Út a biztonsághoz a világ legveszélyesebb országainak

Rachel Kleinfeld demokráciaügyi tanácsadó szerint nagyobb valószínűséggel halnak erőszakos halált azok, akik közepes jövedelmű, egyenlőtlen és polarizált demokráciában élnek, mint azok, akik háború sújtotta országban. Ez a történelmi változás az erőszak jellegében lehetőséget ad a hétköznapi szavazóknak, hogy változtassanak az őket körülvevő, egyenlőtlen társadalmakon. Ebben a gondolatébresztő előadásban Kleinfeld felfedi az erőszak okait és utat mutat a biztonsághoz világ legveszélyesebb országainak.

Képzeljék el álmaik nyaralását.

Talán égnek a vágytól,
hogy eljussanak a riói karneválra,

vagy szeretnék a lábukat lógatni
a mexikói tengerparton,

esetleg csatlakoznának hozzám
a New Orleans-i Jazz Fesztiválon.

Tudom, ez kevésbé lesz kellemes,

de képzeljék el egy pillanatra

a világ egyik legerőszakosabb helyét.

Gondolt bárki ugyanarra a helyre?

Napjainkban Brazília
a világ legerőszakosabb országa.

Brazíliában többen haltak meg
az elmúlt három évben,

mint Szíriában.

Mexikóban többen haltak meg
az elmúlt 15 évben,

mint Irakban vagy Afganisztánban.

New Orleans-ban magasabb
az egy főre jutó halálozási arány,

mint a háború sújtotta Szomáliában.

Igazság szerint a háborúskodás

csak az erőszakos halálesetek
körülbelül 18 százalékáért felelős.

Ma nagyobb valószínűséggel
halnak erőszakos halált,

ha közepes jövedelmű demokráciában élnek,

amelyet magas jövedelmi egyenlőtlenség

és súlyos politikai polarizáció jellemez.

A világ 50 legerőszakosabb városából
négy az Egyesült Államokban található.

Ez történelmi szempontból alapvető
változást jelent az erőszak jellegében.

Azonban egyúttal lehetőség is.

A háborúknak ugyanis
kevesen vethetnek véget,

a demokráciáinkban jelentkező erőszak
viszont a mi problémánk.

Bár a rendszeres szavazók
nagy mértékben felelősek a problémáért,

egyúttal a megoldást is mi jelenthetjük.

Egy agytrösztnél dolgozom,

a Carnegie Alapítványnál
a Nemzetközi Békéért,

ahol kormányoknak adok tanácsokat
az erőszak kezeléséhez.

Ám a fájdalmas igazság az,

hogy a legtöbb döntéshozó még nem látja,
hogy az erőszak mára megváltozott.

Szerintük a legsúlyosabb erőszak
még mindig olyan országokra jellemző,

amelyek háborúban állnak,
vagy túl szegények és gyengék

az erőszak elleni harchoz
és a bűnüldözéshez.

Én is ezt feltételeztem.

De ha megkeresik egy térképen
a világ legerőszakosabb országait,

észrevehetnek valami furcsát.

Egy részük háborúban áll,

néhányban pedig az állam
tulajdonképpen működésképtelen.

Ezeken a helyeken rettenetes az erőszak,

azonban alacsony a lakosság,

ezért valójában kevés az érintett.

De erőszakos hely Dél-Afrika,
Brazília és Venezuela is.

Ezek nem szegény országok.

Talán gyengék.

Az asszisztensem és én
különböző országokat vizsgáltunk meg

annak alapján, hogyan teljesítettek
a Világbank projektjeiben,

valamint hogy el tudták-e látni
a lakosságot közszolgáltatásokkal,

és ha mindkét téren jól teljesítettek,

ha a lakosság hozzájutott
az egészségügyi ellátáshoz, az áramhoz

és a védőoltásokhoz,

a jobb felső negyedbe soroltuk őket.

Ezt összevetettük egy térképpel
azokról az országokról,

ahol újságírókat gyilkoltak meg.

Néhány eset gyenge államokban történt,

ám ijesztően sok újságírót öltek meg
olyan országokban,

ahol megvédhették volna őket.

Minden lakott földrészt bejártam,
és azokat az országokat kutattam,

ahol az erőszak tömegessé válása után
helyre állt a rend,

illetve azokat, ahol nem,

és mindenhol ugyanazt a sémát
figyeltem meg.

"Kiváltságosok okozta erőszaknak"
neveztem el,

mert jellemzően azokban a demokráciákban
van jelen, ahol nagy az egyenlőtlenség,

és ahol egy szűk csoport

igyekszik megtartani
mértéktelen hatalmát és kiváltságait.

