A történetmesélés jövője

"Mind szükségét érezzük, hogy történeteket nézzünk, meséljünk és osszunk meg egymással..., hogy olyasmiről beszéljünk, ami emlékeztet arra, hogy nem vagyunk egyedül a világon" – vallja Shonda Rhimes, a televízió titánja, aki a televíziózás egyik meghatározó alakjának számít "A Grace Klinika" indulása óta. Cyndi Stiversszel, a TED Residency vezetőjével folytatott beszélgetésében, Rhimes többek között felvázolja a tévécsatornák jövőjét, bemutatja, hogyan használja történetmesélő készségeit a jó ügy érdekében, és beszél az "amish nyár" nevű érdekfeszítő fogalomról is.

Cyndi Stivers: A történetmesélés jövője.

Mielőtt rátérnénk a jövőjére,

beszéljünk arról, mi az, ami sosem
fog változni a történetmesélésben.

Shonda Rhimes: Ami sosem fog változni?

A jó történetek nyilvánvalóan
sosem fognak változni,

ahogy szükségletünk sem, hogy összeüljünk,
történeteket osszunk meg egymással,

és egyetemesnek tűnő dolgokról beszéljünk.

Mind szükségét érezzük,
hogy történeteket nézzünk,

meséljünk és osszunk meg egymással.

Mint amikor összeülünk a tábortűznél,

hogy olyasmiről beszéljünk,
ami emlékeztet arra,

hogy nem vagyunk egyedül a világon.

Szerintem ezek sosem fognak változni.

A történetmesélésnek e lényege
sosem fog megváltozni.

CS: Rendben. Amikor erre
a beszélgetésre készültem,

beszéltem Susan Lyne-nal,

aki az ABC Entertainment igazgatója volt,

amikor te "A Grace Klinikán" dolgoztál.

SR: Igen.

CS: Elmondta, hogy élénken él
az emlékezetében annak a módja,

ahogy kiválogattad a szereplőket.

Anélkül, hogy egyeztettél volna
a stúdió vezetőivel,

rávetted az embereket,
hogy felolvassák a forgatókönyvet,

és mindannyian az emberiség
teljes skáláját képviselték,

senkit sem skatulyáztál be valahogy,

ami nagyon meglepő volt.

Azt is mondta, hogy amellett,
hogy átképezted a stúdió vezetőit,

véleménye szerint,

és ezzel én is egyetértek,

megváltoztattad az amerikai
tévéközönség elvárásait is.

Mi az, amiről a közönség még
nem tudja, hogy szüksége van?

SR: Mi az, amit még nem tud?

Nem hiszem, hogy még itt tartanánk.

Még mindig olyan ponton vagyunk,

amely merőben távol áll
az igazi való világtól.

Nem azért hoztam be egy rakás színészt,

akik nagyon különböztek egymástól,

mert bizonyítani próbáltam valamit.

Nem valami rendkívülit próbáltam csinálni.

Eszembe se jutott, hogy ez
valami új, más vagy szokatlan lenne.

Csak azért választottam ki a színészeket,
mert érdekesnek találtam őket.

Sokáig nem is tudtam róla,
hogy ezt meglepőnek találták.

Azt gondoltam: ezeket a színészeket
akarom a szerepekben látni.

Látni akarom, milyenek az olvasópróbán.

Meglátjuk, mi lesz.

Szerintem azért lehet érdekes,

mert ha más szemmel látjuk a világot,

ha általában nem mi vagyunk az irányítók,

akkor másmilyennek tűnnek a dolgok.

CS: Most pedig van ez az óriás gépezeted,
amelyet titánként irányítasz.

Talán emlékeznek a tavalyi beszédére,

ő egy titán.

Szerinted mi fog történni,
ahogy haladunk előre?

Rengeteg pénzbe kerül
e sorozatok legyártása.

És bár a történetmesélés eszközei
jelentősen demokratizálódtak,

még mindig jelen van
ez a nagy disztribúció:

az emberek, akik kiadják a csatornákat,
kiadják a közönséget a reklámozóknak,

és mindent megfizettetnek.

Hogyan fog változni az üzleti modell,
most, hogy mindenki lehet történetmesélő?

SR: Szerintem naponta változik.

A gyors változás,
amely épp zajlik, elképesztő.

A pánik érezhető,

de nem rossz értelemben.

Szerintem egész izgalmas.

