Ha visszafordíthatnám az időt, és megmenthetném Shalont, szó szerint bármit megtennék. Bármit megadnék azért, hogy újra láthassam a mosolyt az arcán. De sajnos még ha Shalon itt is lenne velünk, ez nem változtatna a tényen, hogy Amerikában 700-800 nő hal meg évente terhességi és szülési komplikációk következtében. Soha nem lenne szabad, hogy a gyermekáldás egyet jelentsen a halálos ítélettel. Amerikában egészen elképesztő az anyák halálozási aránya. 2017-ben az NPR és a ProPublica szerint a világ fejlett országai közül az Egyesült Államokban volt a legmagasabb az anyai halálozás aránya, és az Egyesült Államok az egyetlen ország, ahol ez az arány folyamatosan nő. A Shalonhoz hasonló fekete anyák a leginkább érintett csoport az anyai halálozás kapcsán. Igazán felháborító, hogy háromszor, négyszer több fekete nő hal meg, mint fehér. Valóban szégyenteljes, hogy e halálozások 60%-a tökéletesen megelőzhető lenne, ahogy a lányomét is megelőzhettük volna. Egy megdöbbentő tény: az amerikai egészségügyi minisztérium felelős részlege szerint a halálozási kockázat az elmúlt hat évtizedben gyakorlatilag nem változott. Hat évtizeden át! Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi törekvések arra, hogy csökkentsük e téren a rasszok közötti és az egészségügyi különbségeket, siralmasan elégtelenek. Akkor lesz csak igazi változás, amikor nem a rassz fogja eldönteni, hogy az egészségügy hogyan bánik vagy hogyan nem bánik a fekete nőkkel. Fogalmazzunk nagyon világosan! Az amerikai orvostársadalom cserbenhagyja a fekete anyákat. Évtizedeken át vették semmibe, hagyták figyelmen kívül, és hanyagolták el a fekete nőket, vagy legalábbis nem vették őket komolyan, amikor kapcsolatba kerültek az egészségügyi rendszerrel. Nem ritka, hogy a fekete nőknek rasszizmusban és megkülönböztetésben van részük az egészségügyi dolgozók részéről. A rasszizmus lehet gátlástalanul nyílt vagy alattomosan rejtőzködő, ám ez senkit ne tévesszen meg: igenis létezik. Az sem számított, hogy Shalonnak két doktorija volt, szociológiából és gerontológiából. Az sem számított, hogy Shalonnak két mesterdiplomája volt, az egyiket közegészségügyből szerezte a Johns Hopkins Egyetemen. Az sem számított, hogy az Egészségügyi Minisztérium vezető köztisztviselője, a világhírű Járványügyi Figyelőszolgálat volt diákja, az USA járványügyi központjának megbecsült szakembere, és saját, sokszínűséget propagáló társaságának elnöke volt. Ettől még csak egy fekete nő volt. Egy fekete nő, akit az ellátórendszer sztereotípiák alapján ítélt meg, és eszerint is bánt vele. Shalon gyermeke születését követő három héten át újra és újra az egészségügyhöz fordult szorult helyzetében. Nyilvánvaló, hogy végzettségéből és műveltségéből kifolyólag nagyon jól el tudta mondani, és el is mondta, hogy mitől tart. Ennek ellenére segélykiáltásait elbagatellizálták, és semmibe vették, mert az orvosi személyzet burkoltan elfogult volt vele szemben. Pontosan ez az elfogultság és a hozzá társuló strukturális rasszizmus az egészségügyben megtalálható egyenlőtlenségek fő oka. Ez az előítélet volt tetten érhető Shalon ügyében is. Emiatt az elfogultság miatt került be a lányom a 2017-es év halálozási statisztikáiba. Emiatt vesztettem el a gyönyörű kislányomat. A kislányomat. Elvesztettem bizalmasomat, legjobb barátomat, elvesztettem az egész