Hogyan hagyja cserben az amerikai orvostársadalom a fekete anyákat

Amerikában a fekete nőknek közel háromszor akkora esélyük van arra, hogy belehaljanak a gyerekszülésbe, mint fehér társaiknak. Miután megdöbbentő statisztikákkal szolgál az anyai halálozást illetően, és mesél saját érintettségéről, Wanda Irving elmagyarázza, hogyan bagatellizálja el és veszi semmibe a fekete nők szenvedését az egészségügyben jelen lévő rasszizmus és elfogultság; ezután pedig személyes kéréssel fordul az orvostársadalom vezetői felé, hogy tegyenek lépéseket a reform irányába.

Ha visszafordíthatnám az időt,
és megmenthetném Shalont,

szó szerint bármit megtennék.

Bármit megadnék azért,

hogy újra láthassam a mosolyt az arcán.

De sajnos még ha Shalon
itt is lenne velünk,

ez nem változtatna a tényen,

hogy Amerikában 700-800 nő hal meg évente

terhességi és szülési
komplikációk következtében.

Soha nem lenne szabad, hogy a gyermekáldás
egyet jelentsen a halálos ítélettel.

Amerikában egészen elképesztő
az anyák halálozási aránya.

2017-ben az NPR és a ProPublica szerint

a világ fejlett országai közül

az Egyesült Államokban volt a legmagasabb
az anyai halálozás aránya,

és az Egyesült Államok az egyetlen ország,
ahol ez az arány folyamatosan nő.

A Shalonhoz hasonló fekete anyák
a leginkább érintett csoport

az anyai halálozás kapcsán.

Igazán felháborító,

hogy háromszor, négyszer
több fekete nő hal meg,

mint fehér.

Valóban szégyenteljes,

hogy e halálozások 60%-a
tökéletesen megelőzhető lenne,

ahogy a lányomét is megelőzhettük volna.

Egy megdöbbentő tény:

az amerikai egészségügyi minisztérium
felelős részlege szerint

a halálozási kockázat
az elmúlt hat évtizedben

gyakorlatilag nem változott.

Hat évtizeden át!

Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi
törekvések arra,

hogy csökkentsük e téren a rasszok közötti
és az egészségügyi különbségeket,

siralmasan elégtelenek.

Akkor lesz csak igazi változás,

amikor nem a rassz fogja eldönteni,

hogy az egészségügy hogyan bánik
vagy hogyan nem bánik a fekete nőkkel.

Fogalmazzunk nagyon világosan!

Az amerikai orvostársadalom
cserbenhagyja a fekete anyákat.

Évtizedeken át vették semmibe,
hagyták figyelmen kívül,

és hanyagolták el a fekete nőket,

vagy legalábbis

nem vették őket komolyan,

amikor kapcsolatba kerültek
az egészségügyi rendszerrel.

Nem ritka, hogy a fekete nőknek

rasszizmusban és megkülönböztetésben van
részük az egészségügyi dolgozók részéről.

A rasszizmus lehet gátlástalanul nyílt
vagy alattomosan rejtőzködő,

ám ez senkit ne tévesszen meg:
igenis létezik.

Az sem számított,
hogy Shalonnak két doktorija volt,

szociológiából és gerontológiából.

Az sem számított, hogy Shalonnak
két mesterdiplomája volt,

az egyiket közegészségügyből szerezte
a Johns Hopkins Egyetemen.

Az sem számított,

hogy az Egészségügyi Minisztérium
vezető köztisztviselője,

a világhírű Járványügyi
Figyelőszolgálat volt diákja,

az USA járványügyi központjának
megbecsült szakembere,

és saját, sokszínűséget propagáló
társaságának elnöke volt.

Ettől még csak egy fekete nő volt.

Egy fekete nő, akit az ellátórendszer
sztereotípiák alapján ítélt meg,

és eszerint is bánt vele.

Shalon gyermeke születését követő
három héten át

újra és újra az egészségügyhöz
fordult szorult helyzetében.

Nyilvánvaló, hogy végzettségéből
és műveltségéből kifolyólag

nagyon jól el tudta mondani,
és el is mondta, hogy mitől tart.

Ennek ellenére segélykiáltásait
elbagatellizálták, és semmibe vették,

mert az orvosi személyzet
burkoltan elfogult volt vele szemben.

Pontosan ez az elfogultság
és a hozzá társuló strukturális rasszizmus

az egészségügyben megtalálható
egyenlőtlenségek fő oka.

Ez az előítélet volt tetten érhető
Shalon ügyében is.

