Hát nem lenyűgöző, hogy egy vonal egyszerű meghúzása a térképen átformálhatja világképünket és tapasztalásunkat? És ahogy azok a terek a vonalak, határok között helyekké válnak! Helyekké, ahol a nyelv, táplálék, zene és az eltérő kultúrák egymásnak feszülnek valami szépséges, olykor erőszakos, időnként elég nevetséges módon. Azok a térképre rajzolt vonalak sebeket is vághatnak a tájon, sebeket üthetnek emlékeinkben is. Akkor kezdtem el érdeklődni a határok iránt, amikor a határvidék építészetét kutattam. Különböző programokban dolgoztam az amerikai-mexikói határ mentén, egyenesen a földből kinövő épületeket terveztem agyagból. Olyan programokon is dolgoztam, melyek úgymond betelepültek ebbe a tájba. A Prada Marfa egy tájművészeti alkotás, mely átível a művészet és az építészet határán, és számomra azt jelenti, hogy az építészet olyan gondolatokat közvetít, melyek politikai és kulturális értelemben is igen összetettek, és hogy az építészet egyszerre lehet gunyoros és komoly is, szólhat a gazdagság és szegénység közti egyenlőtlenségről, bemutathatja, mi helyi és mi külföldi. Így aztán miközben a határvidék építészetét kutattam, azon kezdtem töprengeni: vajon építészet-e falat emelni? Nekiálltam összeszedni a gondolataimat és a falnál tett látogatásaimat úgy, hogy alkottam egy csomó emléktárgyat, ami arra az időre emlékeztet minket, amikor felhúztuk a falat, meg arra, hogy ez mennyire őrült ötlet volt. Határjátékokat találtam ki, (Nevetés) képeslapokat alkottam, hógömböket, bennük apró építészeti modellekkel, a falnál zajlott tiltakozásokról mesélő térképeket, és azt kerestem, hogyan világíthat rá a tervezés a határfal felépítésének problémájára. Tehát építészet-e falat emelni? Nos, kétségtelenül megtervezett szerkezet, és a FenceLab kutatóközpontban tervezték, ahol öttonnás teherautókkal, 65 km/h sebességgel rontottak a falnak, így tesztelve, mennyire áthatolható. A másik oldalon is zajlott azonban ellenkutatás, a hordozható felvonóhidak megtervezése, melyeken járművel feljuthatunk a fal tetejére, és keresztülhajthatunk rajta. (Nevetés) Mint minden kutatási programban, itt is adódtak sikerek is, balsikerek is. (Nevetés) De érthetők ezek a középkori reagálások is – például a felvonóhíd –, hiszen a fal önmagában is valami misztikus, középkori építészeti forma. Túlzottan leegyszerűsített válasz egy összetett kérdéskörre. Számos középkori technikai ötlet vetődött fel a fallal kapcsolatban: a fal túloldalára marihuána-bálákat áthajító katapult, (Nevetés) vagy a kokain- és heroincsomagokat átlövő ágyúk. A középkorban a betegeket, halottakat időnként áthajították a falon, mintegy a biológiai hadviselés korai megnyilvánulásaként, és manapság is felmerült a gondolat, hogy a bevándorlás egyik módjaként embereket dobnának át a falon. Nevetséges elképzelés. De az egyetlen valaha ismert személy, akiről megírták, hogy átdobták a falon Mexikóból az Egyesült Államokba, valójában amerikai állampolgár volt. Engedélyt kapott, hogy ágyúgolyó-emberként átjuthasson a falon, 60 métert repült, miközben útlevelét szorongatta a kezében, (Nevetés) majd a túloldalon biztonságosan földet ért egy hálóban. Hassan Fathy építész mondása ihlette az ötleteimet, azt mondta: "Az építészek nem falakat terveznek, hanem falak közti tereket." Egyfelől tehát nem hiszem, hogy az építészeknek falat kéne tervezni, másfelől viszont fontos és sürgős, hogy odafigyeljenek a falak közti térségre. Oda kéne figyelniük azokra a terekre, emberekre és tájakra, amiket a fal veszélyeztet. Az emberek már felnőttek erre a feladatra, és miközben a fal célja az, hogy szétválassza az embereket, valójában inkább figyelemreméltó módon összehozza őket, például kétnemzetiségű jóga tanfolyamokat tartanak a határ mentén, a senki földjén összehozva az embereket. Ezt én emlékmű-póznak hívom. (Nevetés) És hallottak már a "fal-röpiről"? (Nevetés) A röplabda határmenti változata, 1979 óta játsszák (Nevetés) az amerikai-mexikói határ mentén, így dicsőítik a két nemzet közös örökségét. Ez elég érdekes kérdéseket vet fel, nem? Ez a játék vajon törvényes? A labda ide-oda adogatása a falon át illegális kereskedelemnek minősül? (Nevetés) A röplabda szépsége, hogy átminősíti a falat egy egyszerű, homokba húzott vonallá, amit mindkét térfél játékosainak szelleme, teste és lelke elfogadott. Szerintem pontosan ez a fajta kétoldalú egyezmény kell ahhoz, hogy leromboljuk a szétválasztó falakat. Labdát átdobni a falon az egy dolog, de amikor köveket hajítottak át, az megrongálta a határőrök járműveit, határőröket is megsebesített, az Egyesült Államok pedig keményen megtorolta. A