A tény, hogy folyamatban van
egyfajta kiegyenlítődés,

amely mindenki számára lehetővé teszi,
hogy alkosson valamit, csodálatos.

Van abban valami ijesztő, hogy ma már
nem lehet megtalálni a minőségi munkát.

Annyi mű létezik már.

Azt hiszem, jelenleg
kb. 417 tévésorozat fut,

minden időben, minden felületen.

De nem tudjuk megtalálni
a minőségi darabokat.

Rengeteg rossz műsor is létezik,
mivel mindenki alkothat valamit.

Mintha mindenki festene egy festményt.

Tudod, nincs túl sok jó festő.

A jó történetek és sorozatok megtalálása

egyre nehezebb és nehezebb lesz.

Mert ha van egy kis sorozatod az AMC-n,

egy másik itt, egy harmadik pedig ott,

akkor egyre nehezebb lesz megtalálni őket.

Felfedezni a gyöngyszemeket,

és kitalálni, kinek a műve volt
ez vagy az a remek webizód...

Gondoljunk csak szegény kritikusokra,

akik ma már napi 24 órában
otthon ülnek, és megnéznek mindent.

Jelenleg nem könnyű munka.

A terjesztési felületek
egyre csak terjeszkednek,

de megtalálni az egész közönség számára
megfelelő műsorokat egyre nehezebb.

És a hírekkel ellentétben,

ahol minden lerostálódik arra,
hogy kik is vagyunk,

a televízió egyre inkább –

és televízión minden felületet értek,
ahol tévéműsorokat lehet nézni –

terjeszkedni látszik.

Mindenki történeteket gyárt,

a zsenik pedig olykor háttérbe szorulnak.

Nehezebb lesz őket megtalálni,

és egyszer majd összeomlik az egész.

A televíziózás csúcsát emlegetik.

Nem tudom, mikor fog az bekövetkezni.

Szerintem egyszer majd
lesz egy kisebb összeomlás,

és akkor majd mind egyesülünk.

Nem tudom, hogy országos csatornán-e.

Nem tudom, fenntartható-e az a modell.

CS: Mi a helyzet a modellel,

amelybe az Amazon és a Netflix
egy csomó pénzt fektet jelenleg?

SR: Ez igaz.

Érdekes modellnek tartom.

Van benne valami izgalmas
a tartalomgyártók számára,

de a világ számára is.

A gondolat, hogy ma már léteznek
többnyelvű műsorok,

az egész világról érkező szereplőkkel,

amelyek egyszerre jelennek meg,
és mindenki számára élvezhetőek,

izgalmas.

A televíziózásnak manapság rendelkezésére
álló nemzetközi jelentőség

számomra helyesnek tűnik.

A televíziózás nagyon az amerikai
közönségre van szabva.

Megcsináljuk a műsorokat,

és rázúdítjuk őket a világra,

remélve a legjobbakat,

és nem gondolunk arra,
hogy nem csak Amerika létezik.

Imádjuk magunkat, de nem csak mi létezünk.

Figyelembe kellene vennünk,

hogy rengeteg hely van még a világon,

amelyek felé érdeklődést kellene
mutatnunk történetmesélés közben.

Kisebbé tesszük a világot.

Nem is tudom.

Szerintem ez előremozdítja az ötletet,
hogy a világ egyetemes hely,

így a történeteink is egyetemessé válnak.

Nem leszünk többé mások.

CS: Amennyire én látom,
ti úttörők voltatok abban is,

hogy miként kell új sorozatokat
érdekes módon elindítani.

Amikor 2012-ben bemutattátok a "Botrányt",

hatalmas támogatást kaptatok a Twitteren,

amekkorára addig nem volt példa.

Van más trükk is a tarsolyotokban
a következő sorozatotok elindításához?

Mi történik majd ezen a téren?

SR: Van pár érdekes ötletünk.

Nyáron indul a "Still Star-Crossed"
című sorozatunk.

Van rá pár érdekes ötletünk,

nem tudom, meg tudjuk-e őket
időben valósítani.

Viccesnek találtam őket.

Mi csak gondoltuk, vicces lenne élőben
közvetíteni a sorozatot Twitteren.

Nem számítottunk rá, hogy a kritikusok is
velünk együtt fognak twittelni adás alatt.

A rajongók bevonásával
tábortüzet csináltunk belőle.

Amikor mindenki egyszerre van jelen
és beszélget a Twitteren,

az egész közös élménnyé válik.

