Hogyan váltsunk szemléletet, és hogyan válasszunk jövőt magunknak?

Amikor az élet nagy problémáival kell megküzdenünk, gyakran válaszút elé kerülünk: vagy tehetetlennek gondoljuk magunkat, vagy felnövünk a feladathoz. Cselekvést sürgető felhívásában Tom Rivett-Carnac politikai stratéga amellett érvel, hogy a klímaváltozás elleni küzdelemben vagy bármely felénk tartó válság kezelésében a makacs optimizmus szemléletét kell alkalmaznunk. Megfogalmazása szerint a makacs optimizmus értelmet és célt adhat életünknek.

Sosem hittem volna, hogy TED-előadásomat
ilyen helyen fogom tartani.

Az emberiség feléhez hasonlóan

az elmúlt négy hetet én is
közösségtől elzártan töltöttem

a koronavírus okozta világjárvány miatt.

Rendkívül szerencsés vagyok,
hogy ez idő alatt

kijöhettem a dél-angliai otthonom
közelében lévő erdőbe.

Ez az erdő mindig feltöltődést adott,

és most, amikor az emberiség
azon gondolkodik, honnan merítsen erőt,

hogy visszavegye az irányítást,

és a borzalmas dolgok
ne úgy jöjjenek szembe velünk,

hogy nem tudunk kitérni előlük,

úgy gondoltam, ez kiváló hely arra,
hogy beszélgessünk.

Azzal kezdem, hogy visszatekintek
hat évvel korábbra.

Ekkor léptem be először az ENSZ-be.

Szilárd meggyőződésem,
hogy az ENSZ-nek napjainkban

kivételesen fontos szerepe van

az összefogás és az együttműködés
előmozdításában.

Azt viszont nem mondják el belépéskor,

hogy ezt a fontos munkát

leginkább rendkívül unalmas –

rendkívül hosszú és unalmas
értekezletek formájában végzik.

Úgy érezhetik, önök is vettek már részt
hosszú, unalmas értekezleteken,

biztos vagyok benne, hogy így igaz.

De az ENSZ-értekezletek új szintet lépnek,

és mindenki, aki ott van,

a zen mesterek
páratlan nyugalmával dolgozik.

Engem ez váratlanul ért.

Drámára, feszültségre,
áttörésre számítottam.

Arra nem,

hogy egy folyamat
a gleccser sebességével halad,

ahogy a jégtömeg csúszik lassan.

Az egyik ilyen hosszú értekezlet közepén

kaptam egy feljegyzést.

A kis papírlapot barátom,
kolléganőm, szerzőtársam,

Christiana Figueres küldte.

Christiana

az ENSZ Éghajlatváltozási
Keretegyezményének főtitkára volt.

Ő felelt azért,

hogy az ENSZ égisze alatt
létrejöjjön a párizsi egyezmény.

Stratégiai tanácsadóként dolgoztam neki.

Amikor megkaptam a feljegyzést,

azt hittem, részletes
politikai utasításokat tartalmaz,

hogy miként jutunk ki
a borzalmas ingoványból,

amelybe belesüppedtünk.

Átvettem a feljegyzést, megnéztem.

Ez állt rajta: "Fájdalmas.

De közelítsünk felé szeretettel."

Több okból is tetszik ez a feljegyzés.

Tetszik, ahogy kis indák
veszik körbe a "fájdalom" szót.

Jól ábrázolja az akkori érzéseimet.

De különösen azért tetszik,
mert amikor elolvastam,

rájöttem, hogy politikai utasítás,

és csak akkor lehetünk sikeresek,

ha így állunk hozzá.

Hadd magyarázzam meg.

Azokon az értekezleteken az irányítás
érzéséről szereztem tapasztalatokat.

Akkoriban költöztünk New York
Brooklyn negyedéből Németországba, Bonnba.

Feleségemnek erős kételyei voltak.

Gyerekeim olyan iskolába kerültek,
ahol nem beszélték a nyelvet.

Úgy gondoltam, hogy vigaszdíjként,
amiért így felfordult az életem,

bizonyos mértékig hatást
gyakorolhatok az eseményekre.

Évekig úgy éreztem,

hogy a klímaválság
nemzedékünk meghatározó kihívása,

én pedig kiveszem a részemet,
és teszek valamit az emberiségért.

De amikor meghúztam az irányítókart,

amelyet a kezembe adtak,

nem történt semmi.

Rádöbbentem, hogy csak a mindennapok
apró dolgait tudom irányítani.

"Biciklivel menjek-e dolgozni?"
"Hol ebédeljek?"

