Hogyan támogathatjuk a tanárok érzelmi jóllétét?

A tanárok érzelmi támogatást adnak gyermekeinknek, de ki támogatja a tanárokat? Gondolatébresztő előadásában Sydney Jensen pedagógus feltárja, hogyan veszélyezteti a tanárokat a másodlagos trauma – az a jelenség, amikor a diákok nehézségeinek érzelmi terhe rájuk nehezedik –, valamint bemutatja, milyen kreatív módszerekkel támogathatják az iskolák minden érintett mentális egészségét és jóllétét.

Sok tanárhoz hasonlóan

minden évben az első tanítási napon

tartok egy ismerkedős játékot
a diákjaimnak.

Nebraskában, Lincolnban tanítok,
a Lincoln High School középiskolában,

és mi vagyunk az egyik legrégebbi

és legsokszínűbb iskola az államunkban.

Egyúttal, tudomásunk szerint,

mi vagyunk az egyetlen középiskola
a világon, amelynek kabalája a láncszem –

a lánc szeme.

(Nevetés)

Mivel ez a kabalánk,

az épületünk előtt van egy szobor,

egy lánc, amely négy összekapcsolt
láncszemet ábrázol.

Mindegyik jelent valamit.

A hagyományt, a kiválóságot,

az egységet és a sokféleséget jelképezik.

Az első napon

megtanítom az új 9. osztályosaimnak
a láncszemek jelentését,

és mindenkinek adok egy papírlapot.

Megkérem őket, hogy írjanak
a papírlapra valamit magukról.

Valamit, amit szeretnek,

amiben reménykednek –

bármit, ami elmond valamit
a személyiségükről.

Aztán végigmegyek a teremben
egy tűzőgéppel,

és összetűzöm a lapokat,

hogy egy láncot alkossanak.

Fellógatjuk ezt a láncot a termünkben,
nem pusztán dekorációként,

hanem emlékeztetőül is,
hogy mind kapcsolódunk egymáshoz.

Mindannyian láncszemek vagyunk.

Mi történik akkor, ha az egyik láncszem
gyengének érzi magát?

És mi történik, ha ez a személy az,

aki a kezében tartja a tűzőgépet?

Akinek össze kell fűznie a kapcsolatokat.

A tanár.

Tanárként mindennap

szociális, érzelmi és a tananyaghoz
kapcsolódó támogatást adunk

a hozzánk járó különböző,
köztük nehéz hátterű diákoknak.

Mint a legtöbb tanárnak,

vannak diákjaim,
akik mindennap hazamennek,

és ott ülnek a konyhaasztalnál,

amíg egyik vagy mindkét szülőjük
elkészíti az egészséges, változatos ételt.

Vacsora közben elmesélik,

milyen történetet olvastak aznap
a kilencedikes angolórán,

vagy elmagyarázzák Newton
mozgástörvényeit.

De vannak olyan diákjaim is,
akik hajléktalanszállóba

vagy gyermekotthonba mennek,

és olyanok, akik egy autóhoz mennek,
ahol a szülei épp meghúzzák magukat.

Ezek a gyerekek zaklatott
lelkiállapotban jönnek iskolába,

és amikor hazamegyek,
mindennap magammal viszem a traumájukat.

Tudják, ez a tanári hivatás
legnehezebb része.

Nem az osztályzás, nem az óraterv,
nem az értekezletek.

Persze ezek is sok időt
és energiát vesznek el tőlünk,

de a munkánk legnyomasztóbb része az,

amikor nem tehetünk semmit a gyerekekért,

amikor nem tudunk segíteni rajtuk,
ha kilépnek az osztályterem ajtaján.

Azon tűnődöm, mindig így volt-e.

Visszagondolok a tanulmányaimra
a Georgiai Egyetemen,

ahol azt tanultuk módszertani órákon,

hogy a jó oktatás
koncepciója megváltozott.

Nem olyan tanulókat fejlesztünk,

akik munkába állva

futószalag mellett dolgoznak.

Gyerekeinket inkább
olyan munkahelyek várják,

ahol képesnek kell lenniük kommunikálni,

együttműködni, problémákat megoldani.

Ez átalakította a tanár-diák kapcsolatot,

amely ma már nem szorítkozik

a tudásanyag átadására és átvételére.

Az előadó jellegű tanítás
és a csendben lapítás ideje lejárt.

Képesnek kell lennünk, hogy kapcsolatokat
építsünk a diákokkal és a diákok körében,

hogy elősegítsük az egymáshoz
való kapcsolódást

az ettől függő világban.

Felidézem tanári pályám második évét.

Volt egy diákom – nevezzük Davidnek.

Emlékszem, úgy éreztem,
nagyszerű tanári munkát végeztem

abban az évben:

"Hékás, nem vagyok én már pályakezdő,

tudom, mit csinálok."

Utolsó nap volt az iskolában,

jó nyarat kívántam Davidnek.

Néztem, ahogy végigsétál a folyosón,

és belegondoltam:

nem is tudom, milyen a hangja.

Akkor jöttem rá,
hogy nem jól végzem a munkám.

Szinte mindent megváltoztattam
a tanításomban.

Beépítettem sok lehetőséget,

hogy a diákok beszélgetni tudjanak
velem és egymással,

elmondhassák, amiről írtak,
és szavakba önthessék, amit megtanultak.

A beszélgetések során
nemcsak a hangjukat ismertem meg,

hanem a fájdalmukat is.

A következő évben is tanítottam Davidet,

és megtudtam, hogy az apjának
nincsenek papírjai,

és kiutasították.

