A jó társalgás 10 titka | Celeste Headlee | TEDxCreativeCoast

Ha egyszer munkánkban központi szerepet kap, hogy miként tudunk társalogni, akkor sokat megtanulunk a beszélgetés lényegéről, de ezt többségünk nem nagyon képes a mindennapokban alkalmazni. Celeste Headlee évtizedeken keresztül rádiós műsorvezetőként dolgozott, így tisztában van a jó beszélgetés kellékeivel: Őszinteség, rövidség, világos gondolatok, és az odafigyelés kellő aránya. Ebben az előadásában 10 szabályt mutat be a hallgatóságnak, hogy miként lehetnek jobb beszélgetőpartnerek. De mindenek előtt: "Menjenek emberek közé, beszélgessenek velük, hallgassák meg őket. És legyenek képesek elcsodálkozni."

Kérem, emelje fel a kezét,

akik a Facebookról törölték ismerősüket,

mert az valami sértőt mondott
politikáról, vallásról,

gyereknevelésról, táplálkozásról?

(Nevetés)

És hányan vannak, akik kerülnek valakit,

mert egyszerűen nem akarnak beszélni vele?

(Nevetés)

Régebben elég volt
az udvarias beszélgetéshez

a My Fair Lady Higgins
professzora tanácsát követnünk:

szorítkozzunk csak az időjárásra és
az egészségre!

De a klímaváltozás és az oltásellenes
álláspontok miatt mára ezek a témák...

(Nevetés)

sem biztosak többé.

Tehát a világban, ahol élünk,

minden társalgás

vitába torkollhat,

politikusaink nem tudnak szót érteni;

csip-csup ügyeknek is

heves harcosai és ellenzői vannak,
ez a világ nem normális.

A Pew Research 10 000 amerikai
felnőttről fölmérést készített.

Azt találták, hogy polarizáltabbak,

megosztottabbak vagyunk,

mint valaha.

Kevésbé törekszünk megegyezésre,

ez annak a jele,
hogy nem hallgatjuk meg egymást.

Azon az alapon döntjük el, hol élünk,

kivel kötünk házasságot,
sőt, hogy kik lesznek a barátaink,

hogy mik a nézeteink.

Ismétlem, ez azt jelenti,
hogy nem figyelünk egymásra.

Egy beszélgetés az értő hallgatások és
megszólalások egyensúlyát igényli,

és ezt mi valahol elvesztettük.

Ennek az oka részben a technika.

Az okostelefon, ami vagy a kezünkben van,

vagy kezünk ügyében,
hogy bármikor előkaphassuk.

A Pew Research szerint
az amerikai tizenévesek

kb. harmada száznál is több
szöveges üzenetet küld naponta.

Sokan közülük – szinte többségük –
szívesebben küld sms-t barátainak,

mintsem személyesen beszéljen velük.

Itt van ez a remek írás
a The Atlantic magazinban

Paul Barnwell középiskolai tanár tollából.

Kommunikációs tréninget tartott
tanítványainak.

Meg akarta tanítani őket
jegyzetek nélkül beszélni adott témáról.

Azt mondta: "Rájöttem..."

(Nevetés)

Rájöttem, hogy a beszédkészség

talán az egyetlen készség,
amit elhanyagolunk, amit nem fejlesztünk.

Órákat töltenek a gyerekek a számítógép
előtt gondolataikkal és egymással,

de alig van alkalmuk

társalgási készségük csiszolására.

Talán különös a kérdés,
de fel kell tegyük magunknak:

Van annál fontosabb készség
a 21. században,

mint hogy értelmes, magabiztos
társalgást tudjunk folytatni?

Nos, abból élek,
hogy emberekkel beszélgetek:

Nobel-díjasokkal, kamionsofőrökkel,

milliárdosokkal, óvónőkkel,

államfőkkel, vízvezetékszerelőkkel.

Beszélek olyanokkal, akik rokonszenvesek,
és olyanokkal, akik nem.

Beszélek olyanokkal, akikkel
magánemberként egészen mások a nézeteink.

De így is jót beszélgetünk.

A következő 10 percet arra szánom,
hogy megtanítsam önöket beszélni

és meghallgatni másokat.

Sokan hallottak már
egy csomó jó tanácsot erről,

mint hogy nézzenek a másik szemébe;

gondoljanak ki előre érdekes témákat;

úgy nézzenek, bólintsanak, mosolyogjanak,
hogy azt jelezzék, figyelnek;

ismételjék meg, ami elhangzott,
foglalják össze.

Szeretném, ha mindezt elfelejtenék.

Ez hülyeség.

(Nevetés)

Semmi értelme megtanulni,
miként mutassuk ki figyelmünket,

ha valóban figyelünk.

(Nevetés)

(Taps)

Profi kérdezőként pontosan
ugyanazokat a készségeket használom,

mint a mindennapi életben.

Tehát, azt tanítom most meg,
miként kérdezzenek,

és ez segít abban, miként legyünk
jobb beszélgetőpartnerek.