Miközben a sikerességünket

ilyen ügyek határozták meg:

"Megakasztja-e a tárgyalásokat
Oroszország?"

"Vállalja-e Kína a felelősséget
saját kibocsátásáért?"

"Segíti-e az USA a szegényebb országokat
a klímaváltozás terheinek enyhítésében?"

A különbség olyan óriási volt,

hogy nem láttam esélyt
a szakadék áthidalására.

Kilátástalannak tűnt.

Kezdtem azt érezni, hogy hibáztam.

Elfogott a depresszió.

De már akkor is tudtam,

hogy sok szempontból
hasonlóak az érzéseim ahhoz,

amikor évekkel korábban
először szembesültem a klímaválsággal.

Fogékony éveim nagy részét
buddhista szerzetesként töltöttem

a húszas éveim elején.

De aztán otthagytam a kolostori életet,
mert már húsz évvel ezelőtt is éreztem,

hogy a klímaválság
gyorsan kialakuló veszélyhelyzet,

és tenni akarok ellene.

Amikor visszatértem a civil életbe,

megnéztem, mit irányíthatok.

Saját és szűkebb családom néhány
tonnányi károsanyag-kibocsátását,

hogy melyik politikai pártra
szavazok néhány évenként,

hogy részt veszek-e tüntetéseken.

Aztán megnéztem, milyen ügyek
határozzák meg a végeredményt.

Nagy geopolitikai tárgyalások,

hatalmas infrastrukturális kiadási tervek,

melyekben mindenki más részt vett.

Ez a különbség is olyan óriásinak tűnt,

hogy nem láttam esélyt
a szakadék áthidalására.

Próbáltam cselekedni,

de semmi eredmény.

Kilátástalannak tűnt.

Tudjuk, sokan tapasztalják ezt,

talán önök is.

Amikor hatalmas kihívással nézünk szembe,

és úgy érezzük, nincs felette
hatalmunk vagy befolyásunk rá,

az elménk manipulálással védekezik.

Nem szeretjük tehetetlennek
érezni magunkat,

mikor nagy erőkkel állunk szemben,

ezért az elménk azt mondja:
"Talán nincs is jelentősége.

Talán nem is úgy történik, ahogy mondják."

Vagy elménk alábecsüli a szerepünket:

"Semmit sem tehetünk egyénenként,
akkor minek próbálkozni?"

De most valami különös dolog történik.

Tényleg igaz, hogy az emberek csak akkor
cselekednek fenntarthatóan és elszántan

egy nagy horderejű ügyben,

ha úgy érzik, van befolyásuk rá?

Nézzék ezeket a képeket.

Gondozók és ápolók,

akik segítenek, hogy az emberiség
megküzdjön a COVID-19 koronavírussal,

amely az elmúlt hónapokban
járványként söpört végig a világon.

Meg tudják állítani ezek az emberek
a betegség terjedését?

Nem.

Meg tudják menteni betegeiket a haláltól?

Néhányuknak sikerül,

másoknak rajtuk kívül álló okok miatt nem.

Kilátástalan és értelmetlen
emiatt a küzdelmük?

Valójában még a felvetés is sértő.

Ők azon fáradoznak,
hogy gondját viseljék embertársaiknak

a legkiszolgáltatottabb pillanatokban.

Munkájuk óriási jelentőségű.

Elég, ha megmutatom a képeket,

és nyilvánvalóvá válik,

hogy az ápolók olyan bátorságot
és emberséget tanúsítanak,

hogy munkájuk az egyik
legcsodálatosabb dolog,

ami emberként megtehető,

pedig nem irányíthatják a végeredményt.

Ez érdekes,

mert azt mutatja,

hogy akkor is képes célzott
és fenntartható cselekvésre az ember,

ha nem irányíthatja a végeredményt.

Ez újabb kihívást jelent.

A klímaválság esetében

cselekedeteink és a hatásuk
elválnak egymástól,

míg a képen látható ápolókat

nem a világ megváltoztatásának
magasztos célja hajtja,

hanem az a jóleső érzés nap mint nap,
hogy gondját viselik egy másik embernek

a legnehezebb pillanatokban.

A klímaválság esetében
jelentősen késik a hatás.

Korábban időben távolinak éreztük.

A klímaválság hatásairól azt gondoltuk,
hogy csak jóval később jelentkeznek.

Most azonban a jövő itt kopogtat az ajtón.

Kontinensek állnak lángokban.

Városok kerülnek víz alá.

Országok kerülnek víz alá.

Százezrek indulnak útnak
a klímaváltozás miatt.

A hatásokat már nem választja el
tőlünk az idő,

de még mindig távol vannak,

ami megnehezíti
a közvetlen összefüggés érzékelését.

