Egy app, amely összeköti az elítélteket a családjukkal

Nyolcéves börtönbüntetése alatt Marcus Bullockot az anyai szeretet tartotta életben: édesanyja naponta küldött neki leveleket és fotókat a külvilág történéseiről. Évekkel később, vállalkozóként, Bullock feltette magának a kérdést: hogyan tudná megkönnyíteni az elítéltek és családjaik közötti kommunikációt? Ismerje meg a Flikshopot, az általa fejlesztett appot, amely lehetővé teszi a családoknak, hogy a börtönben lévő szeretteiknek gyorsan és egyszerűen küldhessenek képeslapokat, egy fontos segélyvonalat nyitva így számukra.

Egy este,

miután megnéztük az esti
híreket az ötéves fiammal,

olyan kérdést tett fel nekem,
amelyet sokkal későbbre vártam.

Azt hittem, a bonyolult kérdéseket
nyolc-kilencévesen kezdik feltenni,

de amikor betakargattam,
a fiam a szemembe nézett,

és halál komoly arccal megkérdezte:

"Apu, miért voltál börtönben?"

A feleségemmel gyakran
elképzeltük a pillanatot.

Tudtuk, hogy terítékre kerül
majd ez a kérdés,

és jól akartuk kezelni.

De aznap este választ
kellett adnom egy kérdésre.

Eldöntöttem, elmesélem a fiamnak,
hogy kerültem börtönbe tizenöt évesen,

amikor még csak gyerek voltam.

Ez a kép tizennégy éves koromban készült.

Az ott anyukám,

a nővérem,

és az az aranyos kisbaba az unokahúgom.

Most 23 éves,

és ez mindig felbosszant,
mert azt juttatja eszembe, hogy öregszem.

(Nevetés)

Ez volt az utolsó képem, amelyet alig
néhány héttel azelőtt készítettem,

hogy meghoztam
életem legrosszabb döntését.

Egy barátommal

odamentünk egy férfihez,
aki a kocsijában aludt,

fegyvert rántottunk,

elkértük tőle a kocsikulcsot,

és elhajtottunk.

E döntés miatt bíróság elé állítottak.

Anyukám és a nővérem
közvetlenül mögöttem álltak,

és végighallgatták, ahogy elítélnek.

Nyolc évet kaptam egy szigorúan
ellenőrzött, felnőtteknek szánt börtönben.

Ez a következő családi
fotóm az anyukámmal.

Ez azonban már a börtön
látogatószobájában készült.

Ne dőljenek be a háttérben
lévő vízesésnek és fáknak!

(Nevetés)

Ez volt életem egyik legnehezebb időszaka.

Az első két évben depresszióval küzdöttem,

és tagadásban éltem
a börtönbüntetésemet illetően.

Olyan dolgokat mondtam anyukámnak, hogy:

"Anyu, ugye nem gondolod,

hogy a bíró itt fog tartani
minket karácsonykor?"

Majd: "... Valentin-napon?"

Majd: "... a suli utolsó napján?"

Majd: "... a suli első napján?"

És így tovább.

Megígértem anyukámnak,

egy nap valaki észreveszi majd,
hogy nem kapok levegőt abban a cellában,

egy nap valaki azt mondja majd,
hogy újra fellélegezhetünk,

mert igazából csak
jól meg akartak leckéztetni.

De egyszer, amikor a börtön
udvarán sétálgattunk

Danny B barátommal,

megkérdeztem tőle:
"Mennyi ideje vagy itt?"

Azt felelte, hogy már 31 évet lehúzott.

A tenyerem rögtön izzadni kezdett,

a szívem elszorult,

és arcon csapott a valóság.

Abban a pillanatban rájöttem,

hogy mind a nyolc évemet le kell töltenem.

A börtönbe került tinédzser sztorija

nem számít ritkaságnak.

De a családom számára

ez volt a legtragikusabb dolog,
ami valaha velünk történt.

Borzasztóan hiányoztak.

Mint minden tizenéves,

csak arra vágytam, hogy karácsony
reggelén kibonthassam az ajándékokat,

és leérettségizhessek a barátaimmal.

A börtönökben a szigorú biztonság miatt

korlátozott az internet-hozzáférés.

Nem egyszerű az e-mailezés,

nincs lehetőség sms-küldésre,

a közösségi média pedig tilos.

Ez azt jelenti, hogy a fontos pillanatok,
mint az iskolai bál vagy a ballagás,

illetve a temérdek ingyenes tartalom,
amelyet naponta fogyasztunk,

csak igen ritkán jut el a börtönben ülő
unokatesóhoz, tesóhoz, legjobb baráthoz.

Sötét időszakot éltem meg.

A gyerekkorom és az álmaim
szertefoszlottak.

