Az Egyesült Államok és Mexikó közti határfal forradalmi átértékelése egy építész szemszögéből

Mi a határ? Csak egy vonal a térképen, olyan hely, ahol szépséges, olykor erőszakos, időnként nevetséges módon keverednek és egyesülnek a kultúrák. És mi a határfal? Túlzottan leegyszerűsített válasz erre az összetettségre, állítja Ronald Rael építész. Megindító, látványos előadásában Rael átértékeli a fizikai határt, ami elválasztja az Egyesült Államokat és Mexikót – szatirikus és komoly műalkotásokat oszt meg velünk, melyek születését a határvidék ihlette, és olyan határt mutat nekünk, melyet nem látunk a hírekben.
– Nincs két külön oldal, amit egy fal határoz meg. Ez egyetlen táj, amit kettéosztottak – állítja Rael.

Hát nem lenyűgöző, hogy egy vonal
egyszerű meghúzása a térképen

átformálhatja világképünket
és tapasztalásunkat?

És ahogy azok a terek
a vonalak, határok között

helyekké válnak!

Helyekké, ahol a nyelv, táplálék, zene

és az eltérő kultúrák
egymásnak feszülnek

valami szépséges, olykor erőszakos,
időnként elég nevetséges módon.

Azok a térképre rajzolt vonalak

sebeket is vághatnak a tájon,

sebeket üthetnek emlékeinkben is.

Akkor kezdtem el érdeklődni
a határok iránt,

amikor a határvidék építészetét kutattam.

Különböző programokban dolgoztam
az amerikai-mexikói határ mentén,

egyenesen a földből kinövő
épületeket terveztem agyagból.

Olyan programokon is dolgoztam,
melyek úgymond betelepültek ebbe a tájba.

A Prada Marfa egy tájművészeti alkotás,

mely átível a művészet
és az építészet határán,

és számomra azt jelenti, hogy
az építészet olyan gondolatokat közvetít,

melyek politikai és kulturális
értelemben is igen összetettek,

és hogy az építészet egyszerre lehet
gunyoros és komoly is,

szólhat a gazdagság és szegénység
közti egyenlőtlenségről,

bemutathatja, mi helyi és mi külföldi.

Így aztán miközben a határvidék
építészetét kutattam,

azon kezdtem töprengeni:

vajon építészet-e falat emelni?

Nekiálltam összeszedni a gondolataimat
és a falnál tett látogatásaimat úgy,

hogy alkottam egy csomó emléktárgyat,

ami arra az időre emlékeztet minket,
amikor felhúztuk a falat,

meg arra, hogy ez mennyire
őrült ötlet volt.

Határjátékokat találtam ki,

(Nevetés)

képeslapokat alkottam,

hógömböket, bennük apró
építészeti modellekkel,

a falnál zajlott tiltakozásokról
mesélő térképeket,

és azt kerestem,
hogyan világíthat rá a tervezés

a határfal felépítésének problémájára.

Tehát építészet-e falat emelni?

Nos, kétségtelenül megtervezett szerkezet,

és a FenceLab kutatóközpontban tervezték,

ahol öttonnás teherautókkal,

65 km/h sebességgel rontottak a falnak,

így tesztelve, mennyire áthatolható.

A másik oldalon is zajlott
azonban ellenkutatás,

a hordozható felvonóhidak megtervezése,

melyeken járművel feljuthatunk
a fal tetejére,

és keresztülhajthatunk rajta.

(Nevetés)

Mint minden kutatási programban,
itt is adódtak sikerek is,

balsikerek is.

(Nevetés)

De érthetők ezek a
középkori reagálások is –

például a felvonóhíd –,

hiszen a fal önmagában is valami
misztikus, középkori építészeti forma.

Túlzottan leegyszerűsített válasz
egy összetett kérdéskörre.

Számos középkori technikai ötlet
vetődött fel a fallal kapcsolatban:

a fal túloldalára marihuána-bálákat
áthajító katapult,

(Nevetés)

vagy a kokain- és heroincsomagokat
átlövő ágyúk.

A középkorban a betegeket, halottakat

időnként áthajították a falon,

mintegy a biológiai hadviselés
korai megnyilvánulásaként,

és manapság is felmerült a gondolat,

hogy a bevándorlás egyik módjaként
embereket dobnának át a falon.