világomat. Shalon lánya elvesztette az édesanyját, és mindazt az anya-lánya kapcsolatot, ami kettőjük között lehetett volna. Lehet, hogy a legnagyobb veszteséget a társadalom szenvedte el. Ki tudja, mennyire mozdította volna elő Shalon az orvostudományt, a társadalmi egyenlőség ügyét, ha orvosai hallgattak volna rá és segélykiáltásaira. Már soha nem tudjuk meg. Ezt viszont tudjuk. A kb. 700-800 meghalt nő mindegyike mögött van egy család, és szeretteik népes csoportja, így hátrahagyott gyermekeik is, mint például Soleil. Shalon lánya, Soleil most hároméves. Eleven mosolya van – ugyanolyan ragyogó, mint édesanyjáé volt. Soleil nagyon bátor. Ugyanolyan határozott és önfejű, (Nevetés) ugyanolyan okos. Soleil folyton lenyűgöz azzal, hogy milyen biztonsággal mozog a világban. De Soleil csak fényképekről ismerheti édesanyját, és azokat a féltve őrzött emlékeket, amelyeket mindennap megosztok vele. Ám Soleil szereti az anyukáját, aki csak három röpke hétig volt vele. Nekem minden nap elmondja ezt. A szívem fájdul meg minden alkalommal, amikor Soleil az anyukája után sír. Egy ilyen alkalommal mondta nekem Soleil, hogy: "Nagyi, a mennybe akarok menni, hogy anyuval lehessek". Nem kéne, hogy így legyen. Nem kell, hogy így legyen. És nem is szabad, hogy továbbra is így legyen. Amikor az előbb azt mondtam, hogy az orvostársadalom cserbenhagyja a fekete anyákat, néhányan talán azon tűnődtek, miért beszélek ilyen túlzóan. Végül is, az egyes egyéneket lehet csak hibáztatni, nemde? Vagy talán azt kéne mondanunk, hogy egy maroknyi kórház – pontosan azok, amelyek főleg fekete nőket és más kisebbségeket látnak el – Amerikában az anyai halálozás melegágyai. Én úgy érvelek, hogy ha csak pár egyénre vagy pár kórházra koncentrálunk, akkor túlságosan leegyszerűsítjük a problémát. A gond nem azzal van, ahogy egyes személyek vagy kórházak az emberekhez viszonyulnak, a gond sokkal inkább rendszerszintű. Mi több, a gond nagyon mélyen gyökerezik egészségügyi ellátórendszerünkben. Ez az az átfogó probléma, amely miatt továbbra is létezik egyenlőtlenség az anyai halálozás és egészség kapcsán, és amely miatt a Shalonhoz hasonló fekete nők halálozási aránya háromszorosa a fehér nőkének. Ez jól dokumentált jelenség, leírták minden egyes évben, minden évtizedben, minden generációban, és semmi nem történt azért, hogy ne így legyen. Mit tehetünk ellene? Létezik egyértelmű válasz arra, hogyan számoljuk fel az anyai halálozás egyenlőtlenségeit? Az adatok pontosságának növelése létfontosságú, de közel sem elegendő. Az algoritmusok, ellenőrzőlisták, alkalmazások mind fontos szerepet töltenek be, de ez sem gyógyír mindenre. És nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy a magától értetődő, megkülönböztetésellenes nevelés nyílt és számon kérhető intézkedések nélkül mit sem ér. Itt az ideje – már réges-rég itt az ideje – hogy az orvostársadalom vezetői lépéseket tegyenek az egészségügy berögzült rendszerének megváltoztatására. Az első lépés az lenne, hogy beismerjük, az egészségügyi rendszer eredendő problémája több, mint probléma: kudarc. A következő lépés az lenne, hogy felelősséget vállaljunk, és beismerjük ezt a kudarcot. De a legfontosabb lépés, hogy aktívan megtegyük a szükséges intézkedéseket, és jóvá tegyük mindazt, amit ez okozott. Egy bölcs asszony egyszer azt mondta: "Ha azt akarod, hogy