Más módokat találni
ennek megvalósítására

és az emberek bevonására,

fontos feladat.

CS: Amikor ilyen sokan írnak történeteket,

és csak néhányan futnak be közülük,

és győzik meg a közönséget,

szerinted hogyan fognak ezek
a történetmesélők pénzhez jutni?

SR: Jómagam is küszködtem e kérdéssel.

Vajon előfizetési modell lesz,

ahol a nézők eldöntik, hogy egy bizonyos
személy sorozatait akarják megnézni,

és így fogjuk csinálni?

CS: Talán útlevelet kellene
csináltatnunk Shondalandbe, nem?

SR: Nem tudom, de igen.
Számomra ez egyre több munkát jelent.

Szerintem többféle mód lesz,

de nem tudom pontosan, mi.

Őszinte leszek, a legtöbb tartalomgyártó
nem igazán akar forgalmazó lenni,

mivel az én álmom az,

hogy történeteket írjak.

Nagyon szeretek történeteket írni.

Akarom, hogy fizessenek érte,
annyit, amennyit megérdemlek,

és ezt nehéz megtalálni.

De szeretném, hogy ez lehetséges legyen

azoknak is, akik velem
vagy nekem dolgoznak,

hogy mindenkit megfizessenek,
és mindenki megélhessen belőle.

Egyre nehezebbé válik ennek az elosztása.

CS: Mi a helyzet a sok új eszközzel,

mint a virtuális és kiterjesztett valóság?

Lenyűgözőnek találom, hogy e technikáknál
nem igazán lehet sorozatokat darálni,

vagy előretekerni.

Hogyan látod ezek jövőjét
a történetmesélés szempontjából?

SR: Az elmúlt évben sok időt töltöttem

ezek megismerésével.

Sok bemutatót láttam, és sok
figyelmet fordítottam rájuk.

Lenyűgözőnek tartom őket.

Főleg azért, mert úgy gondolom,

a legtöbb ember játékként tekint ezekre,

azt hiszik, akcióval kapcsolatos
dolgokhoz használatosak.

Szerintem van egyfajta intimitás,

amely nagymértékben jelen van
ezekben a technikákban.

Az érzés, hogy... Képzeljék el,

hogy le tudnak ülni beszélgetni Fitzcel.

Legalábbis ott ülhetnek, amíg Fitz beszél.

Amíg III. Fitzgerald Grant
elnök arról beszél,

hogy miért hozott meg bizonyos döntést,

és ez nagyon őszinte pillanata.

És ahelyett, hogy a tévéképernyőn néznék,

ott ülnek mellette, miközben ő ezt mondja.

Teljesen beleszeretnek,
amikor a képernyőn teszi ezt.

Képzeljék el, hogy mellette ülhetnek,
vagy olyan szereplővel lehetnek,

mint Huck, aki épp végezni akar valakivel.

És ahelyett, hogy egy jelenetben

nagyon gyorsan beszélne
egy másik szereplővel,

szekrénybe bújik, magukhoz fordul,
és elmondja, mire készül, és miért ideges.

Kicsit olyan, mint a színház,
és nem tudom, működne-e,

de elbűvöl ennek a gondolata,
és hogy mit jelentene ez a közönségnek.

Érdekes lenne eljátszani e gondolatokkal.

Az én közönségemnek,
akik az én sorozataimat nézik,

azaz a 12–75 év közötti nők számára

lenne ebben valami érdekes.

CS: Mi a helyzet a közönség
hozzájárulásával?

Mennyire érdekelnek azok a dolgok,

amelyekben a közönség eljuthat
egy bizonyos pontra,

ahonnan már kiválaszthatja
a saját kalandját?

Pl. hogy elszöknek Fitzcel, vagy...

SR: Ó, az interaktív történetek.

Nem igazán szeretem őket.

Nem feltétlenül azért,
mintha mindent én akarnék irányítani,

hanem mert ha tévéműsort
vagy filmet nézek,

tudom, hogy a történet
nem lenne olyan jó,

ha én irányíthatnám valaki
más szereplőjének sorsát.

Remek lenne, ha elmondhatnám, én milyen
történetet szántam volna Walter White-nak,

de a történet nem ugyanaz lenne,
és nem is lenne olyan erős.

Ha én dönthetem el,
hogyan végződik a "Maffiózók",

az csodás, és van is ötletem
egy szép, kielégítő befejezésre,

de nem ugyanaz a történet lenne,
nem keltené ugyanazt az érzelmi hatást.

