Hogyan látta el egy csapat séf élelemmel Puerto Rico lakosságát a Maria hurrikán után

Miután a Maria hurrikán 2017-ben lesújtott Puerto Ricóra, José Andrés séf elutazott a lerombolt szigetre egy egyszerű ötlettel: adjunk enni az éhezőknek. Később több millió adag ételt szolgált fel, most pedig megosztja velünk figyelemre méltó történetét arról, hogyan hozta létre a világ legnagyobb éttermét, és milyen hatalmas ereje van annak, ha a szükségállapotba került emberek tudomására juttatjuk: valaki gondoskodik róluk.

Na jó, készüljenek fel minden idők
legrosszabb TED-előadására.

(Nevetés)

Komolyan beszélek.
30 perccel ezelőtt készültünk fel.

Szeretném, ha tisztáznánk –
imádok itt lenni önökkel,

de nem azért akartam itt lenni,
hogy magamról meséljek,

hanem, hogy csodálatos Puerto Ricó-i
emberek történetét mondjam el,

akik összefogtak azért,
hogy megetessék Puerto Rico lakosait.

José Andrésnak hívnak, és szeretek
kevés embernek enni adni,

de még jobban szeretek soknak.

Közvetlenül a hurrikán után,

mint korábban már annyiszor,

a haiti földrengés, a Sandy
vagy más hurrikánok után,

sürgető késztetést éreztem,
hogy ott legyek,

hogy enni adjak egy embernek,

és mindig vannak őrült barátaim,
akik csatlakozni akarnak

ezekhez a lehetetlen küldetésekhez.

Csodálatos barátok vesznek körül,
ők segítenek, hogy minden jól menjen.

Nate velem jött.

Hétfő volt, és ezt találtuk.

A pusztítás, amit a tévében láttak,
csak egy újabb hurrikán,

de ez a rombolás valós volt.

A sziget több, mint 95 százalékán
elment az áram.

Az egész elektronikus levelezés megbénult.

Egyetlen átjátszó torony sem működött.

Senkivel sem lehetett kommunikálni.

San Juantól eltávolodva
senkit sem lehetett elérni.

Még San Juanban is problémáink voltak
a telefonjaink használatával.

Azt is láttam, hogy az emberek
a szigeten éhesek voltak,

és nem volt pénzük,
mert az ATM-ek nem működtek,

és a szupermarketekben
nem tudták használni

az élelmiszerjegyeket tartalmazó
elektronikus kártyájukat,

vagy épp nem volt étel, gáz
vagy tiszta víz a főzéshez.

A szükséghelyzet és a sürgősség
valós volt.

Sikerült bejutnom egy FEMA-gyűlésre,

ahol sok fontos civil szervezet
arról folytatott tárgyalást,

hogyan lássák el élelemmel a szigetet
a következő hetekben,

a helyzet azonban akkor volt sürgős,
abban a percben, abban a másodpercben,

és majdnem hárommillió embernek
kellett enni adni.

Így elkezdtük azt csinálni,
amihez a legjobban értünk.

Átnéztük az élelmiszerforrásokat,

és láthattam,
hogy a magánszektor készen állt,

felkészült és virágzott,

de a FEMA emberei még arra sem voltak
képesek, hogy ezt felfogják.

Remek konyhákat használtunk.

José Enrique szerintem
az egyik legjobb ember a világon,

övé az egyik legjobb étterem San Juanban.

Még a repülőről elkezdtem felhívni
Puerto Rico összes séfjét,

és mind azt mondták:
"Ne tervezzünk, ne találkozzunk,

kezdjünk el főzni!"

(Nevetés)

Pontosan ezt tettük.

Egy hétfői napon elkezdtük
Puerto Rico lakosait etetni.

Egy hétfői napon ezer ételt készítettünk,
sancochót, ami egy csodálatos gulyásleves

kukoricával, jukkával és disznóhússal.

Vasárnap 25 000 adagot főztünk le.

Vasárnap már nemcsak
az éttermet használtuk,

hanem kibéreltük
a szemben lévő parkolót is.