Ha szerintük a szavazók
nem állnak mellettük,

néha erőszakos csoportok segítségét kérik.

Drogkartellek pénzelik a kampányaikat.

Bűnszervezetek gyűjtik nekik
a szavazatokat.

Bandák csökkentik a választási részvételt.

Cserébe szabadon garázdálkodhatnak,

az erőszak pedig elterjed.

Vegyük például Venezuelát,

amely az egy főre jutó
halálozások tekintetében

ma a világ legerőszakosabb országa.

A jelenlegi rezsim húsz éve
törvényes választásokon győzött,

de nem akarta megkockáztatni
hatalma elvesztését,

ezért segítséget kért
a "colectivo" nevű bandáktól.

A bandákat arra utasították,
hogy gyűjtsenek szavazatokat a kormánynak,

ahol szükséges, kényszerítsék
az embereket, hogy a rezsimre szavazzanak,

máshol tartsák távol az urnáktól
az ellenzéki szavazókat.

Cserébe hatalmat kaptak.

Azonban ha a bűnözők hatalmat kapnak,

a rendőrség és a bíróságok
nem tudnak megfelelően működni.

Tehát a kiváltságosok okozta erőszak
második szakaszában

meggyengül a rendőrség és a bíróságok,

átpolitizálódnak a munkaszerződések,
az elbocsátások,

valamint a költségvetés,

hogy a politikusok és a velük összejátszó
erőszakos csoportok elkerüljék a börtönt.

A jó rendőrök hamarosan kilépnek,

a többiek közül pedig
sokan brutálissá válnak.

Általában azzal kezdik,
hogy durván szolgáltatnak igazságot.

Megölnek egy drogdílert, akit szerintük
a korrupt bíróságok futni hagynának.

Idővel a legelvetemültebbek rájönnek,

hogy a politikusok részéről,
akikkel összejátszanak,

nem kell megtorlásra számítani,
és önkényeskedni kezdenek.

Venezuelában csaknem minden harmadik
gyilkosságot a titkosszolgálat követ el.

Az erőszak világszerte
a szegényeket érinti a legsúlyosabban,

ám ők ritkán fordulnak segítségért
az erőszakos rendőrökhöz.

Általában inkább polgárőrséget alakítanak.

De ha felfegyverzünk
egy csapat 18 éves fiút,

az idő előrehaladtával
banda válik belőlük.

Más bűnszervezetek
és bandák lépnek színre,

amelyek a többi bűnözővel
és a rendőrséggel szemben

ajánlanak védelmet az embereknek.

Az állammal ellentétben

a bűnözők gyakran próbálják
legitimitásukat megvásárolni.

Jótékonykodnak, vitákat oldanak meg,

néha még szociális lakásokat is építenek.

A kiváltságosok okozta erőszak
utolsó szakaszában

hétköznapi emberek követik el
a gyilkosságok nagy részét.

Szomszédok közötti viták,
kocsmai verekedések végződnek halállal,

amikor az erőszak elfogadottá válik,

és megszűnik a felelősségre vonás.

Kívülállók számára
a kultúra romlottnak tűnik,

mintha az emberekkel
valami nagy baj lenne.

Azonban bármelyik ország
ilyen erőszakossá válhat,

ha a kormánya hol tétlen,
hol erőszakpárti.

Valójában ez nem teljesen igaz.

Szükség van még egy tényezőre,
hogy így eluralkodjon az erőszak.

Arra, hogy a társadalom többsége

ne vegyen tudomást a problémáról.

Azt gondolhatnák, hogy ez lehetetlen,

hogy ennyi erőszak elviselhetetlen lenne,

ám valójában meglehetősen elviselhető
a hozzánk hasonlók számára.

Ennek oka, hogy minden társadalomban,

még a legerőszakosabbakban is,

az erőszak nagyon koncentrált.

Azokat érinti,
akik rossz környéken laknak,

akik szegények, gyakran sötétebb bőrűek,

peremre szorult csoportokhoz tartoznak,

amelyekkel a társadalom többsége
nem érintkezik.

Az erőszak annyira koncentrált,

hogy csak akkor döbbenünk meg,
ha eltér a megszokott sémától.

Washington DC-ben 2001-ben

eltűnt egy fiatal, fehér,
főiskolát végzett gyakornok,

miután kirándulást tett
a város északnyugati részébe,

és az újságok csaknem naponta
írtak az esetről.

A város másik felében ugyanabban az évben

minden második nap
megöltek egy fekete férfit.

Ezeknek az eseteknek a többsége
egyszer sem került be az újságokba.