CS: Most elképzeltem,
az milyen befejezés lenne.

Bocsánat, egy kicsit elkalandoztam.

SR: De az a jó, hogy nem kell elképzelnem,

mert Vince megírta a saját befejezését,

és attól lesz erőteljes, hogy tudjuk,
hogy valaki más írta meg.

Ha eldönthetnénk,

hogy a "Cápában" a cápa nyer, vagy valami,

nem ugyanazt a hatást keltené az egész.

A történet úgy szól, ahogy megírták,

és utána felállhatunk dühösen,
megkérdőjelezhetjük,

vitatkozhatunk róla,

de épp ezért működik.

Ettől lesz művészet,
különben csak játék lenne.

Egy játék is lehet művészet,
de teljesen más módon.

CS: A videojátékosok, akik
eladják a jogot, hogy ott ülnek,

és beszámolnak arról, ami történik,

számomra inkább tűnnek közösségnek,
mint történetmesélőknek.

SR: Az az ő tábortüzük.

Nem állítom, hogy az nem számít
a történetmesélés változatának,

de szerintem az csoportos forma.

CS: Mi a helyzet a nagyon-nagyon...

a ténnyel, hogy minden egyre
rövidebb és rövidebb lesz?

Ma már a Snapchat is készít "sorozatokat",

amelyek egy perc hosszúságúak.

SR: Érdekes.

Egyik énem azt gondolja,
hogy ezek olyanok, mint a reklámok.

Tényleg, mint a "támogatónk volt..."

A másik énem viszont teljesen megérti.

Van bennük valami csodálatos.

Ha elképzelünk egy világot,

ahol a legtöbb ember
a telefonjáról néz TV-t,

ha olyan helyre gondolunk, mint India,

ahonnan a legtöbb input érkezik,

és ahová a legtöbb termék érkezik,

a rövidebb tartalomnak van értelme.

Ha több pénzt kérhetünk az emberektől
rövidebb hosszúságú tartalmakért,

akkor egy forgalmazó talált módot arra,
hogy sokkal több pénzt keressen.

Ha tartalmat gyártunk,

kevesebbe kerül majd
ott elkészíteni és közzétenni.

Mellesleg,

ha 14 éves vagy, alacsony
koncentrálóképességgel, mint a lányom,

pontosan ezt akarod nézni,
ezt akarod csinálni,

ez így működik.

Ha megfelelően csinálod,
és tényleg olyan, mint egy történet,

az emberek rá fognak kapni,
bármit is teszel.

CS: Jó, hogy említetted a lányaidat,

mert azon tűnődöm, hogyan fogják ők
a szórakoztató tartalmakat fogyasztani,

és nem is csak a szórakoztató tartalmakat,

hanem a híreket is.

Az algoritmusos robot nagyurak
továbbra is ellátják majd őket azzal,

amit eddig csináltak.

Hogyan tudnánk ezt orvosolni,
és jó polgárokat nevelni belőlük?

SR: Az, hogy én hogyan orvosolom ezt,

teljesen eltérhet attól,
ahogyan más csinálja.

CS: Nyugodtan spekulálj csak.

SR: Fogalmam sincs, hogyan fogjuk
csinálni a jövőben.

Szegény gyerekeimet minden
kísérletemnek alávetettem.

Még mindig csináljuk, amit csak
"amish nyárnak" hívok.

Ilyenkor kikapcsolok minden
elektronikus eszközt,

elpakolom a számítógépeiket,

és nézem, ahogy sikítoznak,
amíg le nem nyugszanak,

és bele nem törődnek
a kütyük nélküli nyárba.

De ez nagyon kemény világ,

amelyben felnőttként szeretjük
a saját dolgainkat nézni.

Észre se vesszük, hogy néha pont a saját
véleményeinkkel etetnek bennünket.

Ez most már úgy működik,

hogy nézel egy hírfolyamot,
amelyet úgy módosítanak,

hogy a saját véleményedet tükrözze,

és így egyre biztosabb leszel magadban.

És így hogy teszel majd különbséget?

Kezd kicsit zavaróvá válni.

Lehet, hogy túlkorrigáló lesz,
lehet, hogy az egész felrobban,

vagy lehet, hogy mindannyian...

Nem akarok negatívnak tűnni,

de lehet, hogy mindannyian
butábbak leszünk.

