Barátságos, önálló robot, amely ételt szállít önöknek

Ismerjék meg a barátságos robotot, amely a következő buritójukat szállíthatja ki. Ali Kashani a Postmates önálló kiszállító robotjait mutatja be, elmagyarázza, hogyan segíthetnének a széndioxid-szennyeződés csökkentésében, és hogyan szabadulhatnának fel értékes területek a világ nagyvárosaiban. Tudjanak meg többet arról, hogyan tervezték meg e robotokat azzal a speciális céllal, hogy örömteli módon juttassák el önökhöz a rendelt ételt és más dolgokat. kiismerve magukat a forgalmas járdákon zajló bonyolult társadalmi kapcsolatrendszerben.

Ételkiszállítás.

Ez menti meg az Y-generációt az éhezéstől.

Számításaim szerint

az amerikaiak húszmilliónál többször
rendelnek étteremből ételt

minden áldott nap.

E kiszállítások fele
valójában sétatávolságból történik.

Ám tízből kilencszer
a kiszállítás autóval történik.

Tehát alapvetően

egy 90 dekás buritót

egy kéttonnás autóval szállítunk

húszmilliószor naponta.

A buritó házhoz szállításához
szükséges energia

valójában egy kéttonnás,
fűtött üléses fémdoboz

mozgatásához szükséges.

Legyünk őszinték.

Autófüggők vagyunk.

Tudták, hogy Amerikában

minden autóra négy parkolóhely jut?

Néhány belvárosban

a telkek felét autók számára tartják fenn.

A városterveket autókhoz igazítjuk,

mert akkor is autóba szállunk,
ha három kilométerre megyünk,

és akkor is, ha 300-ra.

Autóba ülünk egyedül és a családdal is.

Ugyanazzal a terepjáróval megyünk
dohányért, mint dohányzóasztalért.

Ha felszabadítanánk valamennyit
az utcákból és a parkolókból,

több házat építhetnénk,

több közterületet, parkot.

Ehhez azonban először is
újra kell gondoljuk,

hogyan használjuk ma az autóinkat.

A jövő városában,

ha öt háztömbnyi utat akarnak megtenni,
kerékpárt vagy rollert rendelnek.

Ha sietnek, utasszállító drón
venné fel önöket.

Ha ételt rendelnének,
nem kellene valaki, aki kiszállítja,

az étel magától jutna el önökhöz.

Térjünk vissza a napi
20 millió ételkiszállításhoz.

Ha e kiszállítások
nem közúton történnének,

csak az Egyesült Államokban

másfél millió autóval
kevesebbre volna szükség.

Ez San Francisco területének kétszerese.

Képzeljék el, milyen hatással lenne
ez olyan városokra, mint Delhi,

vagy például szülővárosom, Teherán,

ahol a gépjárművek környezetszennyezése
ezrek halálát okozza évente.

Hogyan szabadíthatnánk meg az utakat
a kiszállítások egy részétől?

Nos, ez az a kérdés,

amelyre csapatommal az elmúlt három évben
megszállottan kerestük a választ.

A megoldás kulcsát a jövő városának

egy épülete rejti.

Kis, önvezető robotokat alkottunk,

amelyek csendes sikátorokban és járdákon,

sétatempóban navigálnak,

és zárt rakterükben képesek
élelmet és árut szállítani önöknek.

Na most, mielőtt tovább mesélnék
önöknek a robotokról,

futtassunk le
egy gyors gondolatkísérletet.

Képzeljenek el egy várost
robotok ezreivel.

Így néz ki?

Ez a Hollywood-disztópia olyan,
ahogy sokan elképzelik.

A feladatunk, hogy barátságos,
emberközpontú jövőt alkossunk.

Idegenek helyett

elkezdtünk ismerős robotokat alkotni.

Robotokat, amelyek
a közösséghez tartoznának.

Akartunk egy kis meglepetést is.

Valami váratlanul bájosat.

Gondolják csak meg.

Sétálnak az utcán,

megpillantják életük első robotját.

Ez az a pillanat, amikor eldöntik,

vajon kedvelik-e vagy félik a jövőt.

Mivel sokak fejében él
valamilyen disztópikus elképzelés,

meg kell nyissuk a szívüket.

Meg akarjuk lepni,
el akarjuk bűvölni őket,

hogy így az első benyomás megnyerje őket.

Előálltunk hát ezzel.

Ismerős, ám mégis meglepő.

Olyan, mint egy bevásárlókocsi,

ám közben úgy néz ki, mint WALL-E
és a minyonok keresztezése.

Ha San Franciscóban
vagy Los Angelesben élnek,

esélyes, hogy ezek egyike
már szállított ki önöknek ételt.

Amint a robotok megjelentek az utcákon,

szembesültünk pár érdekes problémával.

Például hogyan keljenek át
a robotok az úttesten?

Vagy hogyan lépjenek kapcsolatba a robotok
látás- vagy mozgáskorlátozottakkal?

Gyorsan rájöttünk,
meg kell tanítsuk robotjainkat

emberekkel kommunikálni.