Tanuljunk meg beszélgetni úgy,

hogy ne vesztegessük az időnket,
ne unatkozzunk,

és – könyörgöm – ne sértsünk meg senkit.

Mindannyian beszélgettünk már jókat.

Voltak ilyen élményeink.
Tudjuk, milyen az.

Beszélgetések, melyekről elégedetten
álltunk fel, jól kibeszéltük magunkat,

vagy azt éreztük,
sikerült kapcsolatot teremtenünk,

esetleg, hogy teljesen megértett a másik.

Miért is ne lehetne

beszélgetéseink többsége ilyen?

Tehát 10 alapszabályom van,
amelyeken átvezetem most önöket,

de őszintén szólva, ha egyet
kiválasztanak, és azt begyakorolják,

már akkor is jobban fogják élvezni
a társalgást.

Egy. Ne osszuk meg figyelmünket!

Nemcsak arra gondolok,
hogy tegyék le mobiljukat,

a táblagépet, a kocsikulcsot,
vagy ami épp a kezükben van.

Úgy értem, hogy legyenek jelen.

Legyenek ott, abban az időben.

Ne gondoljanak főnökkel folytatott vitára.

Ne azon járjon az eszük,
hogy mit főzzenek.

Ha ki akarnak szállni a beszélgetésből.

akkor szálljanak ki,

de ne félszívvel vegyenek részt benne.

Kettő. Ne papoljanak!

Ha úgy akarják kifejezni véleményüket,

hogy ne legyen lehetőség válaszra,
vitára, ellenvéleményre, megjegyzésre,

akkor írjanak inkább blogot.

(Nevetés)

Jó okom van rá, hogy sosem
hívok a műsoromba szakértőt:

nagyon unalmasak. Lehet tudni előre:

ha konzervatív, Obamával van baja, az
ebédjegyekkel és az abortusszal,

ha meg liberális,

akkor utálja a nagy bankokat,
az olajvállatokat és Dick Cheney-t.

Teljesen kiszámíthatók.

Ne akarjanak ilyenek lenni.

Úgy kell bekapcsolódniuk minden
beszélgetésbe, hogy tanulni akarnak belőle.

M. Scott Peck, a híres pszichiáter
azt mondta,

hogy az igazi figyelem
távolságtartást igényel.

Ez néha azt jelenti, hogy saját
véleményünktől kell távolságot tartsunk.

Azt állítja, hogy ahogyan a beszélő
megérzi az elfogadást,

egyre inkább biztonságban érzi magát,

és egyre valószínűbb, hogy megnyílik

hallgatója számára.

Ismétlem, tegyük fel, hogy
van valami, amit tanulhatunk.

Bill Nye szerint "Bárkivel is
találkozunk, tud valamit, amit mi nem."

Ezt én úgy fogalmazom:

Mindenki szakértője valaminek.

Három: Használjunk nyitott kérdéseket!

Kövessük ebben az újságírókat.

Kezdjük kérdéseinket így: ki, mit,
mikor, hol, miért, hogyan.

Szájbarágós kérdésre
kurta választ fogunk kapni.

Ha azt kérdezem: "Megijedt?"

akkor ez egy eldöntendő kérdés,

a válasz vagy igen vagy nem.

Mérges volt? "Igen, mérges voltam."

Ne szóljunk közbe, hadd fejtse ki,
hisz ő tudja.

Próbáljunk ilyesmiket kérdezni, mint:
"Milyen volt?"

"Milyen érzés volt?"

Mert akkor lehet, hogy el kell
gondolkoznia egy pillanatra,

és valami sokkal érdekesebb
válasz sül ki belőle.

Négy. Haladjunk az árral!

Ez azt jelenti,
hogy ha közben eszünkbe jut valami,

ki kell űznünk a fejünkből.

Gyakran hallunk interjúkat,

melyekben a vendég
perceken át beszél valamiről,

aztán a műsorvezető szóhoz jut,
és kérdez valamit,

ami úgy tűnik, a semmiből jön,
vagy már el is hangzott rá a válasz.

Ez azt jelenti, hogy 2 perccel ezelőtt
a házigazda megszűnt figyelni.

Kigondolta azt a nagyon okos kérdést,

leragadt nála, és eltökélte,
hogy fölteszi.

Mi pont ugyanezt tesszük.

Itt ülünk, beszélgetünk valakivel,

és akkor eszünkbe jut, hogy találkoztunk
Hugh Jackmannel a kávézóban

(Nevetés)

És nem figyelünk tovább.

Alig várjuk, hogy közbevághassunk
a magunk történetével

Hugh Jackmanről és a kávézóról.

Csak úgy jönnek a történetek
és az ötletek.

Hagyni kell jönni és hagyni,
hogy menjenek is.

Öt. Ha nem tudunk valamit,
mondjuk azt, hogy nem tudjuk!