Emiatt az elfogultság miatt

került be a lányom

a 2017-es év halálozási statisztikáiba.

Emiatt vesztettem el
a gyönyörű kislányomat.

A kislányomat.

Elvesztettem bizalmasomat,

legjobb barátomat,

elvesztettem az egész világomat.

Shalon lánya elvesztette az édesanyját,

és mindazt az anya-lánya kapcsolatot,

ami kettőjük között lehetett volna.

Lehet, hogy a legnagyobb veszteséget
a társadalom szenvedte el.

Ki tudja, mennyire mozdította volna elő
Shalon az orvostudományt,

a társadalmi egyenlőség ügyét,

ha orvosai hallgattak volna rá

és segélykiáltásaira.

Már soha nem tudjuk meg.

Ezt viszont tudjuk.

A kb. 700-800 meghalt nő
mindegyike mögött

van egy család,

és szeretteik népes csoportja,

így hátrahagyott gyermekeik is,
mint például Soleil.

Shalon lánya, Soleil most hároméves.

Eleven mosolya van –

ugyanolyan ragyogó, mint édesanyjáé volt.

Soleil nagyon bátor.

Ugyanolyan határozott és önfejű,

(Nevetés)

ugyanolyan okos.

Soleil folyton lenyűgöz azzal,

hogy milyen biztonsággal mozog a világban.

De Soleil csak fényképekről
ismerheti édesanyját,

és azokat a féltve őrzött emlékeket,
amelyeket mindennap megosztok vele.

Ám Soleil szereti az anyukáját,

aki csak három röpke hétig volt vele.

Nekem minden nap elmondja ezt.

A szívem fájdul meg minden alkalommal,
amikor Soleil az anyukája után sír.

Egy ilyen alkalommal
mondta nekem Soleil, hogy:

"Nagyi, a mennybe akarok menni,
hogy anyuval lehessek".

Nem kéne, hogy így legyen.

Nem kell, hogy így legyen.

És nem is szabad,
hogy továbbra is így legyen.

Amikor az előbb azt mondtam,

hogy az orvostársadalom
cserbenhagyja a fekete anyákat,

néhányan talán azon tűnődtek,
miért beszélek ilyen túlzóan.

Végül is, az egyes egyéneket
lehet csak hibáztatni, nemde?

Vagy talán azt kéne mondanunk,
hogy egy maroknyi kórház –

pontosan azok,

amelyek főleg fekete nőket
és más kisebbségeket látnak el –

Amerikában az anyai halálozás melegágyai.

Én úgy érvelek,

hogy ha csak pár egyénre
vagy pár kórházra koncentrálunk,

akkor túlságosan
leegyszerűsítjük a problémát.

A gond nem azzal van,

ahogy egyes személyek vagy kórházak
az emberekhez viszonyulnak,

a gond sokkal inkább rendszerszintű.

Mi több,

a gond nagyon mélyen gyökerezik

egészségügyi ellátórendszerünkben.

Ez az az átfogó probléma,

amely miatt továbbra is
létezik egyenlőtlenség

az anyai halálozás és egészség kapcsán,

és amely miatt a Shalonhoz hasonló
fekete nők halálozási aránya

háromszorosa a fehér nőkének.

Ez jól dokumentált jelenség,

leírták minden egyes évben,

minden évtizedben,

minden generációban,

és semmi nem történt azért,
hogy ne így legyen.

Mit tehetünk ellene?

Létezik egyértelmű válasz arra,

hogyan számoljuk fel
az anyai halálozás egyenlőtlenségeit?

Az adatok pontosságának
növelése létfontosságú,

de közel sem elegendő.

Az algoritmusok,
ellenőrzőlisták, alkalmazások

mind fontos szerepet töltenek be,

de ez sem gyógyír mindenre.

És nem tudom eléggé hangsúlyozni,

hogy a magától értetődő,
megkülönböztetésellenes nevelés

nyílt és számon kérhető
intézkedések nélkül mit sem ér.

Itt az ideje –

már réges-rég itt az ideje –

hogy az orvostársadalom vezetői
lépéseket tegyenek

az egészségügy berögzült
rendszerének megváltoztatására.

Az első lépés az lenne, hogy beismerjük,

az egészségügyi rendszer
eredendő problémája

több, mint probléma:

kudarc.

A következő lépés az lenne,
hogy felelősséget vállaljunk,

és beismerjük ezt a kudarcot.

De a legfontosabb lépés,

hogy aktívan megtegyük
a szükséges intézkedéseket,

és jóvá tegyük mindazt, amit ez okozott.

