Hogyan váltsuk elégedetlenségünket tettekre?

Akár Freetown lázadók általi 1999-es elfoglalásáról, akár a 2014-es ebolaárványról volt szó, Yvonne Aki-Sawyerr nem hagyta, hogy megbénítsa őt a helyzet miatt érzett zavarodottsága. Ehelyett haragját katalizátorként használta. Lelkesítő beszédében megosztja velünk, hogyan változtatta át a városát azzal, hogy vállalta a drámai változás kockázatát, és megmutatja, hogyan lelhetjük meg az erőt elégedetlenségünkben.

Néha rossz érzés fog el minket.

Nem tetszik, ahogy a dolgok mennek.

Kedvetlenek és elégedetlenek vagyunk,

és igen gyakran a beletörődést választjuk.

Ráfogjuk: "Ez is csak egy rossz dolog
az életben, ki kell bírni."

Én mégis szenvedélyesen hiszem,

mindnyájunkban megvan a képesség,

hogy azt a negatív érzést

valami pozitívba fordítsuk,

ha engedjük, hogy az elégedetlenségünk

változásnak adjon életet.

1999. január 6-án

épp Londonban dolgoztam,

amikor a hírcsatornák
arról kezdtek tudósítani,

hogy lázadók özönlötték el
Sierra Leone-i szülővárosomat,

Freetownt.

Emberek ezrei haltak meg,

az utcákat holttestek borították.

Férjem idős nagynénjét elevenen elégették,

nekem pedig kétéves gyerekem
járt a fejemben,

látva a végtag nélkül maradt
gyerekekről készült felvételeket.

A kollégáim kérdezgettek,

hogyan segíthetnének.

Fogalmam sem volt,

úgyhogy elkezdtem tárcsázni
a képernyőn feltűnő számokat,

melyeken nemzetközi segélyszervezetek
igyekeztek pénzt gyűjteni

a tragédia ellensúlyozására.

E telefonbeszélgetések ködössége
kiábrándító volt.

Úgy tetszett, a pénzadományokat gyűjtők

fényévekre vannak a krízistől,

ami persze érthető,

de nem voltam elégedett,

és nem is voltam meggyőződve arról,

hogy az általuk tervezett közbelépésnek

meglesz-e a feltétlenül szükséges hatása.

Napokig remegett a gyomrom,

ahogy néztem a tévében
a szemem előtt kibontakozó horrort,

és folyamatosan azt kérdeztem magamtól:

"Mit tehetnék?

Mit kellene tennem?"

A háború sújtotta gyerekeken
akartam segíteni.

Elmondom, mit tettünk.

A nővéremmel és pár barátommal

létrehoztuk a Sierra Leone War Trust
For Children, az SLWT nevű alapítványt.

Úgy döntöttünk: a lakóhelyét elhagyni
kényszerült sok ezer főre koncentrálunk,

akik a harcok elől elmenekülve

nagyon szegényes,
nehéz körülmények közé kerültek

a freetowni táborokban.

A Ross Road táborral kezdtük,

a város keleti végén.

A helyi egészségügyi szervezettel együtt

kiválasztottunk kb. 130
igen kiszolgáltatott egyedülálló anyát,

ötévesnél kisebb gyerekkel.

Üzleti fogásokra tanítottuk őket,

mikrohitelt nyújtottunk nekik,

és támogattuk őket, amiben csak kérték.

A nehéz körülmények között

a legalapvetőbb dolgok helyre tétele is
óriási feladatnak tűnt,

de a tarthatatlan helyzet miatt

mindnyájunkban ott feszülő elégedetlenség

továbbvitt minket az úton.

Néhány nő, megerősödvén,
kisebb üzletbe fogott,

visszafizették a hiteleiket,

és lehetővé tették
más anyák és gyermekeik számára,

hogy ők is élhessenek
ugyanezzel a lehetőséggel.

Mi pedig folytattuk.

2004-ben nyitottunk
egy mezőgazdasági képzési központot

korábban gyerekként besorozottak számára,

és mikor a háború véget ért,

ösztöndíjprogramot indítottunk
hátrányos helyzetű lányoknak,

akik nélkülünk nem folytathatták
volna tanulmányaikat.

Egyikük, Stella,

most szerzi meg az orvosi diplomát.

Bámulatos, miket tud teremteni
egy jó adag elégedetlenség.

(Taps)

Tíz évvel később, 2014-ben

Sierra Leonét lerohanta az ebola.

Épp egy szállodaprojekten dolgoztam
Freetownban május 25-én,

amikor az első eseteket bejelentették,

de július 30-án, a veszélyhelyzet
kihirdetésekor

már ismét Londonban voltam.

Aznap sok légitársaság beszüntette
a járatait Sierra Leonéba.

Emlékszem, órákig sírtam,

kérdeztem Istent: "Miért történik ez?
Miért épp velünk?"

De a könnyek mögött

kezdtem újra megérezni

a mélységes elégedetlenséget.

Úgyhogy hat hónappal azután,
hogy az első eseteket megerősítették,

és a betegség még mindig terjedt
Sierra Leonéban,

a fertőzöttek és a halottak száma
tovább emelkedett,

zaklatottságom és haragom akkorára nőtt,

hogy nem volt maradásom Londonban,

és nem nézhettem tovább
kívülről a Sierra Leone-i válságot.

Így aztán november közepén

elbúcsúztam imádott és megértő
férjemtől és a gyerekeimtől,

és felszálltam egy Freetownba tartó,
szinte üres gépre.

Freetown volt akkor a járvány gócpontja.

Hetente több százzal nőtt az esetek száma.

Naponta beszéltem orvosokkal,

járványügyi szakértőkkel,

és hétköznapi emberekkel.