Manapság az emberek a rádióban
– az NPR-en különösen –

tisztában vannak azzal,
hogy az adást rögzítik,

így sokkal óvatosabbak,
hogy miről állítják, hogy értenek hozzá,

miről mondják, hogy biztosak benne.

Tegyük ezt. Inkább legyünk
túl óvatosak, semmint tévedjünk.

Az ígéret szép szó.

Hat. Ne hasonlítgassuk mások
tapasztalatát a magunkéhoz!

Ha valaki azt mondja,
elvesztette egy családtagját,

ne kezdjünk arról beszélni,
milyen volt nekünk elveszteni a magunkét.

Ha valaki munkája nehézségeiről beszél,

ne mondjuk el,
hogy mi mennyire utáljuk a munkánkat.

Nem ugyanaz. Sosem ugyanaz.

Minden tapasztalat egyedi.

És ami még fontosabb,
ez az egész nem rólunk szól.

Nem kell kihasználni az alkalmat
annak bizonygatására,

hogy milyen érdekesek vagyunk,
vagy mennyit szenvedtünk.

Egyszer valaki megkérdezte
Stephen Hawkingot. hogy mennyi az IQ-ja.

Azt mondta, fogalma sincs,
az IQ-jukkal csak a lúzerek hencegnek.

(Nevetés)

A beszélgetés nem a reklám helye.

[21. századi beszélgetések]

[Hogy vagy?
Olvasd el a blogom!]

Hét.

Kerüljük el önmagunk ismétlését!

Szájbarágós, nagyon unalmas,

és hajlamosak vagyunk rá.

Különösen munkamegbeszéléseken
vagy ha gyerekeink számára

van valami lényeges mondandónk,

és akkor csak ismételgetjük újra és újra.

Ne tegyük!

Nyolc. Hagyjuk el a lényegtelen dolgokat!

Őszintén, senkit nem érdekelnek

az évszámok, a nevek,

a dátumok, mindazok a részletek,

amelyeket nehéz észben tartani.

Nem érdekesek. Ami érdekli a másikat,
az mi magunk vagyunk.

Hogy milyenek vagyunk mi,

hogy mi a közös bennünk.

Felejtsük el a részleteket! Hagyjuk el!

Kilenc.

Nem ez az utolsó, de a legfontosabb.

Figyeljünk!

Meg sem tudom mondani,
hány valóban fontos ember mondta,

hogy talán a figyelem
a legfontosabb készség,

ami fejleszthető.

Buddha mondása kissé átfogalmazva:

"Ha nyitva a szánk, nem tanulunk."

Calvin Coolidge: "Még senki nem vesztette
el azért az állását, mert hallgatott."

(Nevetés)

Miért nem hallgatjuk meg egymást?

Először is, mert inkább beszélnénk.

Amíg én beszélek, én irányítok.

Nem kell olyat hallanom, ami nem érdekel.

Én vagyok a figyelem középpontjában.

Fényezhetem magam.

De van más oka is:

Elterelődik a figyelmünk.

Egy átlagember percenként
225 szót tud mondani,

de meghallgatni akár 500 szót is képes.

Az agyunkban kavarog a maradék 275 szó.

Tudom, hogy erőfeszítést
és energiát igényel

valóban figyelni valakire,

de csak akkor beszélgetünk valóban,
ha erre képesek vagyunk.

Máskülönben csak elbeszélünk

egymás mellett.

(Nevetés)

Meg kell hallgatnunk egymást.

Ezt Stephen Covey fogalmazta meg
nagyon szépen.

Azt mondta: "Legtöbbünk nem azért figyel,
hogy megértsen valamit.

Azért figyelünk, hogy válaszolhassunk."

Az utolsó, tizedik szabály:
Legyünk rövidek!

[A jó beszélgetés, akár a miniszoknya,
elég rövid az érdeklődés fenntartásához,

de elég hosszú ahhoz, hogy fedje
a lényeget. – A nővéremtől]

(Nevetés)

(Taps)

Mindennek a lényege egyetlen gondolatban
foglalható össze:

Érdekeljen a másik ember.

Tudják, a gyerekkoromben velünk élő
nagypapám nagyon híres volt,

és volt egy olyan szertartás nálunk.

Jöttek az emberek beszélgetni
a nagyszüleimhez,

és miután elmentek,
édesanyám átjött hozzánk:

"Tudjátok, hogy ki volt itt?

A Miss Amerika második helyezettje.

Vagy: Sacramento polgármestere.

Ő nyerte a Pulitzer-díjat.
Neves orosz balett-táncos."

Azzal a tudattal nőttem fel,

hogy mindenkiben rejtőzködik
valami különös.

Szerintem ettől jobb házigazda vagyok.

Csukva tartom a számat, amikor csak lehet,

az elmémet pedig nyitva,

és bármikor kész vagyok bámulatba esni,

és soha nem vagyok elégedetlen.

Tegyék önök is ezt.

Menjenek ki, beszélgessenek az emberekkel.

Hallgassák meg őket.

És ami a legfontosabb,
tudjanak rácsodálkozni.

Köszönöm.

(Taps)