Büfékocsikat hoztunk,

elkezdődött a rizs- és paella-hadművelet,

hűtők és önkéntesek érkeztek.

Miért? Mert mindenki szeretné
megtalálni a helyét, ahol segíthet,

ahol tehet valamit.

Így kezdtük az első kiszállításunkat.

A kórházakban senki sem adott enni
a nővéreknek és az orvosoknak,

így mindenekelőtt
elkezdtünk ételt szállítani

a Carolina Kórházba.

Hirtelen minden egyes kórház
elkezdett minket hívogatni.

"Szükségünk van ételre, hogy etethessük
az éjjel-nappal dolgozó munkatársainkat,

akik gondoskodnak a beteg, idős
és ápolásra szoruló emberekről."

Egyszer csak a helyszín túl kicsi lett.
Rendeléseket fogadtunk.

Bármikor érkezett egy vendég vagy vásárló,

mindig kiszolgáltuk őket,

mert biztosak akartunk lenni abban,
hogy képesek vagyunk stabilizálni

bármilyen helyet, ahol megfordulunk,

bármely várost, kórházat, idősek otthonát.

Ahányszor kapcsolatba kerültünk velük,
vittünk nekik ételt, nap mint nap,

így bővítésre kényszerültünk.

Beköltöztünk a nagy stadionba.

A 25 000 adag ételből 50 000 lett,

és hirtelen a világ legnagyobb
éttermévé váltunk.

Közel 70 000 ételt készítettünk naponta

egyetlen helyszínen.

(Taps)

Százával bukkantak fel önkéntesek.

Egy alkalommal több, mint 7000 önkéntes

volt velünk legalább egy órát,

bármely pillanatban egyszerre
több mint hétszázan.

Elindítottunk egy mozgalmat,

melynek a nagyon egyszerű ötlete mögé
mindenki fel tud sorakozni:

etessük az éhezőket.

Olyan ételeket készítettünk,
amiket az emberek felismernek,

nem olyanokat, amik messziről érkeznek

műanyag dobozokban, amiket kinyitnak,
és az ételnek még szaga sincs.

(Nevetés)

Olyan ételeket készítettünk, amik
otthoni ízeket idéztek fel bennük.

Az embereknek ezekben a pillanatokban
érezniük kellett, hogy életben vannak,

hogy valaki törődik velük.

Egy-egy étkezés

nemcsak a kalóriabevitelről szólt,

amire szüksége volt a szervezetüknek,

hanem más hiányt is pótolt.

Biztosak akartak lenni abban,
hogy ön, ön, ön és ön

gondoskodnak róluk,

azt az üzenetet küldjük,
hogy velük vagyunk.

Adjanak időt, megpróbáljuk ezt megoldani.

Ezt találtuk mindig,
amikor közösségekhez csatlakoztunk.

Friss gyümölcs érkezett,

még a FEMA-nál is azt kérdezték:

"José, hogyan szerzi az ételt?"

Egyszerűen: hívok, fizetek, kapok.

(Nevetés)

(Taps)

San Juan lakosainak élelmezésével kezdtük.

Mielőtt észbe kaphattunk volna,
a sziget 78 községét etettük.

Tervre volt szükségünk. Egy konyha
egyedül nem tudta ellátni a szigetet.

A FEMA-hoz mentem. Nyolc AK-47-essel
felfegyverzett őrrel dobattak ki.

Mondtam nekik, hogy 18 konyhát
akarok az egész szigeten.

Tudják, mi történt?
Három nappal ezelőtt meglett a 18. konyha

Puerto Rico környékén.

(Taps)

A nép végre evett.

Folyamatosan jöttek az önkéntesek.

Azt mondhatnák egyesek, hogy nem volt
semmilyen ételszállító rendszerünk.

De bizony volt.

Puerto Rico teljes szigete volt
a tökéletes kézbesítő rendszer.

Akinek volt teherautója,
mind segíteni akart.

Bárki, aki A-ból B-be ment,
segített nekünk, hogy reményt,

egy tányért és ételt vigyünk bárkinek.