Nevetséges elképzelés.

De az egyetlen valaha ismert személy,
akiről megírták, hogy átdobták a falon

Mexikóból az Egyesült Államokba,

valójában amerikai állampolgár volt.

Engedélyt kapott, hogy ágyúgolyó-emberként
átjuthasson a falon,

60 métert repült,

miközben útlevelét szorongatta a kezében,

(Nevetés)

majd a túloldalon biztonságosan
földet ért egy hálóban.

Hassan Fathy építész mondása
ihlette az ötleteimet,

azt mondta:

"Az építészek nem falakat terveznek,

hanem falak közti tereket."

Egyfelől tehát nem hiszem,
hogy az építészeknek falat kéne tervezni,

másfelől viszont fontos és sürgős,
hogy odafigyeljenek

a falak közti térségre.

Oda kéne figyelniük azokra a terekre,
emberekre és tájakra,

amiket a fal veszélyeztet.

Az emberek már felnőttek erre a feladatra,

és miközben a fal célja az,
hogy szétválassza az embereket,

valójában inkább figyelemreméltó
módon összehozza őket,

például kétnemzetiségű jóga tanfolyamokat
tartanak a határ mentén,

a senki földjén összehozva az embereket.

Ezt én emlékmű-póznak hívom.

(Nevetés)

És hallottak már a "fal-röpiről"?

(Nevetés)

A röplabda határmenti változata,
1979 óta játsszák

(Nevetés)

az amerikai-mexikói határ mentén,

így dicsőítik a két nemzet
közös örökségét.

Ez elég érdekes kérdéseket vet fel, nem?

Ez a játék vajon törvényes?

A labda ide-oda adogatása a falon át
illegális kereskedelemnek minősül?

(Nevetés)

A röplabda szépsége,
hogy átminősíti a falat

egy egyszerű, homokba húzott vonallá,

amit mindkét térfél játékosainak
szelleme, teste és lelke elfogadott.

Szerintem pontosan ez a fajta
kétoldalú egyezmény kell ahhoz,

hogy leromboljuk a szétválasztó falakat.

Labdát átdobni a falon az egy dolog,

de amikor köveket hajítottak át,

az megrongálta a határőrök járműveit,

határőröket is megsebesített,

az Egyesült Államok pedig
keményen megtorolta.

A határőrök tüzet nyitottak a falon át,

és kődobálók életét oltották ki
a mexikói oldalon.

A határőrség másik reakciója az volt,

hogy baseball védőhálót állítottak fel
önmaguk és járműveik védelmében.

Ezek a védőhálók állandó elemei lettek

az új falak építésének.

Én meg azon kezdtem gondolkodni,
mi lenne, ha a baseball is,

akárcsak a röplabda,
állandó elem lenne a határon?

Megnyílhatnának a falak,

ott játszhatnának a közösségek,

és mondjuk, hazafutásnál

egy határőr fogná meg a labdát,

és dobná vissza a másik térfélre.

Az egyik határőr raspadót vesz,
finom jégkását

az eladótól, aki alig pár méterre árul,

élelmiszert és pénzt
csereberélnek a falon át,

mindez teljesen hétköznapi esemény,
amit az a térképre húzott vonal

és pár milliméteres acél
tett törvénytelenné.

Ez a jelenet az alábbi mondást
juttatja eszembe:

"Ha többet birtokolsz,
mint amennyire szükséged van,

hosszabb asztalt építs,
ne magasabb falat!"

Ezért készítettem ezt az emléktárgyat,
hogy arra emlékeztessen:

a falon keresztül megoszthatjuk
élelmünket, és beszélgethetünk.

Egy hinta segítségével bárki átlendülhet
a határ túloldalára,

míg a gravitáció vissza nem repíti őt
saját hazájába.

Manapság úgy gondolnak
a határra és a falra,

mint egyfajta politikai színházra,

márpedig ha az, akkor közönséget
kéne hívnunk a színházba,

egy kétnemzetiségű színházba,

ahol a közönség együtt lehet
az előadóművészekkel, zenészekkel.