(Cyndi nevet)

CS: El tudsz képzelni bármilyen javítást

a szkriptelt, fikciós tartalmakra?

SR: Sokat gondolok arra,
hogy a televízió képes arra,

hogy erőteljes módon művelje az embereket.

Pl. készülnek tanulmányok
a kórházsorozatokról.

Ha jól tudom, az emberek 87%-a

az orvosi ismeretei legnagyobb részét

kórházsorozatokból szerzi.

Ez jóval több, mint ahányan orvosoktól,
vagy cikkekből tájékozódnak.

Ezért keményen dolgozunk,
hogy pontosak legyünk,

és valahányszor tévedünk, bűntudatom van,
hogy valami rosszat csinálunk,

de azért rengeteg pontos
orvosi információt is közlünk.

Számos új módja van az információközlésnek
ezekben a sorozatokban.

Az emberek szórakoznak,

és talán nem akarnak híreket olvasni,

de a sorozatokon keresztül sokféleképpen
közölhetünk pontos információt.

Nem valami ijesztő módon,
pl. agymosás útján,

hanem roppant érdekes s intelligens módon,

amely nem arról szól,
hogy állást foglaljunk,

vagy az igazat hirdessük.

Furcsa lenne,

ha tévésorozatokból
tájékozódnánk a hírekről.

CS: Furcsa lenne,

de úgy vettem észre, hogy sok minden,
amit fikcióként írtatok meg,

beigazolódott ebben az évadban.

SR: A "Botrány" eléggé
felkavaró lett emiatt.

A sorozat az őrült politikáról szól.

Mindig is úgy írtuk meg a sorozatot...

Tudod, mindenki odafigyel,
mit írnak az újságok.

Mindent elolvasunk,
mindenről beszélünk.

Sok barátunk van Washingtonban.

Mindig is egyfajta spekulációként
írtuk meg a sorozatot.

Leültünk és elgondolkodtunk,
mi lenne, ha leesnének a busz kerekei,

és eluralkodna a káosz.

Ez mindig bevált, de most úgy tűnik,
mintha a busz valóban elszabadult volna,

és tényleg eluralkodott a káosz.

Az, amiről eddig csak elmélkedtünk,
hirtelen valóra vált.

A mostani évad úgy ért volna véget,

hogy az oroszok befolyásolják
az amerikai választásokat.

Megírtuk és megterveztük az egészet,

minden elkészült,

aztán az oroszokat tényleg megvádolták
az amerikai választások manipulálásával.

Hirtelen teljesen újra kellett gondolnunk
a terveinket az évadra.

Beléptem, és azt mondtam:

"Azt a jelenetet, ahol a titokzatos nő
oroszul kezd beszélni, át kell írnunk,

és ki kell találnunk valami mást."

Ez csak egy következtetés eredménye volt,

amit bekövetkezni véltünk,

vagy amit őrültségnek találtunk.

CS: Nagyszerű.

A világ mely részeire figyeltek még
az Egyesült Államokon kívül?

Hol készítenek még érdekes történeteket?

SR: Nem is tudom, rengeteg
érdekes darab érhető már el.

Természetesen a brit televíziózás
mindig fantasztikus,

és mindig érdekes dolgokat alkot.

Nincs időm sokat tévézni,

főleg azért, mert leköt a munkám.

De próbálok is nem sok tévét nézni,

még amerikai műsorokat sem,
amíg be nem fejezek egy évadot,

különben beférkőznek
a gondolatok a fejembe.

Elkezdek azon gondolkodni,

hogy a mi szereplőink miért nem viselnek
koronát és beszélnek a trónról.

Kész őrület!

Szóval, próbálok nem sokat tévézni,
amíg nem végzek az évadokkal.

De úgy gondolom, hogy rengeteg
érdekes európai sorozat létezik.

Voltam a nemzetközi Emmy-díjátadón,

megnéztem az ott vetített sorozatokat,

és eléggé lenyűgöztek.

Néhányat bepróbálnék és megnéznék közülük.

CS: El tudod képzelni...

Tudom, hogy nem sokat
foglalkozol műszaki dolgokkal,

de emlékszel, hogy pár éve
valaki arról beszélt itt, a TED-en,

hogy hogyan lehetne
a Google Szemüveggel

a saját szemünkben nézni a tévéműsorokat.

Gondolkodtál már azon, hogy...

Tudod, a kislány, aki a kamra padlóján ült

a szüleid házában...