Ezekkel a büfékocsikkal
csodálatos rendszert alakítottunk ki.

Tíz büfékocsink lett.

Megtanultuk, hogy ne a helyre figyeljünk,
ahol ennivalóra volt szükség,

hanem a helyrajzi számra,

a lakóház számára:

Egy 92 éves veterán, Lolo házát
körbevette a víz.

Nemcsak reményt adtunk az embereknek,

hanem tudtuk a nevüket,

minden nap rájuk néztünk,

ügyeltünk arra, hogy az idősek
soha többé ne érezzék egyedül magukat

az összeomlás pillanatában.

Elkezdtünk mélyebb területekre is menni,

oda, ahol összeomlottak a hidak,

de mennünk kellett, mert könnyű
csak San Juanban tartózkodni.

El kellett mennünk azokra a helyekre is,
ahol tényleg szükség volt ránk.

Mi pedig mentünk,
az emberek vártak ránk,

mert tudták, hogy mi mindig felbukkanunk,

sosem hagyjuk őket magukra.

(Taps)

A büfékocsik lettek a megmentőink,

folyton hirdették a reményt,

de láttuk, hogy ez kevés:

Vieques és Culebra, két sziget
messze a szigettől –

valakinek őket is etetnie kellett.

Nem csak ételt hoztunk, beüzemeltünk
egy hotelkonyhát Viequesben,

és ételt vittünk naponta Culebrába.

Az első víztisztító berendezést is

elvittük Vieques szigetére,

ezzel percenként majdnem 4 liter
vizet tudtunk megszűrni.

A nagy problémák hirtelen
leegyszerűsödtek,

könnyen elérhető megoldásokká váltak,

csak tettük a dolgunkat, nem terveztünk,
nem gyűléseztünk valami nagy épületben.

(Nevetés)

Aztán kreatív módokat találtunk ki.

Helikopterekre volt szükségünk.
Kértünk, kaptunk.

Repülők kellettek.
Kértünk, fizettünk, kaptunk.

Folyamatosan küldtük az ételeket oda,
ahol a legnagyobb szükség volt rá.

És az egyszerű ötletek erőssé váltak.

Önkéntesek mennek a sziget partvidékére.

Hirtelen mozgalommá alakultunk.

A World Central Kitchen csapatait

imákkal, dalokkal, tapssal,
ölelésekkel, mosollyal

fogadják majd.

Annyifelé sikerült
kapcsolatot teremtenünk.

Még a Nemzeti Gárda is
elkezdett minket hívni,

mert a mi nemzetünk
szegény srácainak őrei,

a káosz nagy hősei,

nem tudtak egyszerű, szerény,
meleg ételhez jutni.

Társulások jöttek létre.

Mercy Corps,

az egészségbiztonsági kezdeményezés
a belbiztonságtól,

társulások, amiket nem
felső körökben hoztak létre,

hanem hotelszobákban, az utca közepén,

vagy a hegyekben.

Úgy láttuk, hogy a közös munkával
még több embert érhetünk el.

Logikusan szerveződő,

égető szükségből alakultak
társulások a nép szolgálatára.

Amikor vannak gyorssegély- szervezeteink,

akkor nem tervezgethetünk arról:
hogyan segítsünk egy hónap múlva.

Készen kell állnunk arra,
hogy azonnal segítsünk,

amint baj történik.

A gyerekek enni kaptak,

és a szigeten,

ahol még mindig különleges volt a helyzet,

ahol minden ingatag volt,

láttunk hozzánk hasonló
civil szervezeteket –

nem akartunk betörni a magánszektorba –

már kisebb éttermek nyíltak meg,

és valahogy normális állapot alakult ki,

bármit is jelentsen a normális állapot
ma Puerto Ricóban.

Megpróbáltunk üzenetet közvetíteni:

tovább kell állnunk
azokról a helyekről,

amik már stabilizálódtak,

és azokra kell koncentrálnunk,
amik tényleg segítséget igényelnek.