Talán nem egyéb a fal,
mint egy hatalmas hangszer,

a világ legnagyobb xilofonja,
játszhatunk rajta

tömegdobverő fegyverekkel.

(Nevetés)

Amikor megálmodtam
ezt a kétnemzetiségű könyvtárat,

olyan teret akartam elképzelni,
ahol könyveket, információt

és tudást cserélhetünk a lezárt határon,

ahol a fal csak egy könyvespolc.

Kölcsönös kapcsolatunkat
Mexikóval és az Egyesült Államokkal

talán azzal illusztrálhatjuk legjobban,

ha egy libikókát képzelünk el,

melynek az egyik térfélen
elkövetett cselekvések

kihatnak arra, ami a túloldalon történik,

hiszen láthatják, a határ önmagában

az USA-Mexikó-kapcsolat jelképes
és szó szerint vett támaszpontja egyaránt,

és a két szomszéd közé emelt falak
szétválasztják ezeket a kapcsolatokat.

Talán emlékeznek erre a mondásra:
"Jó szomszédság, jó kerítés."

A Mending wall [Fal-javítás] című vers
erkölcsi tanulságaként szokták értelmezni.

Frost verse azonban valójában
megkérdőjelezi: kell-e egyáltalán fal.

Valójában az emberi kapcsolatok
javításáról szól.

Az első sort szeretem legjobban:

"Egy mit-tudom-mi nem szeret kerítést."

Mert egyvalamit világossá tesz:

nincs két külön oldal,
amit egy fal határoz meg.

Ez egyetlen táj, amit kettéosztottak.

Az egyik oldal így nézhet ki:

Egy férfi füvet nyír, miközben a fal
fenyegetően magasodik az udvarában.

A túloldal így festhet:

Az ott lakó házának negyedik fala.

A valóság pedig az, hogy a fal
emberek életét vágja ketté.

Belevág a magántulajdonunkba,

közterületeinkbe,

amerikai őslakos földjeinkbe, városainkba,

keresztülvág egy egyetemet

és szomszédságainkat.

Nem tehetek róla, de nem hagy nyugodni,

mi lenne, ha egy házat vágna ketté?

Emlékeznek azokra a különbségekre
gazdagság és szegénység között?

Jobb oldalon egy átlagméretű texasi,
El pasói házat láthatnak,

bal oldalon egy juarezi átlagméretű házat.

Itt a fal egyenesen áthatol
a konyhaasztalon.

Itt átvágja az ágyat a hálószobában.

Azt szeretném ugyanis kifejezni,
hogy a fal nemcsak tereket választ szét,

hanem embereket is, családokat is.

A fal sajnálatos politikája ma az,

hogy gyerekeket választ el szüleiktől.

Biztos ismerik ezt
a közlekedési jelzőtáblát.

John Hood grafikus tervezte,

őslakos amerikai háborús veterán,

a Kaliforniai Közlekedési
Minisztérium munkatársa.

Megbízták, hogy tervezzen figyelmeztető
táblát a motorosoknak

a műút mentén menetelő bevándorlókról,

akik esetleg át akarnak kelni az úton.

Hood összekapcsolta a jelenlegi
bevándorlás-helyzetet

a navajók Hosszú sétájával.

Ez tényleg kitűnő példa
a grafikai aktivizmusra.

Nagyon alaposan átgondolta,

hogy mondjuk,
egy lófarkas kislányt ábrázol,

feltételezve, hogy ő különösen kedves
figura a motorosok számára,

az apa fejéhez pedig
a polgárjogi vezető, Cesar Chavez

sziluettjét választotta.

Ebből a ragyogó közlekedési
táblából indulok ki,

hogy ráirányítsam a figyelmet:
gyerekeket szakítanak el családjaiktól,

ehhez elég volt
egy nagyon egyszerű módosítás.

Szembefordítottam egymással a családot.
[ÚJRAEGYESÍTÉS]

Az elmúlt néhány hétben

lehetőségem nyílt arra,
hogy újra kitegyem a táblát a műúthoz,

hogy elmesélhessem

a javításra szoruló
kapcsolatok történetét,

és emlékeztetőnek, hogy újraegyesített
államokat kell terveznünk,

nem pedig megosztottakat.

Köszönöm.

(Taps)