Gondoltál valaha is másik médiumra?

Vagy most megfontolnád?

SR: Egy másik médiumot?

Történetmesélésre, a könyveken kívül?

Kislányként Toni Morrison
akartam lenni, szóval nem.

Még a televízió sem jutott eszembe.

A gondolat, hogy lehetne
egy nagyobb világ,

egy még varázslatosabb
hely az alkotásra...

Mindig izgatott vagyok,
ha új technológia jön ki,

és mindig elsőként akarom kipróbálni.

A lehetőségek végtelennek
és izgalmasnak tűnnek jelenleg,

ami engem is izgalomba hoz.

Úgy érzem, épp egy
vadnyugati időszakban élünk,

mivel senki sem tudja,
hol fogunk letelepedni.

Jelenleg bárhol lehet történetet mesélni,

és ez szerintem jó.

Úgy érzem, ha rájövünk,
hogyan ötvözzük a technológiát

a történetmesélés kreativitásával,

a lehetőségek tárháza végtelen lesz.

CS: A technológia lehetővé tette azt is,
amit már korábban említettem.

A "darálást", ami új jelenség,

ahhoz képest, amióta te
sorozatokat írsz, ugye?

Szerinted ez hogyan változtatja meg
a történetmesélés folyamatát?

Mindig megvolt a szentírásod
az egész évadra, ugye?

SR: Nem, csak azt tudtam mindig,
hogy hogy fogjuk lezárni az évadot.

Ami engem illet,

ehhez csak annyit tudok hozzáfűzni,

hogy az egyik sorozatom
már a 14. évadában jár,

tehát vannak, akik már 14 évada követik,

és vannak azok a 12 éves kislányok,
akikkel összefutok a boltban,

akik három hét alatt
néztek meg 297 epizódot.

Komolyan, és számukra az egész
teljesen más élményt jelent,

mert ők nagyon mélyen
merültek bele valamibe

nagyon rövid ideig,

de nagyon mélyen.

Számukra a történet
teljesen más ívet ír le,

teljesen más jelentőséggel bír,

mert nem voltak szünetek.

CS: Mintha elmennénk egy országba,
majd elhagynánk. Furcsa.

SR: Mintha remek regényt
olvasnánk, és aztán letennénk.

Szerintem ez az egésznek a szépsége.

Nem kell valamit feltétlenül
14 évadon át néznünk.

Nem kell feltétlenül így csinálnunk.

CS: Van bármilyen téma,
amelyre nem kellene kitérnünk?

SR: Nem így tekintek a történetmesélésre.

A szereplők szempontjából tekintek rá,
hogy ők mit tennének,

és mit kell tenniük, hogy előrehaladjanak.

Sosem csak a cselekmény szempontjából
gondolok a történetre,

és amikor írók elkezdenek
történetszálakat javasolni,

azt mondom: "Nem egy nyelvet beszélünk."

Ezt szoktam mondani.

Nem egy nyelvet beszélünk,
azt kell hallanom, ami valós.

Szóval nem így tekintek rá.

Nem tudom, lehet-e azt mondani,
hogy van olyan, amit nem csinálnék,

mert az úgy hangzik, mintha egy falról
szedegetném le a történetszálakat.

CS: Ez nagyszerű. Mit gondolsz,
milyen mértékben...

Nemrég beléptél a Planned Parenthood
abortuszklinikák bizottságába,

és részt vettél Hillary Clinton
kampányában is.

Mit gondolsz, milyen mértékben fogod
a történeteidet a valóságban alkalmazni,

hogy változást idézz elő?

SR: Nos, ez...

Ez elég komoly téma számomra,

mert úgy vélem, a narratíva hiánya,
amely rengeteg emberre jellemző,

szomorú.

Nagyon sok szervezet van,

amelyek nem alakítottak ki
maguknak pozitív narratívát,

ami segíthetne nekik.

Sok olyan kampány van,

amelyen jobb narratívával
lehetne segíteni.

A demokraták sokra vihetnék,

ha erős lenne a narratívájuk.

Rengeteg mindenre lehetne hasznosítani
az elbeszélő hangnemet.

Nem a fikciós értelemben,

hanem ahogy a beszédírók alkalmazzák.

Hiszek benne,

de nem vagyok biztos benne,
hogy ez az én feladatom lenne.

CS: Rendben.

Köszönjük szépen Shondának!

SR: Köszönöm.

(Taps)