A középosztályt gyakran
a vagyona védi meg az erőszaktól.

Jobb környéken élünk.

Egyesekre biztonsági cégek vigyáznak.

Egyúttal illúzióba is ringatjuk magunkat.

Abba az illúzióba,
hogy a gyilkosságok áldozatai

többnyire valószínűleg maguk is bűnözők.

Azon meggyőződésünk miatt, hogy egyesek
megérdemlik az erőszakos halált,

mi, akik egyébként jó emberek vagyunk,
megengedjük magunknak,

hogy olyan helyeken éljünk, ahol
a túlélés esélyei rendkívül eltérőek.

Megengedjük magunknak.

Végül is mi mást tehetnénk?

Úgy tűnik, egészen sokat.

Ugyanis napjainkban az erőszak
nagyrészt nem a háborúk eredménye,

hanem a demokráciáinkat jellemző
züllött politikáé,

tehát a változás mozgatórugói
a rendszeres szavazók.

Vegyük például Bogotá átalakulását.

1994-ben rajtakapták
Kolumbia hivatalba lépő elnökét,

hogy több millió dollár támogatást
fogadott el a kampányához

a Cali-drogkartelltől,

a fővárost pedig bandák
és félkatonai csoportok árasztották el.

A felháborodott szavazók felülemelkedtek
az elvakult pártpolitikán,

és a szavazatok csaknem kétharmadát

egy független jelölt kapta,

ami elégnek bizonyult a változáshoz.

Első munkanapján Mockus polgármestert

a rendőrségnek esze ágában sem volt
tájékoztatni az emberölésekről,

és amikor megkérdezte, miért,
a rendőrök csak megvonták a vállukat.

"Csupán bűnözők ölik egymást" – mondták.

A korrupt képviselőtestület

még nagyobb büntetlenséget akart
a brutálisan eljáró rendőröknek.

Ez világszerte nagyon gyakori stratégia
a politikusok körében,

akik keménynek akarnak tűnni
a bűnözéssel szemben,

de valójában nem akarják
megváltoztatni a helyzetet.

Kutatások szerint
ez világszerte visszafelé sül el.

Ha sok kisstílű bűnözőt zárnak börtönökbe,

amelyek általában eleve túlzsúfoltak,

odabent még keményebbé válnak,
tanulnak egymástól.

Átveszik az uralmat a börtön,
majd később az utcák felett is.

Mockus viszont ragaszkodott ahhoz,
hogy minden halálesetet kivizsgáljanak.

Harcolt a jobboldali képviselőtestülettel,

és elvetette a kommandószerű
rendőrségi módszereket.

Harcolt a baloldali szakszervezetekkel,

és erőszakos rendőrök
ezreit bocsátotta el.

A becsületes rendőrök végre
szabadon végezhették a munkájukat.

Mockus próbára tette a helyieket.

Arra kérte a középosztályt,
hogy ne hagyják el a várost,

közlekedjenek szabályosan,

és viselkedjenek úgy,
mint akik sorsközösséget vállalnak.

Arra kérte a szegényeket,
hogy tartsák be a társadalmi normákat,

lépjenek fel az erőszak ellen
akár személyes kockázatvállalás árán is.

Arra kérte a gazdagokat,
hogy adózzanak önként 10%-kal többet.

63.000 ember tett így.

Mire Mockus polgármester eltöltött
tíz évet és két ciklust a hivatalában,

Bogotában 70%-kal csökkent
az emberölések száma.

(Közönség) Hú!

(Taps)

A legerőszakosabb országok lakói,

legyen az Kolumbia
vagy az Egyesült Államok,

sokat tehetnek a változásért.

A lefontosabb, amit tehetünk,
hogy többé nem gondoljuk,

hogy egyesek élete kevesebbet ér,
hogy egyesek megérdemlik,

hogy megerőszakolják
vagy meggyilkolják őket,

mert végül is loptak vagy valami hasonló,

elkövettek valamit,
amiért börtönbe kerültek,

ahol megesik az ilyesmi.

Az emberi élet ilyen alulértékelése,

amit szinte be sem ismerünk magunknak,

indítja el az egész, lefelé tartó spirált.

Ezért fúródhat golyó
a bandaháború sújtotta Rióban

egy kétéves kislány fejébe,

aki épp a közelben mászókázik.

Ezért dobhatnak Georgiában
a metamfetamindílerre vadászó kommandósok

egy kisfiú bölcsőjébe villanógránátot,
amely aztán az arca közelében robban fel,

és egész életére megcsonkítja.