Valahol máshol történik, másvalakivel,

vagy velünk másképpen,
mint ahogy megszoktuk.

Bár az ápoló hozzáállása kifejezi

az ember természetét,

más is kell ahhoz,

hogy a klímaválságot
fenntartható módon kezeljük.

Van erre megoldás:

az együttérző, támogató hozzáállás

és a következetes cselekvés
erőteljes ötvözete,

amely révén az egész társadalom
célzottan és fenntarthatóan cselekedhet

egy közös cél érdekében.

Ez a módszer történelmünk során
kiváló eredményeket hozott.

Hadd mondjak egy példát a történelemből
ennek alátámasztására.

Most éppen a dél-angliai otthonom
közelében lévő erdőben állok,

amely nincs messze Londontól.

Nyolcvan évvel ezelőtt
a várost megtámadták.

Az 1930-as évek végén
a britek mindent megtettek,

hogy ne kelljen
szembenézniük a realitással,

miszerint Hitlert semmi sem állítja meg,
hogy elfoglalja Európát.

Élénken emlékezve az első világháborúra,

az emberek rettegtek a náci agressziótól,

és mindent megtettek, hogy ne kelljen
szembenézniük ezzel a realitással.

Végül a valóság betört.

Churchill számos ok miatt lett híres –
és nem mindegyik ok pozitív –,

de amit a háború korai időszakában tett,

alapvetően megváltoztatta
a brit nép gondolkodását arról,

hogy mit kell tennie,
és minek kell következnie.

A korábbi zűrzavart,
idegességet és félelmet

felváltotta a higgadt elszántság,

a szabadságát őrző sziget,

a legdicsőbb óra,

a legdicsőbb nemzedék,

egy ország, amely harcolni fog
a tengerparton, a hegyekben,

az utcákon,

egy ország, amely sohasem adja meg magát.

A félelem és zűrzavar helyébe

a realitással való szembenézés lépett –
legyen az bármi és bármilyen sötét –,

de ennek nem volt köze
a háború megnyerésének esélyeihez.

Nem érkeztek a frontról olyan hírek,
hogy a csaták jól alakultak,

akkor még nem jöhetett hír
egy új, erős szövetséges belépéséről,

amely a javukra fordítja a helyzetet.

Egyszerűen így döntöttek.

Kibontakozott egyfajta mély,
céltudatos, makacs optimizmus,

amely nem elkerüli vagy letagadja
a betolakodó sötét erőt,

hanem elutasítja, hogy behódoljon neki.

A makacs optimizmusnak hatalmas ereje van.

Nem arra alapoz,
hogy a végeredmény kedvező lesz,

és nem kerget vágyálmokat a jövőről.

Ellenben cselekvésre buzdít,

és értelmet ad a cselekvésnek.

Attól fogva tudjuk,

hogy a kockázat
és a megpróbáltatás ellenére

nagy jelentőségű,
céltudatos korszak volt az.

Számos beszámoló megerősítette,

hogy az angliai légi csata
pilótáinak helytállásától kezdve

a burgonyaszedés egyszerű műveletéig

minden cselekedet értelmet kapott.

Előrelépést jelentett a közös cél
és a közös végeredmény felé.

Ezt figyelhetjük meg
a történelem folyamán.

Amikor a mély, céltudatos
és makacs optimizmus cselekvéssel társul,

amikor az optimizmus
célzott cselekvéshez vezet,

a tettek önfenntartóvá válnak:

makacs optimizmus nélkül
a tett nem önfenntartó,

cselekvés nélkül a makacs optimizmus
csupán egy magatartási forma.

A kettő együtt gyökeresen átalakíthat
egy ügyet, és megváltoztathatja a világot.

Többször megfigyelhettük ezt.

Például amikor Rosa Parks
nem adta át a helyét a buszon.

Amikor Gandhi a hosszú sómenet élén
a tengerpartig vonult.

Amikor a szüfrazsettek azt mondták:
"A bátorság mindenhol bátorságot szül."

És ezt láttuk, amikor Kennedy azt mondta,

hogy tíz évben belül
embert juttat a Holdra.

Egy egész nemzedéket mozgósított,
és terelt a közös cél felé

egy sötét és félelmetes
ellenséggel szemben,

pedig nem is tudták,
hogyan fogják elérni a célt.

Mindegyik esetben

a realista, markáns,
de céltudatos, makacs optimizmus

nem következménye volt a sikernek,

hanem az oka.

Ez hozott irányváltást

a párizsi egyezmény felé vezető úton is.