(Videó): Puerto Rico lakosai,
kétmillió adag étel.

José Andrés: Oké,
hadd fordítsam ezt le önöknek.

(Nevetés)

Majdnem 28 nappal később

több, mint tíz büfékocsi,

hétezernél is több önkéntes

és 18 konyha segítségével

több mint kétmillió ételt osztottunk ki.

(Taps)

(Taps vége)

Önök, akik ide jönnek a TED-re,
legyenek büszkék,

mert tudjuk, hogy önök közül is
sokan részei a változásnak.

De a változás csak akkor fog megtörténni,
ha e csodás konferencia után

összeadjuk a megszerzett
ötleteket és inspirációkat,

elhisszük, hogy semmi sem lehetetlen,

és hozzáadjuk szaktudásunkat
a szükséges szolgáltatásokhoz.

Megérkeztem egy szigetre,
hogy néhány embernek enni adjak,

és súlyos problémába ütköztem.

Puerto Rico-i emberek hirtelen
ugyanazt a problémát látták, mint én,

de csak egy dolgot tettünk:

elkezdtünk főzni.

A Puerto Rico-i emberek, szakácsok

az összeomlás pillanatában

reményt kezdtek ébreszteni,

nem értekezlettel,

nem tervezgetéssel,

hanem egy egyszerű ötlettel:

kezdjünk el főzni, és adjunk enni

Puerto Rico lakosainak.

Köszönöm.

(Taps)

Dave Troy: Gyere csak vissza!

(Nevetés)

DT: A közönség rajong érted.

(Taps)

Nate Mook: Egy pár gyors kérdés,

mert azt hiszem, néhányan kíváncsiak rá.

Ahogy mondtad, miután landoltál,

első dolgod volt,

hogy elmentél a kormány főhadiszállására,

próbáltál tárgyalni néhány emberrel,

de ők nem voltak fogékonyak az ötletre.

José Andrés: Ez nagyszerű.
Ennyire jól sikerült az előadásom.

(Nevetés)

A TED történetében ez az első
előadás, amit máris idéznek.

Jó érzés.

(Nevetés)

NM: Mesélj arról, mi és miért
jelentett kihívást,

aztán amikor észrevetted,
elkezdtek hozzád fordulni és kérni.

JA: Nem kérhetünk mindent
a Vöröskereszttől vagy az Üdvhadseregtől.

Adakoztam korábban
ezeknek a szervezeteknek,

nagy szervezetek,

és talán az a probléma,
hogy túl sokat várunk el tőlük.

Nem azt mondom, hogy nem teszik meg azt,
ami a feladatuk lenne,

de észrevehető, hogy így működnek.

Egy ilyen pillanatban azonban
nem moshatod a kezeidet,

és nem mondhatod,
hogy majd valaki más megoldja.

Volt egy egyszerű problémánk
nagyon egyszerű megoldással.

Nem egy távoli országról volt szó,

nem is Bagdad Zöld Zónájáról.

Amerikai föld volt,

egy gyönyörű, Puerto Rico nevű hely

száz, ezer étteremmel
és segítőkész emberekkel,

de a lakosok éhesek voltak,

nekünk pedig nem volt tervünk arra,
hogyan élelmezzük őket rövid távon.

Szóval igen, a FEMA bizonyos szinten
foglalkozott az emberek élelmezésével.

A Vöröskeresztnek nem voltak jó válaszai,

mert a legnagyobb amerikai élelmezési
szervezetet, a Déli Baptista Egyházat,

a hőseimet, sosem hívták Puerto Ricóra.

Amikor a Vöröskereszt ételt szállít
Amerikában egy hurrikán után,

az valójában a Déli Baptista Egyház.

De Puerto Ricóban nem voltak jelen.

Az Üdvhadsereg megkeresett, és 420
ételt kért egy esős szerda estén

a helyi idősek boltjába.

Szeretek segíteni az Üdvhadseregnek,

de az én világomban ők azok,
akiknek segíteniük kellene nekünk,

hogy válaszolhassunk a segítségkérésekre.