valami változzon, neked kell megtenned az első lépést". A lányom akart tenni valamit a változás érdekében. Shalont úgy ismerte mindenki, hogy feddhetetlen nő, és szilárd értékrendje van. Amikor megkérdezték, mik az életelvei, azt válaszolta: "Látom az egyenlőtlenséget. Nem félek tőle, hogy nevén nevezzem, és azon vagyok, hogy megszüntessem. Elszántan küzdök egy jobb világért". Shalon ezeket a szavakat minden nap tettekre váltotta. David Satcher tisztifőorvos egyszer azt mondta: "A vezetőknek felelősnek kell lenniük, eleget kell tudniuk, és hajlandónak kell eleget tenniük, és nem szabad lankadniuk addig, amíg feladatuknak eleget nem tettek". Shalon ilyen vezető volt. Bár nem lesz még egy olyan vezető, mint Shalon, mi sem lankadhatunk addig, amíg el nem végeztük a feladatunkat. Én ezt fogom tenni, amíg a fekete anyák biztonságban nem lesznek. Először is összefogtam Shalon néhány barátjával és kollégájával a munkahelyéről. Alapítottunk egy civil szervezetet. Keményen dolgozunk, hogy a megelőzhető haláleseteket megakadályozzuk a fekete anyáknál. És mindezt így tesszük: cselekszünk, cselekszünk és cselekszünk. Kapcsolatba lépünk az érintettekkel az egészségügyi ellátórendszer és a közegészségügy minden részén. Aktívan együttműködünk a törvényhozással. Kampányolunk az elszámoltathatóságért, és a szülés utáni időszakról szóló törvényekért, és azt akarjuk, hogy törvénybe iktassák ezeket. Civil szerveződésre épülő kutatási projektben veszünk részt, amely alapjaiban változtatja meg az egészségügyi ellátást a fekete nők számára. Végül pedig több hatalmat adunk a fekete nők kezébe. Hogyan fogjuk elérni mindezt? Úgy, hogy a fekete nőket és a szülésnél segédkezőket képessé tesszük arra, hogy hatékonyan szálljanak szembe a rasszizmussal és az elfogultsággal a terhesség alatt, a szülésnél és azután is. Nézzenek körbe! Ebben a teremben minden jelenlévőnek van befolyása valakikre. Arra kérem önöket, fontolják meg, mekkora hatást tudnánk elérni, ha együttes erővel dolgoznánk ezen a problémán, és próbálnánk helyrehozni azt. Mi lenne, ha mi is, akárcsak Shalon, felismernénk az egyenlőtlenséget, bárhol is legyen jelen közöttünk, és nem félnénk nevén nevezni? Mi lenne, ha mind elkötelezetten és szenvedélyesen használnánk az összes rendelkezésünkre álló erőforrást, hogy felszámoljuk ezt az egyenlőtlenséget? Tudnánk változtatni a dolgokon? Le tudnánk győzni több évszázados előítéleteket és több évtizednyi rossz gyakorlatot? Tudom, hogy igen. Tudom, hogy képesek vagyunk rá, ha figyelünk erre, ha együttes erővel fogunk össze. Hadd idézzem Nelson Mandelát: "Ha az emberekben ott az elszántság, mindent képesek legyőzni". De a céltalan cselekvés csak ablakon kidobott idő. A céltalan cselekvés puszta álmodozás. Ám a céllal párosult cselekvés valóban képes megváltoztatni a világot". Shalon élete maga volt az eltökélt cselekvés mintapéldája. Shalon halála pedig cselekvésre ösztönöz bennünket. Ma tehát mindnyájan fogadjuk meg, hogy megtesszük, amit megtehetünk. Fogadjuk meg, hogy helyrehozzuk ezt a hibát. Fogadjuk meg, hogy mi is addig küzdünk, amíg el nem érjük, hogy a fekete nőket ne taszítsa ki és ne hagyja értelmetlenül meghalni az egészségügyi rendszer. És ahogy a lányom, (Remegő hangon) Dr. Shalon MauRene Irving is tette, köteleződjünk el egy jobb világ érdekében. Köszönöm szépen! (Taps)