A reprezentáció számít. A nők valósághű megjelenítése számít. Úgy vélem, hogy gyakran a nők nyilvános ábrázolását a rendkívüliség jegyébe burkoljuk. Az első amerikai nő, aki a maga erejéből lett milliomos: Madam C. J. Walker... Az Egyesült Államok first ladyjeinek ruhái... Shirley Chisholm, az első nő, aki az USA Demokrata pártjának elnökjelöltségéért indult... (Taps) Mint múzeumi kurátor, megértem ezeknek a történeteknek a csábítását. A kivételes nők inspiráló példaképek. De azok a történetek korlátozóak. A rendkívüliség meghatározása, hogy nem mindennapi. Nem tipikus. Azok a történeteket nem adják meg az átfogó női történelem alapját, és nem tükrözik a mindennapos valóságunk. Ha mindannyian elfogadjuk azt a radikális gondolatot, hogy a nők is emberek, könnyebb lesz a nőket emberként ábrázolni, mint ismerős, változatos, jelenlevő alakokat. A történelem során mindenki mindennapjaiban a nők pozitívan léteznek: nem értelmezés kérdéseként, hanem tényként. És az emberi élet pontosabb ábrázolásán felül, a nők bevonása körülbelül 3,8 millió nőként azonosuló ember köznapi tapasztalatait is fontolóra veszi. A Fekete párduc c. film közismert múzeumi jelenetében egy fehér kurátor téves magyarázatot ad egy leletről Michael B. Jordan itt látható karakterének, egy leletről a saját kultúrájából. Ez a kitalált jelenet igazi vitát szült múzeumi köreinkben arról, kik alakítják a narratívát, és azoknak a narratíváknak az előítéleteiről. A múzeumokat az egyik legmegbízhatóbb forrásoknak tartják az Egyesült Államokban, és a világ minden tájáról érkező több százmillió látogatónak pontosan kellene bemutatnunk a történelmet, de nem tesszük. A múzeumokon belül létezik egy mozgalom az előítéletek leküzdésére. Az egyszerű tudomásulvétel, hogy a múzeumok nem pártatlanok. A múzeumok tanító jellegűek. A leletek és műalkotások kiállításával ösztönözzük a kreativitást és támogatjuk a befogadást, de vétkesek vagyunk a történelem elferdítésében. A férfi-központú történeteink rejtve hagyták a női történeteinket. A női létnek kemény igazságai vannak, főleg a színesbőrű női létnek ebben az iparban, ami meggátolja, hogy középpontba helyezzük a női élet átfogó példáit. A múzeumi vezetőség túlnyomóan fehér férfiakból áll, attól függetlenül, hogy a múzeumi dolgozók közel 60 százaléka nő. A vezetőséghez való út sivár a nők számára, és legsivárabb a színesbőrű nőknek. És a nők jelenléte még önmagában nem biztosít növekedést a nők nyilvános megjelenítésében. Nem minden nő harcol a nemi egyenlőségért. Bell Hooks, feminista teoretikus szavaival élve, "A patriarchátusnak nincs neme." Nők támogathatják a patriarchátus rendszerét, mint ahogy férfiak támogathatják a nemi egyenlőséget. És gyakran lekicsinyeljük az interszekcionializmus jelentőségét. Marian Anderson a 20. század egyik legünnepeltebb hangja volt, és a Smithsonianben megtalálható az 1939-es öltözete. Miután a fehér Daughters of the American Revolution megtagadta, hogy a Constitution Hallban énekeljen, mert fekete volt, ő inkább a Lincoln-emlékmű lépcsőjén énekelt helyette, egy 75 ezer emberből álló tömegnek. És könyvtárakban mindenfelé, a múzeumokat is beleértve, még mindig megtalálható a "Minden nő fehér, Minden fekete férfi, De némelyikünk bátor" című forradalmi 1982-es antológia. A női megjelenítés növelésére