A börtöncella acélajtói mögött,

amelyek minden este
nagy csattanással csapódtak be,

gyorsan fel kellett nőnöm.

Tapasztalatból mondhatom,

hogy a durva lapok, amelyeket
a börtönben osztanak nekünk,

minden reménytől megfosztanak.

Még anyukámat is
megpróbáltam ellökni magamtól,

mert nem akartam kitenni őt
az R-beszélgetéseknek,

a nyolcórás kocsiutaknak,
az egyórás látogatásoknak,

és a borzalmas testüreg-vizsgálatoknak,

amelyeknek alá kellett vetnie magát,
amikor meglátogatott.

De mint ahogy a ma este
itt ülő szülők közül is sokan tudják,

az anyai szeretetnek
nem lehet gátat szabni.

(Nevetés)

Mit csinált tehát az anyukám?

Ígéretet tett nekem a látogatószobában.

Megígérte, hogy attól a naptól kezdve

egészen a hazatérésemig

minden egyes nap levelet ír nekem,
vagy küld egy képet.

Hat évem volt még hátra a büntetésből,

az életünk romokban hevert,

és ez a gondtalan asszony
úgy vonult be a látogatószobába,

mintha csak nyári táborban volnék,

azzal a tervvel,
hogy küld nekem egy rakás képet.

(Nevetés)

Érdekes helyzet volt.

Akkor még nem sejtettem,

hogy pont édesanyám levelei
fogják megmenteni az életem.

Anyám képeket készített egy sajtburgerről

vagy akár egy matracról az áruházban,

(Nevetés)

és egy levél kíséretében elküldte
nekem azzal az ígérettel,

hogy egy nap majd
megehetek egy nagy, szaftos burgert,

és egy kényelmes ágyon alhatok.

Anyukám biztosított róla,
hogy van élet a börtön után.

Sőt, a legjobb barátaim is megelevenedtek

anyám levelein és fotóin keresztül,

(Nevetés)

így pedig egy egész börtön
pillanthatott be a világ eseményeibe.

Nyolc évig rémálmaim voltak arról,
hogy a börtönnek sose lesz vége,

nyolc évig embertelenül bántak velem,

ruha nélkül motoztak,

és néztem, ahogy az embereket
hullazsákokban tolják ki a folyosón,

majd végre kiengedtek.

Lefogadom, hogy nem találják ki,

ki jött el értem azon
a hideg februári reggelen.

(Nevetés)

Jól van, kitalálták...

(Nevetés)

a nővérem és anyukám.

Az évek, amelyekért imádkoztunk,
végre előttünk álltak,

és magunk mögött hagytuk
a rácsok mögötti élet fájdalmait.

Ezt hittük legalábbis.

A legtöbb börtönben lévő ember,
hozzám hasonlóan, egyszer hazatér.

De nem mindenkinek adatik meg
az állandó támogatás,

amelyben én részesültem
a börtönbüntetésem alatt és azt követően.

A küzdelem valós,

és én magam is sokat küzdöttem,
hogy munkát találjak, amikor kiengedtek.

Minden jelentkezési lap,
amelyet kitöltöttem,

az élelmiszerboltoktól kezdve a ruha-
üzleteken keresztül a jelzálogbankokig,

tartalmazta azt a bizonyos kérdést,

ott izzott és vibrált,

arra várva, hogy kipipáljam:

"Elítélték már valaha
bűncselekmény elkövetéséért?"

Az igazat megvallva,

tudtam, hogy eljön majd ez a pillanat.

Tudtam, hogy ez problémát fog jelenteni.

Ezért abból a mentális erőből merítettem,
amelyre a börtönben tettem szert.

De miután már több mint
40 munkahelyről utasítottak vissza,

már én is kezdtem elveszteni a reményt.

Azt hittem, visszakapom majd az életem,

hogy minden rosszat magam mögött hagytam,
és a dolgok jóra fordulnak.

Azonban az a bizonyos tizenöt éves
koromban hozott döntés

egészen addig a pillanatig is
tovább kísértett.

Miközben munkát kerestem,

egy nap ráakadtam egy jelentkezési lapra,
amely ugyan feltette az említett kérdést,

de ezúttal egy kicsit
más volt a megfogalmazás.

Ez alkalommal így szólt:

"Ítélték el bűncselekmény elkövetéséért
az elmúlt hét évben?"

Hát, nyolc év letöltendő után...

(Nevetés)

Őszintén kijelenthettem,
hogy több mint hét éve ítéltek el.

Őszinte nemmel
válaszolhattam arra a kérdésre,

és végre megkaptam az első munkám.

(Taps)

Én voltam a srác, aki kikeverte
a festéket a festékboltban.

Végül odajutottunk,
hogy a vevők bejöttek a boltba,

és rendszeresen megkérdezték:

"Hé, Marcus, mennyiért
festenéd ki a konyhám?"