Csütörtök reggel nagyon
idegesen keltem fel,

mert nem volt tervünk a sziget ellátására.

Egyesek azt mondhatják,

hogy bolhából is elefántot csinálok.

Száz meg száz szervezet

kopogtatott az ajtónkon egy tálca ételért,

szóval ha ez nem elég bizonyíték,
hogy a szükség valós volt ...

Nem etethetjük többé
az amerikaiakat készételekkel,

vagy olyasmivel, amit kibontanak,

én a macskámat etettem
ehhez hasonló étellel –

(Nevetés)

aztán csirkét és rizst adtam nekik,
amit mi készítettünk,

ők meg mentek a csirkéért és a rizsért.

(Nevetés)

(Taps)

Még ők maguk sem ennék meg.

Etethetik ilyenekkel az emberiséget
egy, két vagy öt napig,

de azok a készételek 12-20 dollárjába
kerülnek az amerikai adófizetőknek.

Bizonyos helyzetekre jók,

harcok során,

de arra nem, hogy hetekig
etessünk velük amerikaiakat,

amikor felbérelhetők helyi
magánvállalkozói közösségek is,

akik jobban végzik el ugyanazt a munkát,
helyi munkalehetőséget adnak,

segítik a helyi gazdaságot talpra állni,

és a folyamattal biztosítják, hogy minden
visszaálljon a normál kerékvágásba,

amilyen gyorsan csak lehet.

Így kezdtünk el főzni.

Ti is ott voltatok velem,

és ezért minden egyes dollárt
a saját hitelkártyánkról fizettünk.

Ha az AmEx hallgatja ezt a beszélgetést,
kedvezményt szívesen fogadunk.

(Nevetés)

Vagy a Visa.

NM: Mi a helyzet most?

Már eltelt egy hónap.

Azt mondtad, hogy volt
némi fejlődés San Juanban,

és most külső területekre koncentráltok,

de nyilvánvalóan még mindig vannak
jelentős kihívások, szóval mi jön most?

JA: Igen, vannak.
Mi szépen lassan elvonulunk,

miután a FEMA tudtunkra hozta,

hogy úgy gondolják,
mindent kézben tartanak,

és már nincs szükség a segítségünkre –

hiszem, ha látom.

Elköltöztünk arról a nagy telepről,
ahol naponta 60 000 ételt osztottunk.

Új helyünk ugyanolyan nagy,
de stratégiailag jobb elhelyezkedésű,

olcsóbb is,

és itt elég, ha 20-25 ezer
ételt készítünk,

meghagyunk négy, öt, hat konyhát

a sziget különböző részein,

magasan a hegyekben, a szegény régiókban.

Sok adat van a birtokunkban.

Tudjuk, ki használ különböző
típusú élelmiszerjegyeket,

bankkártyát.

Tudjuk, hogy kinek van,
és hogy ki használja.

Így a sziget azon helyeire fogjuk
összpontosítani erőfeszítéseinket,

ahol senki sem használja őket.

Csodálatos, hogy néha egy egyszerű adat
adja meg a kulcsot arra,

hogy kiknek van szüksége segítségre.

Elmentünk egy Morovis nevű városba.

Szép hely.

Ott van az emberiség történetének
legjobb csirke-étterme.

Mindenkinek el kéne menni Morovisba.

DT: Jól hangzik.

JA: Szóval, láttam a csirkét.
Szendvicseket hoztunk.

Megálltam. A belbiztonsági
hivatalnokokkal voltam.

Megettük a csirkét.

Elmentem egy másik helyre, San Lorenzóba,
hogy odaadjam nekik a szendvicseket.

San Lorenzo krízishelyzetbe került,
mert a híd összeomlott,

így a szigeten belül is lett egy sziget,

egy kicsi közösség vízzel körülvéve.

Mindenki azt mondta nekünk:
"Ott katasztrófa van."

Otthagytuk a szendvicseket.

Visszamentem Morovisba,
és azt gondoltam:

ha ott katasztrófa van,
akkor nem elég a szendvics.