Igazság szerint a legtöbb erőszakot

mindenhol azok szenvedik el,

akik rosszkor vannak rossz helyen,

és néhányuk olyan közösséghez tartozik,

amelyet nagyon különbözőnek tartunk.

Néhányan borzalmas dolgokat tettek,

azonban az erőszak megfékezésének alapja
minden emberi élet megbecsülése,

mert ez így helyes,

és mert a társadalom csak úgy lehet
biztonságos az ártatlanok számára,

ha minden életet érdemesnek tekintünk
legalább a tisztességes eljárásra.

Másodszor, ismerjük be,

hogy ma az országainkat
jellemző egyenlőtlenség

sokkal több okot ad az erőszakra,
mint az országok közötti háborúk.

Az egyenlőtlenség
számtalan okból vezethet erőszakhoz.

Ezek egyike, hogy lehetővé teszi,
hogy elhatárolódjunk attól,

ami a város másik felében történik.

Nekünk, középosztálybelieknek
és jómódúaknak,

akiknek kedveznek ezek a rendszerek,

lemondások árán
kell megváltoztatnunk őket.

Elegendő adót kell fizetnünk,

el kell várnunk, hogy a kormány küldjön
jó tanárokat más gyerekek iskoláiba is,

és jól képzett rendőröket más emberek
lakóhelyeinek védelmére is.

Természetesen ez
nem fog eredményre vezetni,

ha a kormány ellopja a pénzt
vagy támogatja az erőszakot,

ezért szükség van jobb politikusokra is,
akiknek nemesebbek a céljai.

Valójában sokat tudunk arról,
hogy mi kell az erőszak mérsékléséhez.

Olyan intézkedésekre, hogy például
több rendőrt helyezzenek át

arra a néhány helyre,
ahol a legtöbb az erőszak.

Ám ezek nem igazán baloldali
vagy jobboldali intézkedések,

ezért nagyon őszinte politikusokra
van szükségünk,

akik felülemelkednek
a zsigeri alapú pártpolitikán,

és valódi megoldásokat támogatnak.

Ha azt akarjuk, hogy jó politikusok
induljanak a választásokon,

el kell kezdenünk
tisztelni a politikusokat.

Sokat tehetünk a máshol történő,
kiváltságosok okozta erőszak ellen is.

A legerőszakosabb rezsimeket
általában a drog mozgatja,

és a nyereséget New Yorkban
és Londonban mossák tisztára

pénzügyi rendszerek,

ingatlanügyletek

és luxusüdülők segítségével.

Ha drogokat fogyasztanak,

ismerjék meg a teljes ellátási láncot,

vagy ismerjék be, hogy hajlandók
másoknak fájdalmat okozni

a saját örömük érdekében.

Örömömre szolgálna,
ha az említett üdülőhelyek egyike,

oknyomozó újságírókkal együttműködve,

elhelyezne egy ikont a weboldalán –

közvetlenül az ingyenes WiFi
és az úszómedence ikonja mellett

lehetne egy kis pisztoly, amely jelezné,

hogy az adott hely
"valószínűleg bűnözők pénzmosodája".

(Nevetés)

(Taps)

De addig is,

ha kétes helyen foglalnak szállást,

legyen az Jamaica vagy New Orleans,

ellenőrizzék a weben,

hogy nem köthető-e az alvilághoz.

Hogy ez könnyebb legyen,

támogassák a törvényeket,

amelyek átláthatóbbá teszik
pénzügyi rendszereinket,

például az anonim cégtulajdonlás tilalmát.

Mindez reménytelen vállalkozásnak tűnhet,

mint a fémdobozok újrahasznosítása,

ami csupán egy apró csepp
egy óriási probléma óceánjában,

azonban ez valójában tévhit.

Az emberölések száma
évszázadok óta csökken.

A csatában elesettek száma
évtizedek óta csökken.

Ahol az emberek változást követeltek,

ott kevesebb lett az erőszakos haláleset,
Kolumbiától New Yorkig,

ahol az emberölések száma
85%-kal alacsonyabb, mint 1990-ben.

Igazság szerint az erőszak
sosem fog megszűnni,

ám a mértéke nem állandó.

Évszázadok óta csökken,
és gyorsabban is csökkenhetne tovább.

Csökkenhet 25 százalékkal
a következő 25-30 évben?

Sokan úgy gondoljuk, igen.

Gondolok minden gyermekre,
aki az apja mellett nőhetne fel,

minden családra,
amely visszakapná a lányait

és a fiait.

Csupán egy apró lökésre van szükség.

Arra, hogy foglalkozzunk ezzel.

Köszönöm.

(Taps)