tett követelések nem foglalják automatikusan magukba a hozzám hasonló afrolatinákat... vagy az emigráns nőket, ázsiai vagy bennszülött nőket, vagy transznemű nőket, nem dokumentált nőket, vagy a 65 év feletti nőket, vagy a kislányokat – a lista folytatódhat a végtelenségig. Mit tehetünk tehát? Célzott kezdeményezések segítettek bevonni nézőpontokat, amiknek mindig ott kellett volna lenniük. Egy latino kurátori programon keresztül kezdtem dolgozni a Smithsonianben. A program, ami Latinx kurátorokat, főleg nőket alkalmaz, megnövelte a Latinx narratívák számát intézményszerte. És modellként szolgált a sokkal nagyobb Smithsonian Amerikai Női Történelem Kezdeményezéshez, amelynek célja, hogy felerősítse a nők változatos ábrázolását minden lehetséges módon, hogy a nők ne csak napjaink képein jelenjenek meg, hanem a történelmi ábrázolásokon is, hiszen mindig ott voltunk. Még most 2018-ban is megtörténik, hogy besétálok egy szakmai közegbe, és én vagyok az egyetlen – az egyedüli 40 év alatti, az egyedüli fekete, az egyedüli fekete nő, az egyedüli latina, néha az egyedüli nő. Az édesanyám afroamerikai, az édesapám pedig afropanamai. Én pedig büszkén és elválaszthatatlanul mindkettő. A több millió afrolatina közé tartozom. De afrolatina kurátorként a kevesek közé tartozom. És a lényem egészének bevonása a szakmai világba bátor tettnek tekinthető, és bevallom, nem mindig fogadtam el ezt a kihívást, vagy az elutasítástól való félelem, vagy önvédelem miatt. Gyűléseken csak akkor szóltam, amikor teljesen megfogalmazott megjegyzésem volt. Nem volt hangos ötletbörze, vagy eszmecsere kollégákkal. Sokáig megtagadtam, hogy a kedvenc karika fülbevalóimat viseljem a munkán, vagy a nyakláncot a nevemmel, azt gondolva, hogy túl hangosak, szakszerűtlenek vagy buták. (Nevetés) Érdekelt, hogy az emberek hogy vélekedtek a természetes hajamról, elfogadhatóbbnak vagy kevésbe hitelesnek tartották, amikor kiegyenesítettem. Bárki, aki valaha kívül érezte magát az elterjedt ábrázoláson megérti, hogy vannak alapelemei a mindennapi önmagunknak, amelyeket mások kellemetlennek látnak. De mivel szenvedélyes vagyok a nők mindennapos ábrázolásáról valós alakunkban, már nem tüntetem fel magam vagy a munkám valótlanul. És próbáknak voltam kitéve. Ez én vagyok az irodában, ahogy a függőmre mutatok – (Nevetés) Múlt hónapban hívtak főszónoknak a Hispán Örökség Hónapja alkalmából. A prezentáció hetén a szervezők aggodalmuknak adtak hangot. "Aktivistának" nevezték a diáimat, amit negatívan értettek. (Nevetés) (Taps) Két nappal a prezentáció előtt megkértek, hogy ne vetítsek le egy pozitív kétperces videót a természetes hajról, mert "gátat vethet a tanulásnak a résztvevők egy részénél." (Nevetés) A Haj című verset Elizabeth Acevedo írta és adta elő, egy dominikai-amerikai nő, a Nemzeti Könyvdíj 2018-as győztese, és a szervezésemben megjelent egy díjnyertes Smithsonian kiállításon. Lemondtam a beszédet, azzal indokolva, hogy magam és a munkám cenzúrázása kellemetlenül érintett. (Taps és éljenzés) A tiszteletreméltósági politika és az idealizált nőiesség befolyásolják, hogy miként ábrázoljuk a nőket, és milyen nőket választunk ki bemutatásra. És ez az ábrázolás a sikeres és rendkívüli felé hajlik, a jó hírű és kívánatos felé, ami fenntartja a rendszerszerű kizárását és