Vittem 120 csirkét,

jukkával és rizzsel,

visszamentünk ahhoz a leomlott hídhoz,

ákeltünk a folyón,

mindent elborított a víz.

Megérkeztünk a 120 csirkével,

átadtuk az ennivalót,

és a közösség nagyon hálás volt,
de azt mondták nekünk:

"Jól vagyunk,
nincs szükségünk több ételre.

Van gázunk, pénzünk,

jó ennivalónk és tiszta vizünk.

Gondoskodjatok a többi közösségről,
akiknek nagyobb szüksége van rátok."

Látják, a kommunikáció a kulcs.

Ezekben az esetekben
támaszkodhatunk álhírekre,

vagy megszerezhetjük a valós információt,
hogy okos döntéseket hozhassunk,

és igazi problémamegoldására törekedjünk.

Mi ezt tesszük.

(Taps)

NM: Elképesztő akció volt,

közvetlen testközelből tapasztaltam meg,
kis szerepet is játszottam benne.

JA: A te érdemed.

NM: A csúcsponton szerintem
150 ezer ételt is készítettetek

naponta, az egész szigeten,

ami elég hihetetlen.

És úgy gondolom, hogy ezzel ugyanakkor
modellt is állítottatok,

hogy hogyan lehet ezt
megoldani, és továbblépni.

Szerintem ez az egyik
legnagyobb tanulsága a történetnek.

DT: Elképzelhető.
Bárki megteheti ugyanezt.

JA: Nem nézek meg több TED-előadást,

mert olyan ötleteket sugalltok,
hogy bármi lehetséges.

(Nevetés)

Aztán azt mondta a feleségem:

"Hé, nekem azt ígérted,
csak ezer ételt fogsz főzni egy nap!

Egy napra sem hagyhatlak egyedül."

(Nevetés)

Remélem, hogy a World Central Kitchen...

van itt valami, amit még nem mondtam:

felkaptam a telefont,
és telefonálgatni kezdtem

olyan embereknek, akikről úgy gondoltam,
hogy tapasztalatukkal segíthetnek.

Szóval felkaptam a telefont, és felhívtam
Fedele cégét, a Bon Appétitet.

A Bon Appétit az egyik legnagyobb
étkeztető cég.

A Google-nak és arénáknak
készítenek ételeket.

Kalifornián kívül vannak.

Egy nagyobb csoporthoz,
a Compasshoz tartoznak.

Azt mondtam nekik:

"Olyan szakácsokra van szükségem,
akik nagy mennyiségben

és jó minőségben tudnak főzni.

Nem telt bele 24 óra,
kaptam szakácsokat és séfeket.

Akadt olyan pillanat, hogy a legjobb
amerikai séfek közül tizenhat ott volt.

Látják, Amerika csodálatos szívű ország,

amely mindig a legjobbjait küldi.

Amit megtanultunk az évek során, az az,

hogy az amerikai séfeknek
fontos szerep jut majd abban,

hogyan fogjuk szükség idején Amerikát

és talán más földrészeket is élelmezni.

Amit el kell kezdenünk,

az a megfelelő szakértelem eljuttatása
oda, ahol erre szükség van.

Néha az az érzésem támad,
mint a FEMA-nál is,

hogy nem megfelelő szaktudást viszünk
olyan helyekre, ahol nincs is rá szükség.

A FEMA dolgozói nagyszerű emberek.

A férfiak és nők okosak,

felkészültek,

de egy olyan hierarchikus piramis
szervezeti felépítése alatt élnek,

ahol mindenki összeroskad
a saját súlya alatt.

Ösztönöznünk kell az embereket a sikerre.

Mi egy laposabb szervezeti
felépítés szerint működtünk,

ahol mindenki a sajátjának
érezte a szituációt,

és mindannyian gyors döntéseket hoztunk,
hogy megoldjuk a problémát a helyszínen.

(Taps)

DT: Az biztos!

(Taps)

Még egy nagy tapsot José Andrésnak.

(Taps) (Ujjongás)