Egy bölcs asszony egyszer azt mondta:

"Ha azt akarod, hogy valami változzon,

neked kell megtenned az első lépést".

A lányom akart tenni valamit
a változás érdekében.

Shalont úgy ismerte mindenki,
hogy feddhetetlen nő,

és szilárd értékrendje van.

Amikor megkérdezték, mik az életelvei,

azt válaszolta:

"Látom az egyenlőtlenséget.

Nem félek tőle, hogy nevén nevezzem,

és azon vagyok, hogy megszüntessem.

Elszántan küzdök egy jobb világért".

Shalon ezeket a szavakat
minden nap tettekre váltotta.

David Satcher tisztifőorvos
egyszer azt mondta:

"A vezetőknek felelősnek kell lenniük,

eleget kell tudniuk,

és hajlandónak kell eleget tenniük,

és nem szabad lankadniuk addig,
amíg feladatuknak eleget nem tettek".

Shalon ilyen vezető volt.

Bár nem lesz még egy
olyan vezető, mint Shalon,

mi sem lankadhatunk addig,
amíg el nem végeztük a feladatunkat.

Én ezt fogom tenni,

amíg a fekete anyák
biztonságban nem lesznek.

Először is összefogtam
Shalon néhány barátjával

és kollégájával a munkahelyéről.

Alapítottunk egy civil szervezetet.

Keményen dolgozunk,

hogy a megelőzhető haláleseteket
megakadályozzuk a fekete anyáknál.

És mindezt így tesszük:

cselekszünk, cselekszünk és cselekszünk.

Kapcsolatba lépünk az érintettekkel

az egészségügyi ellátórendszer
és a közegészségügy minden részén.

Aktívan együttműködünk a törvényhozással.

Kampányolunk az elszámoltathatóságért,

és a szülés utáni időszakról
szóló törvényekért,

és azt akarjuk, hogy törvénybe
iktassák ezeket.

Civil szerveződésre épülő
kutatási projektben veszünk részt,

amely alapjaiban változtatja meg
az egészségügyi ellátást

a fekete nők számára.

Végül pedig több hatalmat adunk
a fekete nők kezébe.

Hogyan fogjuk elérni mindezt?

Úgy, hogy a fekete nőket és a szülésnél
segédkezőket képessé tesszük arra,

hogy hatékonyan szálljanak szembe
a rasszizmussal és az elfogultsággal

a terhesség alatt,
a szülésnél és azután is.

Nézzenek körbe!

Ebben a teremben minden jelenlévőnek
van befolyása valakikre.

Arra kérem önöket, fontolják meg,
mekkora hatást tudnánk elérni,

ha együttes erővel dolgoznánk
ezen a problémán,

és próbálnánk helyrehozni azt.

Mi lenne, ha mi is, akárcsak Shalon,
felismernénk az egyenlőtlenséget,

bárhol is legyen jelen közöttünk,

és nem félnénk nevén nevezni?

Mi lenne, ha mind elkötelezetten
és szenvedélyesen használnánk

az összes rendelkezésünkre
álló erőforrást,

hogy felszámoljuk ezt az egyenlőtlenséget?

Tudnánk változtatni a dolgokon?

Le tudnánk győzni
több évszázados előítéleteket

és több évtizednyi rossz gyakorlatot?

Tudom, hogy igen.

Tudom, hogy képesek vagyunk rá,

ha figyelünk erre,

ha együttes erővel fogunk össze.

Hadd idézzem Nelson Mandelát:

"Ha az emberekben ott az elszántság,

mindent képesek legyőzni".

De a céltalan cselekvés

csak ablakon kidobott idő.

A céltalan cselekvés puszta álmodozás.

Ám a céllal párosult cselekvés
valóban képes megváltoztatni a világot".

Shalon élete maga volt
az eltökélt cselekvés mintapéldája.

Shalon halála pedig
cselekvésre ösztönöz bennünket.

Ma tehát mindnyájan fogadjuk meg,
hogy megtesszük, amit megtehetünk.

Fogadjuk meg,
hogy helyrehozzuk ezt a hibát.

Fogadjuk meg, hogy mi is
addig küzdünk, amíg el nem érjük,

hogy a fekete nőket ne taszítsa ki
és ne hagyja értelmetlenül meghalni

az egészségügyi rendszer.

És ahogy a lányom,

(Remegő hangon)
Dr. Shalon MauRene Irving is tette,

köteleződjünk el egy jobb világ érdekében.

Köszönöm szépen!

(Taps)