háttérbe szorítását a mindennapinak, a szokásosnak, az alulreprezentáltnak és általában a nem fehérnek. Mint kurátornak, a hatalmamban áll, hogy ezen változtassak. Felkutatok, összegyűjtök és értelmezek jelentőségteljes tárgyakat és képeket. Celia Cruz, a salsa királynője – (Éljenzés) igen, ő jelentős. És egy afrolatina. A Smithsonian gyűjteményében megtalálhatók a kosztümjei, cipői, a portréja, bélyege, és ez az újragondolás a művész, Tony Peralta által. Amikor összegyűjtöttem és kiállítottam mindezt, a szimbolikus ellentmondás győzelmének tekintettem. Büszkén állítottam ki ezt a sötétbőrű latinát, ezt a fekete nőt, akinek a haja nagy csavarókban van, amik egyenesítik azt, egy bólintás a fehér szépségszabványok felé. Egy kifinomult, elbűvölő nő túlméretezett, vaskos arany ékszerekkel. Amikor ki volt állítva, ez a mű volt legtöbbször Instagramon, és látogatók azt mondták, hogy a barna bőrének, csavaróinak és ékszereinek mindennapiságával azonosultak legjobban. Gyűjteményünkbe tartozik Celia Cruz, Harriet Tubman egy ritka fiatalkori képe, az utolérhetetlen Oprah Winfrey ikonikus ruházata. De a múzeumok megváltoztathatják, hogy látja több százmillió ember a nőket és mely nőket. Tehát az elsőn vagy híresen kívül, a mi felelősségünk, hogy bemutassuk a szokásos vasárnapot a szépségszalonban, a kopogtatószerű fülbevalók művészetét, (Nevetés) a divatos testvériséget nők közt (Nevetés) és a kulturális büszkeséget minden korban. A mindennapi nők történetét, akik szándékosan lettek kihagyva a nemzeti és világtörténelemből. És a múzeumokban gyakran a nők ruhái láthatók, portréik, fényképeik, de a mindennapi nők nagy hatású történetei úgy is kinézhetnek, mint ez az esmeraldasi hajóülés. Az ecuadori Esmeraldas szökött rabszolgák közössége volt. Sűrű esőerdei megvédték a bennszülött és afrikai lakosságot a spanyol gyarmatosítóktól. Manapság már vannak utak, de néhány belföldi rész még mindig csak kenuval közelíthető meg. Débora Nazareno gyakran utazott ezeken az ecuadori vízi utakon kenuval, ezért volt saját hajóülése. Pókháló és egy pók díszíti, amely Anansira utal, egy alakra a nyugat-afrikai néphagyományból. Débora otthon is ezen ült, miközben unokájának, Juannak mesélt. A szeretetnek ez a felfoghatatlan rítusa, a generációról generációra szálló történetek, elterjedt az afrikai szórványban. Ez a mindennapi tett arra ösztönözte Juant, hogy gyűjtsön és megőrizzen több mint 50 ezer afroindián dokumentumot. 2005-ben Juan García Salazar, Débora unokája, és mostanra világhírű afroecuadori tudós, Washington D. C.-be utazott. Találkozott Lonnie Bunchcsal, az igazgatómmal, és a beszélgetésük vége felé, Juan a táskájába nyúlt, és azt mondta: "Szeretnék adni valamit." Azon a napon, Débora Nazareno szerény fa hajóülése lett az első tárgy, amelyet odaadományoztak a Smithsonian Afroamerikai Történelem és Kultúra Nemzeti Múzeumának. Azóta is ki van állítva, és majdnem öt millió látogató nézte meg a világ minden tájáról. Továbbra is gyűjteni fogom a történelem rendkívüli alkotóit. A történeteik fontosak. De ami motivál, hogy ma és minden nap megjelenjek, az az egyszerű szenvedély, hogy beírjam a nevünket a történelembe, nyilvánosan bemutassam azokat a milliók előtt, és abban a mindig jelenlevő fényben sétáljak, ami a nő. Köszönöm. (Taps és éljenzés)