A küzdelmes, nehéz, pesszimista
értekezletek átalakultak,

ahogyan egyre többen úgy gondolták,
hogy most kell gőzerővel nekiállni,

és eldönteni, hogy nem fogjuk
elpuskázni a lehetőséget,

hanem el fogjuk érni
a lehető legnagyobb eredményt.

Egyre többen vették át ezt a szemléletet,

és álltak neki a munkának.

Ez végül megadta a lökést,

amivel lendületet kaptunk,

és sok bonyolult ügyben

az elképzeltnél is
jobb eredményeket értünk el.

Még most is, hogy évek teltek el azóta,
és klímaváltozás-tagadó ül a Fehér Házban,

az akkor elindított programok
nagy része jól halad.

Minden lehetőségünk megvan,
hogy az elkövetkező hónapokban, években

kezelni tudjuk a klímaválságot.

A legtöbben életünk
egyik legnehezebb időszakán

megyünk keresztül.

A világjárvány ijesztő,

függetlenül attól,
hogy jár-e személyes tragédiával.

Ugyanakkor megingatta a meggyőződésünket,

hogy tehetetlenek vagyunk
a gyökeres változásokkal szemben.

Az elmúlt hetekben

olyan mértékű volt a mozgósítás,
hogy az emberiség fele

drasztikus intézkedéssel
megvédte a legrászorultabbakat.

Ha képesek vagyunk erre,

akkor talán még ki sem próbáltuk,
hogy mire képes az emberiség,

amikor egy közös kihívás elé kerül.

Túl kell lépnünk a tehetetlenséget
sugalló narratíván,

mert félreértés ne essék:

a klímaválság nagyságrendekkel
rosszabb lesz, mint a világjárvány,

ha nem tesszük meg,
amit még mindig megtehetünk

a közeledő tragédia megelőzése érdekében.

Tovább már nem engedhetjük meg magunknak
a tehetetlenség luxusát.

A következő nemzedékek

megilletődve tekintenek majd vissza
erre a fontos pillanatra,

amikor válaszút előtt állunk:
az egyik irányban a helyreállító jövő,

a másikban mindent eldobunk magunktól.

Tény, hogy sok minden jó felé halad
ebben az átalakulásban.

A tiszta energia költségei csökkennek.

A városok átalakulnak.
A földeket helyreállítják.

Az utcán tüntetők változást követelnek:

olyan lelkesedéssel és kitartással,

amelyet nem láttunk egy generáció óta.

Lehetséges a valódi siker
ebben az átalakulásban,

és lehetséges a valódi bukás is;

ettől olyan izgalmas ebben a korban élni.

Dönthetünk most úgy, hogy ezt a kihívást

makacs típusú, markáns, realista
és céltudatos optimizmussal kezeljük,

és minden tőlünk telhetőt megteszünk,

hogy a járványt magunk mögött hagyva
a helyreállító jövő felé haladjunk.

Eldönthetjük együtt, hogy az emberiség
reményt keltő fénysugara leszünk –

akkor is, ha sötét napok állnak előttünk.

Eldönthetjük, hogy felelős
magatartást tanúsítva

a következő tíz évben
legalább 50%-kal csökkentjük

károsanyag-kibocsátásunkat,

továbbá bevonjuk
a kormányokat és a vállalatokat,

és elérjük, hogy a járványt követően

megtegyék az általunk szükségesnek
tartott lépéseket a világ újjáépítéséhez.

Jelenleg mindez lehetséges.

Térjünk vissza az unalmas értekezlethez,

amelyen megnéztem Christiana üzenetét.

Amikor elolvastam,

életem egyik meghatározó
élménye jutott eszembe.

Sok mindent tanultam szerzetesként:

például, hogy az éles elme és a vidám
szív az utunk és a célunk is az életben.

A makacs optimizmus
az alkalmazott szeretet egyik formája.

Magában foglalja
az általunk vágyott világot,

és e világ megteremtésének módját is.

Mindannyian választhatjuk ezt az utat.

A döntés, hogy makacs optimizmussal
nézünk szembe a helyzettel,

értelmet és célt adhat az életünknek.

Ezzel a döntéssel

az általunk választott jövő irányába
terelhetjük a történelmet.

Mostani életünk irányíthatatlannak tűnik.

Ijesztő, félelmetes és új.

De ne riadjunk vissza

a felénk tartó
nagy horderejű átalakulástól.

Nézzünk szembe vele
makacs és céltudatos optimizmussal.

Szemtanúja lenni
a világban zajló változásoknak

pillanatnyilag fájdalmas.

De közelítsünk felé szeretettel.

Köszönöm.