A járdán sétálók igen sokfélék lehetnek,

így új nyelvet kellett létrehoznunk,

egyfajta univerzális nyelvet,

hogy megértsük egymást a robotokkal –

azonnal.

Senki sem fog
használati utasítást olvasni.

A szemekkel kezdtük,
mivel a szem igen kifejező.

Megmutathatják, merre tart a robot,

vagy ha összezavarodott.

A szemek ezen felül
emberibbé is teszik a robotokat.

Hangokat is használtunk.

Megalkottuk ezt a folyamatos hangot,

benne ismétlődő szünetekkel,

hogy a látáskárosultak is
megtalálhassák robotjaikat

a Doppler-effektus segítségével.

Kiderült, hogy ennyi nem elég.

A kereszteződésekben

az autók bevágnának a robotjaink elé.

A sofőröket néha megzavarta,

hogy a robotok túl sokat várnak,
mielőtt megkezdenék az átkelést.

Még az egyszerű járókelők
is zavarba estek.

Néha nem tudták,
merről kerüljék ki a robotokat,

mert azok folyton kis korrekciókat
hajtanak végre a járókelőkhöz képest,

ahogy mozognak.

Ennek kapcsán új fény gyúlt a fejünkben.

Mi lenne, ha a mozgást használnánk
egyetemes nyelvként?

Például a kereszteződésekben

a robotok óvatosan előremozdulnának,
mielőtt megkezdenék az átkelést,

így jelezve az autósoknak,
hogy most rajtuk a sor.

Ha valakit kerekesszékben látnának,

elfordulnának a járda irányából,

így jelezve, hogy helyben maradnak.

Páran talán emlékeznek erre.

2015-ben kanadai kutatók elküldtek egy
robotot, hogy stoppolja végig Amerikát.

Nem jutott messzire.

Úgy néz ki, a robotoknak is elkéne
némi szociális készség.

Ha például valaki babrál velük,

Carnegie Mellon szerint a kis játékrobotok
halottnak tettethetnék magukat,

mert az embereket bántja,
ha úgy hiszik, ők rontották el őket.

Ám a kiszállítórobotok nem játékrobotok,

nem kicsik, a köztereken mozognak.

Úgy találtuk,
hogy a kiszállítórobotok esetén

az gátolja meg, hogy babráljanak velük,

ha tudatosnak tűnnek.

Ez pont az ellenkezője
a halottnak tettetésnek.

Ebben az esetben

a robotnak fel kell ismernie a helyzetet,

hogy az emberek hátralépjenek.

Engedjenek meg egy tanácsot.

Ha önök robotok, és kisgyerekeket látnak,

irány a legközelebbi felnőtt.

Úgy tűnik, néhány kisgyerek
imád robotokat zaklatni.

A disztópián kívül

Hollywood néhány igazán tuti
robottal is kecsegtetett minket,

amelyek bevásárlásainkat intézik,
vagy társaságul szolgálnak.

Eddig az ételkiszállításra
összpontosítottunk,

ám a jövőben

e robotok többre is képesek lesznek.

Összegyűjthetnék és a hajléktalanszállókra
vihetnék az élelmet minden este.

Amerikában ugyanis az élelem
30%-a megy pocsékba,

miközben a lakosok 10%-ának
élelmiszer-ellátottsága bizonytalan.

E robotok a megoldás részét képezhetik.

Ha robotok százai
szaladgálnak a városokban,

közülük néhány egyfolytában
sürgősségi gyógyszerszállítást végezhetne,

arra az esetre, ha valakinek a közelben
allergiás reakciója

vagy asztmarohama lenne.

Ezek a robotok egy-két percen belül
a helyszínen teremhetnének,

bárkinél gyorsabban.

Járványok idején a robotok

kulcsfontosságú szerephez
jutnának infrastruktúránkban.

Biztosítanák,

hogy a közösség tagjai ne szenvedjenek
hiányt létszükségleteikben,

még vészhelyzet idején sem.

Engedjenek meg egy utolsó gondolatot.

Ma a dolgok nem jutnak el
A-ból B-be emberi segítség nélkül,

mert háromdimenziós világunk
meglehetősen összetett.

Ám a mesterséges intelligencia és az
újfajta érzékelők változtathatnak ezen.

A technológia kissé olyan, mint egy bébi,

aki most kezdi felismerni a tárgyakat
és megérteni a szavakat,

és talán egyszerű
beszélgetésekbe is bocsátkozik,

ám még nem tud járni.

Na most, mi tanítgatjuk a technológiát,

hogyan navigáljon
e háromdimenziós világban

bármiféle segítség nélkül.

Új korszakba lépünk,

ahol az élettelen tárgyak
felkelnek és szabadon járnak.

Ha pedig ez megtörténik,

biztosítanunk kell,
hogy nem tűnnek idegeneknek.

A jövővel kapcsolatos látomásom,
hogy ha a dolgok életre kelnek,

tegyék örömet okozva.

Tudják, hogy ne
a Terminátorra hasonlítsanak,

inkább a Toy Story karaktereire.

Köszönöm.