A hetvenes évek végén nőttem fel a vidéki Kínában, az utolsó években, amikor országom a szabadság árán az abszolút egyenlőségre törekedett. Abban az időben mindenkinek volt munkája, de mindenki küszködött. A nyolcvanas évek elején apám villanyszerelő volt, anyám pedig két műszakban dolgozott a helyi kórházban. De mégsem jutott elegendő étel, és életkörülményeink lehangolóak voltak. Kétségtelenül egyenlőek voltunk – ugyanolyan szegények. Minden az államé volt. Nem volt semmink. A történet, amelyet megosztok önökkel, a küzdelmeimről szól, a hátrányok leküzdéséről, melyhez elég ellenálló, makacs és állhatatosan eltökélt voltam. Nem, csak viccelek, nem fogom ezt művelni önökkel. (Nevetés) Ehelyett elmondom, hogy a mai témám a kollektív szegénység új formája, melyet sokan nem ismernek fel, és amit sürgősen meg kéne érteni. Tudom, észrevették, hogy az elmúlt húsz évben megjelent egy vagyoni eszköz. Nyaktörő tempóban hozza a gazdagságot. Eszközként lehetővé tette a vállalkozások számára a vásárlók alapos megismerését, a hatékony működést, és a hatalmas felső vonalbeli növekedést, másoknak pedig eszközt biztosított a demokratikus választások manipulálásához, megfigyelési lehetőséget biztosított profitszerzési vagy politikai célból. Mi ez a csodálatos vagyoni érték? Kitalálták: az adatok. A világ tíz legértékesebb cége közül hét techcég, amelyek vagy közvetlenül termelnek nyereséget az adatokból, vagy megerősödnek a számukra fontos adatok segítségével. Számos felmérés mutatja, hogy az üzleti döntéshozók túlnyomó többsége az adatokat a siker eszközének tekinti. Mind tapasztaltuk már, hogyan segítik elő az adatok ezt a jelentős szemléletváltást személyes, gazdasági és politikai életünkben. Akié az adat, azé a jövő is. De ki adja az adatokat? Feltételezem, mindenkinek van okostelefonja ebben a teremben, pár közösségi médiafiókja, és végzett egy-két Google keresést is az elmúlt héten. Mindannyian állítunk elő adatokat. Igen. A becslések szerint tíz év múlva, 2030-ra körülbelül 125 milliárd hálózati eszköz lesz a világon. Átlagosan kb. 15 eszköz személyenként. Már mindennap állítunk elő adatokat. Exponenciálisan többet fogunk termelni. A Google, a Facebook és a Tencent együttes bevétele 2018-ban 236 milliárd dollár volt. Nos, hányan kaptak önök közül fizetést tőlük az önök által előállított adatokért? Senki, ugye? Az adatoknak hatalmas értékük van, de központilag kezelik s birtokolják őket. Mindannyian sétáló nyersanyagok vagyunk a nagy adattársaságok számára, de egyikünknek sem fizetnek. Ezen felül arra sem gondolnak, hogy a jövedelemből részesüljünk. Tehát még egyszer; kétségkívül egyenlőek vagyunk – ugyanolyan szegények. Valaki más tulajdonában van minden, nekünk pedig nincs semmink. Ismerősen hangzik, ugye? Szóval, mit kéne tennünk? Talán útmutatásra lelünk abban, ahogy az én életem változott a nehéz kezdés után. A nyolcvanas években a családom helyzete javult. A rendszer fejlődött, és kezdték hagyni, hogy az emberek megtartsanak valamit abból, amit létrehoztak. "Az emberek az óceánba merülnek", vagy a "xia hai" kínai kifejezés írta le azokat, akik otthagyták az állami tulajdonú vállalati munkahelyeket, és saját vállalkozást indítottak. Az üzleti tulajdonból magántulajdon lett, autók, javak, ételek, ruhák és egyebek. A gazdasági gépezet beindult, és az emberek élete javulni kezdett. Először vált dicsőséggé a meggazdagodás. Tehát a kilencvenes években, amikor tanulni mentem Csengduba, Nyugat-Kínába, sok hozzám hasonló fiatal tudott úgy elhelyezkedni, hogy kihasználhatta az új rendszer előnyeit. Miután befejeztem az egyetemet, megalapítottam az első üzletemet, és Shenzhenbe költöztem, a vadonatúj különleges gazdasági övezetbe, amely korábban halászfalu volt. Húsz évvel később Shenzhen globális innovációs erőművé vált. A magántulajdon a szabadság egyik, addig nem létező formája lett. Példátlan lehetőségeket teremtett nemzedékeink számára, ösztönzött bennünket a munkára és a hihetetlenül kemény