Mindenki nagyon félt.

"Semmire sem jutunk, ha nem beszélgetünk
az emberekkel a mangófa alatt."

Ezt Dr. Yoti mondta,

aki ugandai orvosként dolgozott a WHO-nak,

és aki gyakorlatilag minden korábbi
afrikai Ebola-járványnál ott volt.

Igaza volt,

de még tervek sem voltak a megvalósításra.

Ezért egy kora decemberi hétvégén

tervet készítettem,
amely Nyugati Hullám néven híresült el.

Az emberekkel kellett beszélnünk,

és nem az emberekhez.

Meg kellett nyernünk
a közösségek befolyásos tagjait,

hogy az emberek higgyenek nekünk.

A mangófák alatt, élőben
kellett megszólítanunk őket,

nem hangszórókon keresztül.

És több ágyra volt szükségünk.

A Nemzeti Ebolaügyi Központ, a NERC,

épített a tervünkre és meg is valósította,

és január harmadik hetére

a fertőzött esetek száma drámaian esett.

Felkértek,

hogy legyek a NERC tervezési igazgatója,

így hát bejártam az országot,

próbáltam megelőzni a járványt,

de követni is a ragályt

távoli vidéki falvakba

és városi gettókba.

Egy alkalommal kiszálltam az autómból,

hogy segítsek valakin,
aki összeesett az út szélén.

Véletlenül beleléptem valami folyadékba,

ami onnan jött, ahol a férfi feküdt.

Rohantam a szüleim házához,

klórral mostam le a lábamat.

Sosem felejtem el, ahogy vártam
a férfi teszteredményét,

miközben folyton a lázamat mértem.

Az ebola elleni harc volt életem bizonyára
legnagyobb kihívást jelentő tapasztalata,

de megérte,

és hálás vagyok az elégedetlenségért,

amely teret nyitott a szolgálatomnak.

Az elégedetlenség folyamatosan
ott munkálkodhat a háttérben,

vagy jöhet hirtelen is,

amikor valamilyen esemény váltja ki.

Néha mindkét eset fennáll,

ahogy az szülővárosom esetében is történt.

Az évek során városunk megváltozott,

és ezt nagyon fájlaltam.

Emlékszem, gyerekkoromban fára másztunk,

mangót és szilvát szedtünk

az egyetemi campus területén,
ahol apám oktatott.

Horgásztunk a botanikus kertek
mélyén futó patakokban.

A várost és a környező hegyeket
buja zöld növényzet borította,

a tengerpart tiszta és érintetlen volt.

A polgárháború után a lakosság
megkétszereződése,

a tervezés és az építési szabályok hiánya

súlyos erdőpusztuláshoz vezetett.

A fákat, a természet szépségeit
elpusztították,

midőn teret adtak új, formális
vagy informális közösségeknek,

és engedélyezték a fakivágásokat.

Mélyen zaklatott és elégedetlen voltam.

Nemcsak a fák kiirtása
és a hegyoldal tönkretétele zaklatott fel,

az emberi tényező is zavart,

mivel az infrastruktúra nem tartott lépést
a népesség növekedésével:

egyáltalán nem volt közegészségügy,

a mocskos városban dúlt a tífusz,
a malária és a vérhas.

Nem ismertem a statisztikákat,

de kiderült, hogy 2017-ben

a szennyvíznek mindössze 6%-át,
a szilárd hulladéknak csak 21%-át

gyűjtötték rendszeresen.

A többi ott volt a környezetünkben,

a kiskertekben, a mezőkön, a folyókban,

vagy beleengedték a tengerbe.

Az általam érzett mély haragból
és zavarodottságból

nem egyik pillanatról a másikra
bontakoztak ki a tettek.

Az elégedetlenség ereje nem így működik.

Akkor lép működésbe, amikor rájövünk,
hogy jobban is lehetne tenni valamit,

és elhatározzuk, hogy vállaljuk
a változtatás kockázatát.

Így történt, hogy 2017-ben

indultam a polgármesteri választáson,

mert tudtam,
hogy jobban is lehet csinálni.

Ezzel mások is egyetérthettek,
mert megnyertem a választást.

(Taps)

Ma egy nagyszabású terv
megvalósításán dolgozunk,

átalakítjuk a várost.

És amikor "rólunk" beszélek,

és ez az igazán izgalmas rész,

azon Freetown egész közösségét értem,

akár a köztisztaságért legtöbbet
tevő kerület díjáért folyó versenyről,

akár valamelyik programunkról legyen szó,

melyben applikációink segítségével

vezetjük és hozzuk össze
az embereket és a hulladékgyűjtőket.

Freetown ma sokkal tisztább,

és ott vannak a híres fáink,

23 ezret telepítettünk
az elmúlt esős évszakban.

(Taps)

2020-ban pedig

egymillió fa ültetését tervezzük
a "Freetown, a fák városa" kampányban.

(Taps)

Néha rossz érzés fog el minket.

Nem tetszik, ahogy a dolgok mennek.

Elégedetlenek

és kedvetlenek vagyunk.

De a negatívat átalakíthatjuk
valami pozitívvá.

Ha hisszük, hogy a dolgok
mehetnének jobban is,

lehetőségünk van tenni valamit,
ahelyett, hogy tétlenek maradnánk.

A helyzeteink hordereje és a körülmények
mindig mások lesznek,

de mindegyikünkben van valami közös:

vállalhatjuk a változtatás kockázatát.

Én ezzel búcsúzom:

cselekedjenek,

vállalják a kockázatot!

Ha össze tudunk fogni
az elégedetlenség árnyékában,

szebb lesz a világ.

Köszönöm.

(Taps)