"Ms. Johnson, mi nem
festünk ki konyhákat,

mi csak eladjuk a festéket,
hogy ön kifesthesse a sajátját."

(Nevetés)

Támadt egy ötletem,
és elindítottam egy szobafestő céget,

amely összekötötte a festékbolt
vevőit azokkal a festőkkel,

akiknek állandó munkára volt szükségük.

Nagyjából egy év után

otthagytam a festékboltot,

kibővítettük az ajánlatkérő cégünket,

és azóta már rengeteg más
börtönviselt állampolgárt vettem fel.

(Taps)

Büntetett előélettel
állok itt ma Önök előtt,

és hozzám hasonlóan
az országban milliók homlokán

ott van még a bűncselekmény B betűje.

Ahogy azt anyukám is
megígérte nekem évekkel ezelőtt,

meg akartam nekik mutatni,
hogy van élet a börtön után.

Elkezdődött életem legjobb időszaka,

és nem hittem el,
hogy a felhők között járok.

A barátaim, akik mellett
felnőttem azokban a cellákban,

felhívtak, és folyamatosan
képeket kértek az új életemről.

Ha elutaztam, képeket akartak róla.

Amikor megnősültem, képeket akartak róla.

De nem volt rá se időm, se sávszélességem,
hogy leüljek és levelet írjak,

vagy fotókat hívassak elő a mobilomról.

Azt mondogattam nekik:

"Haver, mennyivel könnyebb lenne minden,
ha egyszerűen csak rádírhatnék."

Kutatni kezdtem egy olyan app után,
amely megoldást jelentene a problémára,

de nem találtam semmit,

így piacra dobtuk a Flikshopot.

(Taps)

Nem viccelek,

tudták, hogy a börtön telefonpiaca

milliárd dolláros ipart hozott létre?

Néhány vállalkozás
kiszorító stratégiát alkalmaz,

így tudtuk, hogy valahogyan
meg kell törnünk a piacot.

A Flikshoppal a családtagok egy rövid
szöveget tudnak hozzáadni a fotóhoz,

és a küldés megnyomása után 99 centért

rányomtatjuk a képet és a szöveget
egy igazi, kézzelfogható képeslapra,

majd közvetlenül elpostázzuk bárkinek
az ország bármelyik cellájába.

(Taps)

Több millió család szakad szét,

csak mert nincs idejük levelet írni,

kideríteni, hogyan lehetne
telefonról képet kinyomtatni,

elszaladni a boltba
egy csomag borítékért,

majd elmenni a postára bélyegért.

Először ötven családot kötöttunk össze.

Majd százat.

Azután ötszázat.

Mára már büszkén mondhatom,

hogy országszerte eddig több mint 140 000
család kapcsolattartását segítettük.

(Taps)

Az irodában sokszor tele van az asztalom

börtönből kapott levelekkel,

mint például Jasoné.

Azt írja: "Kb. 15 képeslapot
kaptam tegnap este

tele motiváló szavakkal,

úgyhogy írnom kellett Önöknek,
hogy köszönetet mondjak."

George pedig azt írja:

"Ma vagy hat szeretettel teli
képeslapot kaptam...

nem tudom, honnan jön
ez a rengeteg szeretet."

El sem hiszem, milyen szerencsés vagyok,

hogy néha találkozhatok olyan gyerekekkel,

akik Flikshop képeslapokat küldenek
a börtönben lévő szüleiknek.

Néha még a Fehér Házba is meghívnak,

hogy a büntető jogszolgáltatásban
szükséges reformokról beszéljek.

Ez a történet azért hihetetlen számomra,
mert az életem nem mindig volt ilyen.

Élénken emlékszem, milyen volt
egy 2x3 méteres cellában élni

egy 22 éves emberrel, akit
életfogytiglanra, plusz 43 évre ítéltek,

és a priccsen ülve arra gondolni,

hogy valószínűleg együtt
fogunk meghalni abban a cellában.

Tudom, hogy a manapság
jellemző tömeges bebörtönzések,

és amiket a hírekben látunk
a börtönre ítélt emberekről,

hatalmas társadalmi problémát jelentenek,

amelynek megoldása érdekében
mindannyiunknak össze kell fognunk.

De biztos vagyok benne,

hogy ha tudatosan építjük
a családi kapcsolatokat

azokban a környezetekben,
ahol a leginkább szükség van rájuk,

akkor hatalmas lépést
teszünk a jó irányba.

Imádom az életem ezen szakaszát,

ezt a fejezetet,
amely lehetővé teszi, hogy itt álljak.

De tudják, ki az, aki még nálam is
jobban érzi most magát?

Az anyukám.

(Nevetés)

Szeretlek, anyu. Köszönöm.

(Taps)