történetünkhöz?

A 90-es évek vége, 2000-es évek eleje óta

tudósok, pl. Dr. Richard Lee kutatják
a rasszok közti örökbefogadás

gyereknevelési technikáit.

A cél, hogy segítsék a gyerekek
és örökbefogadó szüleik számára

a könnyebb alkalmazkodást
a sajátos faji és etnikai körülményekhez.

Szorgalmazzák az inkulturáció folyamatát,

hogy a gyerekek találkozzanak
származási családjukhoz tartozó

emberekkel, helyekkel,
nyelvvel és kultúrával.

Egyes szülők a rasszhoz tartozás
tudatosítására fókuszálnak,

felkészítve gyermeküket
a rasszizmusra és a diszkriminációra,

amely az otthonukon kívül várja őket.

Mások a felnövő gyerekeikre bízzák
annak eldöntését,

mennyire szoros kapcsolatot alakítanak ki
származási családjuk kultúrájával.

A fejlődés e jeleit tekintve
azt gondolhatjuk,

hogy mindent tudunk
a rasszok közti örökbefogadásról.

A koreai adoptáltak alkották az első nagy
nemzetközi örökbefogadási hullámot,

csaknem 30 évvel megelőzve
a legtöbb országot,

úgyhogy koreai örökbefogadottak
egész generációi -

gyerekektől a 70-es éveikben
járó felnőttekig -

küzdenek asszimilálásuk hatásaival,

és csak néhány tanulmány
áll rendelkezésre,

ami végigköveti a más rasszból
adoptáltak életét.

Tudom, hogy a környezetem nem értheti
az örökbefogadás miatti gyászomat.

Rachel Rostad, egy másik koreai adoptált
jól ragadta meg érzéseimet,

mikor azt mondta:

"A veszteség különösen nehezen mérhető,

mikor úgy tűnik,
nem is veszítettem el semmit.

Ez nem olyan, mintha
egy szervünk hiányozna.

Úgy hiányzik, mint az eltűnt álom
az ébredés után

a reggeli fényben."

Minden évben koreai adoptáltak százai

kutatnak származási családjuk után.

A koreai ügynökségek jelentése szerint
kevesebb, mint 15%-uk jár sikerrel.

Tavaly mindössze három hónap alatt
rátaláltam az én származási családomra.

Feltettem egy fotót az újrarajzolt
tetoválásomról egy közösségi oldalra,

melyet sok koreai osztott meg
a saját oldalán.

A bátyám egyik barátja meglátta a fotót,

és rögtön tudta, mit jelent.

Amikor apám a gyermekjóléti
szolgálathoz küldött bennünket,

aggódott, hogy szétválasztanak minket,
és idegen országba adnak majd örökbe.

Ezért szokatlan módon hatalmas
tetoválásokat helyezett el

mindegyikünk karjára,

és a sajátjára is,

hogy egy nap majd megtalálhassuk egymást.

Kutatott is utánam.

És igaza lett:

a tetoválás vezetett el odáig,
hogy megtaláltam az elveszett családomat.

Ő sajnos meghalt kilenc évvel azelőtt,
hogy láthatta volna egymásra találásunkat.

De tavaly Koreába utaztam,
hogy találkozzam a bátyáimmal,

nagynénémmel és nagybátyámmal,

és sok új dolgot tudtam meg magamról,

ideértve a valódi születési időmet is,

amitől hét hónappal idősebb lettem.

(Nevetés)

Ez a középkorú nő nem örült,
hogy öregebb lett.

(Nevetés)

Ez megmagyarázza, miért bizonyultam
olyan tehetségesnek az iskolában.

(Nevetés)

De a legfontosabb, amit megtanultam,

hogy volt egy szerető családom Koreában,

akik kisbabaként emlékeztek rám,

és soha nem felejtettek el.

Nem hagytak el, ahogy az
az örökbefogadási iratokban szerepelt.

Akartak engem.

Ideje szemléletet váltanunk
az örökbefogadással kapcsolatban.

Az egészséges örökbefogadási rendszerben
mind a gyerekeknek,

mind az örökbefogadó
és a származási családnak

megmaradhat a saját története.

Amikor e történeteket
egymás mellé tesszük,

több empátiával és jobb vezérelvek mentén
látjuk az adoptálással érintett életeket.

A felnőttek két dolgot tehetnek,

hogy jobban óvják az örökbefogadott
gyermekek történetét.

Biztonságos környezetet kell teremteniük
a gyerekek érzelmeinek kifejezéséhez,

legyen az pozitív vagy akár negatív.

Az olyan biztatások, mint "beszélj róla",

"mit szeretnél",

"normális, hogy ezt érzed"

érzelmi oxigént nyújtanak a gyereknek.

Másodszor, validáljuk
a gyerek adoptálási történetét.

A gyerekek által kifejezett érzelmek
bántóak vagy aggasztóak lehetnek

egy örökbefogadó szülőre nézve.

Szülőként dolgozzunk saját félelmeink
kordában tartásán és kezelésén,

elválasztva azokat a gyermektől.

Mindig ismerjük el érvényesnek
és fontosnak a gyerekünk történetét.

Természetes, hogy meg akarjuk
óvni a gyerekeket

a fájdalomtól.

De a tetoválásom megrendítő mementó,
hogy minden adoptálás veszteséggel indul,

és minden gyerek másként éli ezt meg.

Az adoptált gyerekek teljes
és gazdag életet élhetnek,

ha elfogadjuk és építünk
ezekre a kiosztott lapokra.

És ha együttérzéssel hallgatják
történetünket,

mást is kihallanak majd:

gyermeki kíváncsiságot,

kedvességet,

rugalmasságot,

bátorságot,

szeretetet,

és igen, még hálát is.

Köszönöm.

(Taps)