tanulásra. Az eredmény, hogy több mint 850 millió ember emelkedett ki a szegénységből. A Világbank szerint Kína szélsőséges szegénységi rátája 1981-ben, amikor kicsi voltam, 88% volt. 2015-re 0,7 százalékra csökkent. E siker eredménye vagyok, és örömmel mondhatom: saját MI-vállalkozásom van, és nagyon világi és dinamikus életvitelem van, egy olyan út, amely elképzelhetetlen volt gyermekkorom Nyugat-Kínájában. Persze a jólét miatt kompromisszumot kellett kötnünk az egyenlőséggel, a környezettel és a szabadsággal. És nyilván nem azért vagyok itt, hogy azt mondjam, Kína mindent megoldott. Még nem. Azt sem, hogy az adat egy az egyben összehasonlítható a fizikai eszközökkel. Nem az. De élettapasztalatom lehetővé tette, hogy lássam, mi rejlik a kulisszák mögött. Jelenleg a nyilvános viták főképp a szabályozási és az adatvédelmi kérdésekre összpontosítanak, mikor az adattulajdonról esik szó. De megkérdezem: Mi lenne, ha az adatok tulajdonjogát egész másképp vizsgálnánk? Mi van, ha az adattulajdon valójában személyes, egyéni és gazdasági kérdés? Mi lenne, ha az új digitális gazdaságban megengednék nekünk, hogy a miénk legyen valami abból, amit létrehozunk, és megadnák az embereknek a magánadatok tulajdonjogának szabadságát? A tulajdon jogi fogalma, amikor egy dolgot birtokolhatunk, felhasználhatunk, elajándékozhatunk, továbbadhatunk, megsemmisíthetünk vagy kereskedhetünk vele, eladhatjuk az általunk elfogadott áron. Mi lenne, ha ugyanezt a meghatározást kiterjesztenénk a magánadatokra, azért, hogy felhasználhassuk vagy megsemmisíthessük az adatainkat, vagy az általunk választott áron kereskedhessünk vele? Nos, tudom, páran talán azt mondják: "Soha, soha nem cserélném el az adataimat semennyiért sem." De hadd emlékeztessem önöket, hogy most pontosan ezt teszik, kivéve, hogy most ingyen adják oda az adataikat. Ráadásul a magánélet nagyon személyes és árnyalt kérdés. Önöknek talán megvan a lehetősége, az adatvédelmet választani a pénz helyett, de Kína több millió kisvállalkozója számára, akik nem tudnak könnyen hitelhez jutni, adataik felhasználásával gyors hitelt szerezni MI-alapú hitelezők jóváhagyásával megfelelhet a legfontosabb igényeiknek. Amit önök privátnak tartanak, eltér attól, ami mások számára az. Ami most privát az önök számára, különbözik attól, ami az volt a főiskolán. Vagy legalábbis remélem. (Nevetés) Mi mindig, bár többnyire nem tudatosan, ilyen kompromisszumokat kötünk különféle személyes hiedelmek és életprioritásaink alapján. Ez az, amiért az adatok tulajdonjoga hiányos lenne árképzési erő nélkül. Az érték meghatározásának az egyénekre való átruházásával egy olyan eszközhöz jutunk, amellyel részletekbe menően dönthetünk. Tehát pl. megtehetjük, hogy adatainkat ingyen bocsátjuk rendelkezésre, ha a hozzájárulást fontosnak érezzük egy adott orvosi kutatáshoz. Vagy ha lennének eszközeink arra, hogy viselkedési adatainkat mondjuk 100 000 dollárra árazzuk be, kétlem, hogy bármely politikai csoport megcélozhatná vagy manipulálhatná a szavazatunkat. Mi irányítunk. Mi döntünk. Nos, tudom, hogy ez valószerűtlennek hangzik, de a trendek már egyre növekvő és nagyon erős egyéni adattulajdon-mozgást mutatnak. Először is, start-up vállalkozások már fejlesztenek olyan eszközöket, melyekkel részben visszaszerezhetjük az irányítást. Egy Brave nevű új böngésző "bátor pajzsokkal" látja el a felhasználókat – szó szerint így hívják –, agresszíven blokkolják az adathalász hirdetéseket és nyomkövetőket, elkerülve az adatok kiszivárgását, mint más böngészők. Cserébe a felhasználók alkupozícióba jutnak. Amikor a felhasználók a hirdetések fogadása mellett döntenek, A Brave "általános figyelemzsetonokkal" jutalmazza a felhasználókat, amelyekkel a kibocsátók fizetési fala mögött lévő tartalmakért fizethetnek. Néhány hónapja a Brave-et használom. Már több mint 200 000 hirdetést és nyomkövetőt blokkolt, és órákat takarított meg számomra. Tudom, hogy páran többet foglalkoznak a böngészőjükkel, mint a partnerükkel, tehát – (Nevetés) legalább olyat kéne találniuk, ami nem időpazarló és nem vacak. (Nevetés) Azt hiszik, a Google pótolhatatlan? Gondolják át újra. Egy keresőmotor az, ami nélkülözhetetlen. A Google csupán monopóliumot élvez – egyelőre. A DuckDuckGo nevű keresőmotor nem tárolja személyes adataikat, nem küldözget hirdetéseket, és nem őrzi meg személyes böngészési előzményeiket. Ehelyett minden felhasználónál ugyanaz a keresési eredmény, és nem alapoz rögzített személyes böngészésekre. Londonban a digi.me nevű társaság okostelefonra letölthető alkalmazást kínál, amely segít az általunk előállított adatok importálásban és egységesítésében a Fitbitből, a Spotifyból, a közösségi média stb. felhasználói fiókokból. Továbbá választhatunk, hol tároljuk adatainkat, és a digi.me segít abban, hogy hasznunkra legyenek az adatok, melyek korábban kizárólag a nagy adatszolgáltatók számára voltak hozzáférhetők. A DC-ben UBDI, U-B-D-I néven egy új kezdeményezés, az univerzális alapadat-jövedelem, segít az embereknek pénzt keresni az adataikhoz való anonim hozzáféréssel a piackutató cégek számára. És amikor egy cég tanulmányt vásárol, a felhasználók készpénzt és UBDI-pontokat kapnak közreműködésükért, akár évi 1000 dollárt is, becslésük szerint. Az UBDI jól megvalósítható út lehet az általános alapjövedelemhez a mesterséges intelligencia gazdaságában. Továbbá a magánélet és adattulajdon egyéni tudatosodása gyorsan terjed, ahogy mind megismerjük ezt a szörnyet, aminek zöld utat adtunk a zsebünkben. Két kiskamasz lányom van, és higgyék el, az első számú stresszforrásom és aggodalmam szülőként gyermekeim kapcsolata a technológiával. Ez egy háromoldalas megállapodás, amelyet a férjem és én írattunk alá velük, mielőtt megkapnák az elsőt [mobiltelefon]. (Nevetés) Segíteni akarunk abban, hogy digitális polgárokká váljanak, de csak akkor, ha el tudjuk érni, hogy okossá és felelősségteljessé váljanak. Segítek, hogy megértsék, mely adatokat nem kellene sohasem megosztani. Tehát ha rám gugliznak, valójában – igazán sajnálom – ha DuckDuckGo-znak engem, talán sok mindent találnak majd rólam és a munkámról, de lehet, hogy nem lesz semmi információ a lányaimról. Amikor felnőnek, ha meg akarják mutatni magukat, az ő választásuk lesz, nem az enyém, annak ellenére, hogy természetesen ragaszkodom hozzá, hogy ők a legszebb, legokosabb és legkülönlegesebb gyerekek a világon. És tudom, hogy sokan hasonló beszélgetéseket folytatnak és hasonló döntéseket hoznak, ami reménnyel tölt el, hogy valóban okos, adatgazdag jövő elé nézünk. De szeretném kiemelni e megállapodás 6. cikkelyét. Azt mondja: "Soha nem fogok olyan online információt keresni, amitől zavarban lennék, ha Dawnie nagymama látná." (Nevetés) Próbálják ki! Nagyon hatékony. (Nevetés) A történelem során mindig volt kompromisszum szabadság és egyenlőség között a jólét elérésért. A világ folyamatos körforgásban van a vagyonfelhalmozáson át a vagyon újraelosztása felé. Mivel a rászorulók és a vagyonnal rendelkezők között olyan sok országban keletkezik feszültség, mindenkinek az az érdeke, a nagy adatszolgáltató cégekkel egyetemben, hogy megakadályozzuk ezt az új formáját az egyenlőtlenségnek. Természetesen az egyéni adattulajdon nem tökéletes, nem is teljes válasz arra a mélyen összetett kérdésre, hogy mitől válunk jó digitális társadalommá. De McKinsey szerint a mesterséges intelligencia 13 billió dollárral több növekedést hoz a gazdasági termelés következő tíz évében. Az egyének által produkált adatok kétségtelenül hozzá fognak járulni ehhez a hatalmas növekedéshez. Nem kéne legalább fontolóra vennünk egy olyan gazdasági modellt, amely az emberek kezébe adja a rendelkezés jogát? És ha a magánadat-tulajdon segítene több mint 850 millió embert kiemelni a szegénységből, kötelességünk, és tartozunk azzal a jövő nemzedékeinek, hogy a mesterséges intelligencia befogadóbb gazdaságát hozzuk létre, amely a vállalkozások mellett az embereknek is jogosultságokat ad. Köszönöm. (Taps)