határőrök tüzet nyitottak a falon át, és kődobálók életét oltották ki a mexikói oldalon. A határőrség másik reakciója az volt, hogy baseball védőhálót állítottak fel önmaguk és járműveik védelmében. Ezek a védőhálók állandó elemei lettek az új falak építésének. Én meg azon kezdtem gondolkodni, mi lenne, ha a baseball is, akárcsak a röplabda, állandó elem lenne a határon? Megnyílhatnának a falak, ott játszhatnának a közösségek, és mondjuk, hazafutásnál egy határőr fogná meg a labdát, és dobná vissza a másik térfélre. Az egyik határőr raspadót vesz, finom jégkását az eladótól, aki alig pár méterre árul, élelmiszert és pénzt csereberélnek a falon át, mindez teljesen hétköznapi esemény, amit az a térképre húzott vonal és pár milliméteres acél tett törvénytelenné. Ez a jelenet az alábbi mondást juttatja eszembe: "Ha többet birtokolsz, mint amennyire szükséged van, hosszabb asztalt építs, ne magasabb falat!" Ezért készítettem ezt az emléktárgyat, hogy arra emlékeztessen: a falon keresztül megoszthatjuk élelmünket, és beszélgethetünk. Egy hinta segítségével bárki átlendülhet a határ túloldalára, míg a gravitáció vissza nem repíti őt saját hazájába. Manapság úgy gondolnak a határra és a falra, mint egyfajta politikai színházra, márpedig ha az, akkor közönséget kéne hívnunk a színházba, egy kétnemzetiségű színházba, ahol a közönség együtt lehet az előadóművészekkel, zenészekkel. Talán nem egyéb a fal, mint egy hatalmas hangszer, a világ legnagyobb xilofonja, játszhatunk rajta tömegdobverő fegyverekkel. (Nevetés) Amikor megálmodtam ezt a kétnemzetiségű könyvtárat, olyan teret akartam elképzelni, ahol könyveket, információt és tudást cserélhetünk a lezárt határon, ahol a fal csak egy könyvespolc. Kölcsönös kapcsolatunkat Mexikóval és az Egyesült Államokkal talán azzal illusztrálhatjuk legjobban, ha egy libikókát képzelünk el, melynek az egyik térfélen elkövetett cselekvések kihatnak arra, ami a túloldalon történik, hiszen láthatják, a határ önmagában az USA-Mexikó-kapcsolat jelképes és szó szerint vett támaszpontja egyaránt, és a két szomszéd közé emelt falak szétválasztják ezeket a kapcsolatokat. Talán emlékeznek erre a mondásra: "Jó szomszédság, jó kerítés." A Mending wall [Fal-javítás] című vers erkölcsi tanulságaként szokták értelmezni. Frost verse azonban valójában megkérdőjelezi: kell-e egyáltalán fal. Valójában az emberi kapcsolatok javításáról szól. Az első sort szeretem legjobban: "Egy mit-tudom-mi nem szeret kerítést." Mert egyvalamit világossá tesz: nincs két külön oldal, amit egy fal határoz meg. Ez egyetlen táj, amit kettéosztottak. Az egyik oldal így nézhet ki: Egy férfi füvet nyír, miközben a fal fenyegetően magasodik az udvarában. A túloldal így festhet: Az ott lakó házának negyedik fala. A valóság pedig az, hogy a fal emberek életét vágja ketté. Belevág a magántulajdonunkba, közterületeinkbe, amerikai őslakos földjeinkbe, városainkba, keresztülvág egy egyetemet és szomszédságainkat. Nem tehetek róla, de nem hagy nyugodni, mi lenne, ha egy házat vágna ketté? Emlékeznek azokra a különbségekre gazdagság és szegénység között? Jobb oldalon egy átlagméretű texasi, El pasói házat láthatnak, bal oldalon egy juarezi átlagméretű házat. Itt a fal egyenesen áthatol a konyhaasztalon. Itt átvágja az ágyat a hálószobában. Azt szeretném ugyanis kifejezni, hogy a fal nemcsak tereket választ szét, hanem embereket is, családokat is. A fal sajnálatos politikája ma az, hogy gyerekeket választ el szüleiktől. Biztos ismerik ezt a közlekedési jelzőtáblát. John Hood grafikus tervezte, őslakos amerikai háborús veterán, a Kaliforniai Közlekedési Minisztérium munkatársa. Megbízták, hogy tervezzen figyelmeztető táblát a motorosoknak a műút mentén menetelő bevándorlókról, akik esetleg át akarnak kelni az úton. Hood összekapcsolta a jelenlegi bevándorlás-helyzetet a navajók Hosszú sétájával. Ez tényleg kitűnő példa a grafikai aktivizmusra. Nagyon alaposan átgondolta, hogy mondjuk, egy lófarkas kislányt ábrázol, feltételezve, hogy ő különösen kedves figura a motorosok számára, az apa fejéhez pedig a polgárjogi vezető, Cesar Chavez sziluettjét választotta. Ebből a ragyogó közlekedési táblából indulok ki, hogy ráirányítsam a figyelmet: gyerekeket szakítanak el családjaiktól, ehhez elég volt egy nagyon egyszerű módosítás. Szembefordítottam egymással a családot. [ÚJRAEGYESÍTÉS] Az elmúlt néhány hétben lehetőségem nyílt arra, hogy újra kitegyem a táblát a műúthoz, hogy elmesélhessem a javításra szoruló kapcsolatok történetét, és emlékeztetőnek, hogy újraegyesített államokat kell terveznünk, nem pedig megosztottakat. Köszönöm. (Taps)