David elkezdett indulatosan viselkedni,

mert feszült benne az akarat,
hogy a családja újra együtt legyen.

Sok szempontból átéreztem a fájdalmát.

Szükségem volt rá,
hogy valaki meghallgasson,

hogy valaki támogasson engem,

hogy aztán én is támogatni tudjam Davidet
ebben az ügyben, amit nem is értettem.

Jogosnak tartjuk ezt az igényt
rendőrök esetében,

akik megrázó bűnügyi helyszínt láttak,

vagy ápolónők esetében,
akik elvesztettek egy beteget.

De ha pedagógusokról van szó,

már kevésbé ismerjük el.

Fontosnak tartom,

hogy a diákok és tanárok,

adminisztratív és kisegítő dolgozók,
a teljes támogató személyzet

megfelelő és elérhető
mentális ellátást kapjon.

Amikor folyamatosan szolgálunk másokat,

gyakran naponta 25-125 gyereket,

érzelmi tartalékaink szintje
folyamatosan csökken.

Egy idő után olyannyira lemerülnek,

hogy többet már nem tudunk elviselni.

Másodlagos traumának vagy együttérzési
kifáradásnak nevezik ezt a jelenséget,

hogy átéljük a traumákat,
amelyeket a diákok megosztanak velünk,

majd egy idő után

a lelkünk összeroskad
e traumák súlya alatt.

A Nebraskai Egyetemen működő
Buffett Institute

nemrég megállapította,

hogy a kisgyermekkori nevelés
intézményeiben dolgozó pedagógusok 86%-a

tapasztalt depresszív tüneteket
a felmérés előtti héten.

Azt is megállapították,
hogy tízből körülbelül egy

klinikailag szignifikáns
depressziós tüneteket tapasztalt.

A kollégáimmal való beszélgetéseim
és saját tapasztalataim alapján

úgy érzem, általános,

minden évfolyam tanárait
érintő problémáról van szó.

Mit nem veszünk észre?

Hol hibázunk, hogy elszakad a lánc,
és hogyan javíthatjuk meg?

Pályám során

keresztülmentem két diák

és egy nagyszerű,

a diákjait szerető tanár öngyilkosságán;

számtalan diákom megtapasztalta
a hajléktalanságot;

és voltak, akik beléptek a büntetőjogi
rendszerbe vagy kiléptek onnan.

Ilyen esetekben ez a szokásos felhívás:

"Ha szeretne valakivel
beszélni erről, akkor..."

De szerintem ez nem elég.

Én nagyon szerencsés vagyok.

Egy csodálatos iskolában dolgozom,
melynek kiváló a vezetése.

Nagy körzet tartozik hozzám,

melyben kitűnően működnek
a kapcsolatok az intézményekkel.

Növekvő számban biztosítanak

pedagógiai tanácsadókat, terapeutákat,

támogatást nyújtó szakértőket
a diákok segítése céljából.

Az alkalmazottak ingyenes
tanácsadást is igénybe vehetnek

a juttatási program részeként.

De a kisebb körzetek és néhány nagyobb is

segítség nélkül nem tudja
ezeket megfizetni.

(Sóhajtás)

Nemcsak hogy minden iskolának szüksége van
szociális és érzelmi támogatói hálózatra,

képzett szakemberekre, akik kiszolgálják
az intézményben felmerülő igényeket –

nemcsak a tanárokét vagy a diákokét,
hanem mindkettőét,

de a képzett szakembereknek
az is feladata,

hogy felkutassák a nehézségekkel
küzdő személyeket,

és felvegyék velük a kapcsolatot.

Sok iskola megteszi, amit lehet,

hogy orvosolja a hiányosságokat.

Első lépésként elismeri,

hogy a munkánk kifejezetten nehéz.

Egy másik lincolni iskolának,
a Schoo Middle Schoolnak

van egy programja,
a "Szerdánként wellness".

Jógaoktatókat hívnak meg,

sétákra adnak lehetőséget
a környéken ebédszünetben,

társasági rendezvényeket szerveznek;

mindez azt célozza, hogy az emberek
közelebb kerüljenek egymáshoz.

Zachary városban, Louisianában
a Zachary Elementary School

"Hétközbeni találkozó"-t tart,

ahol a tanárok együtt ebédelnek,

megbeszélik a jó dolgokat,

és a lelkükre nehezedő gondokat.

Ezek az iskolák teret adnak
fontos beszélgetéseknek.

Végezetül még egy példa: barátnőm
és kolléganőm, Jen Highstreet

minden nap rászán öt percet,

hogy motiváló üzenetet írjon
egy-egy munkatársának,

amelyben tudatja vele, hogy látja,
milyen nehéz munkát végez,

és hogy osztozik mások gondjaiban.

Tudja, hogy ez az öt perc

felbecsülhetetlen
és erőteljes hatással lehet

az egész iskolára.

Az osztálytermünkben függő lánc
több, mint dekoráció.

A láncszemek ott függnek a fejünk felett

végig a négy év alatt,
amíg a diákok odajárnak.

Minden évben előfordul,

hogy korábban végzett diákok visszajönnek
az osztálytermembe, a 340-esbe,

és meg tudják mutatni,
hol függ az ő láncszemük.

Emlékeznek, hogy mit írtak rá.

Érzik a kapcsolódást, a támogatást.

És van reményük.

Hát nem erre van szükségünk?

Hogy valaki törődjön azzal,
hogy minden rendben van-e velünk.

Hogy felénk nézzen,

és emlékeztessen rá,
hogy láncszemek vagyunk.

Néha elég egy apró segítség is

a láncszemek összefűzéséhez.

Köszönöm.

(Taps)