Ma, amikor a tükörbe nézek,
a Columbia Egyetem végzett diákját látom,
aki jogot és pedagógiát tanult;
ifjúsági pártfogót, aktivistát,
és New York állam leendő szenátorát.
(Üdvrivalgás)
Ezt mind látom a tükörben,
de látom azt az embert is,
aki élete negyedét börtönben töltötte –
hat évet, hogy pontos legyek.
Még kamaszként kezdtem meg
büntetésem Rikers Islanden,
valami olyasmiért, ami kis híján
egy ember életébe került.
Az, hogy ma itt vagyok,
nem a büntetésnek köszönhető,
amivel tizenévesként
a felnőttek börtönében szembesültem,
és nem is igazságszolgáltatásunk
kérlelhetetlenségének.
Egy osztályterem légköre
vezetett be valami olyasmibe,
amiről sosem gondoltam volna,
hogy lehetséges számomra,
vagy akár jogrendünk egésze számára.
Néhány héttel feltételes
szabadulásom előtt
egy pártfogó biztatott, hogy vegyek részt
egy új főiskolai képzésben,
amit a börtönben hirdettek meg:
Börtönkurzus a büntető
igazságszolgáltatásról címmel.
Elég lényegre törőnek
tűnik a cím, ugye?
Végül kiderült,
hogy nyolc fogvatartott
és nyolc kerületi ügyészhelyettes
vesz részt a tanfolyamon,
amit Geraldine Downey, a Columbia Egyetem
pszichológia professzora,
és Lucy Lang, manhattani
kerületi ügyészhelyettes
közösen tartott.
Ez volt az első ilyen próbálkozás.
Őszintén meg kell mondjam,
nem így képzeltem
főiskolai tanulmányaim kezdetét.
Az első naptól kezdve
teljesen odavoltam.
Azt gondoltam, a teremben
csupa fehér ügyész lesz.
De emlékszem, hogy amikor
bementem az első előadásra,
és megláttam a fekete ügyészeket
arra gondoltam:
"Feketeként ügyésznek lenni –
az már igen!"
(Nevetés)
Mire a tanfolyam első része véget ért,
teljesen beszippantott a dolog.
Sőt, egy héttel a szabadulásom után
olyat tettem, amit mindenképp
el akartam kerülni:
Egyenest visszasétáltam a börtönbe.
Hál' istennek ezúttal csak hallgatóként,
hogy csatlakozzam csoporttársaimhoz.
Ekkor már az órák végén
hazamehettem.
A képzés következő részében
arról beszélgettünk,
hogyan jutott az életünk idáig,
és hogy kerültünk abba a terembe.
Elég felszabadultnak éreztem magam ahhoz,
hogy elmondjam ott mindenki előtt,
hogyan kerültem ide.
Elmeséltem, hogy nővéreimmel
együtt végignéztük,
mit szenvedett el anyánk
mostohaapánktól,
hogy hogyan menekültünk el, és végül
hogy kötöttünk ki egy anyaotthonban.
Beszéltem róla,
hogy megesküdtem a családomnak,
megvédem őket.
Azt is elmagyaráztam, hogy 13 évesen
nem úgy éreztem magam, mint egy kamasz,
sokkal inkább,
mint egy katona, küldetésben.
És ahogy a katonáknak,
ez nekem is azt jelentette,
hogy érzelmi terhet hordozok a vállamon,
és – bár utálom ezt kimondani –
egy pisztolyt is az övemben.
Alig pár nappal 17. születésnapom után
ez a küldetés teljesen félrecsúszott.
Mentünk nővéremmel a mosodába,
és tömeg állta el utunkat.
Teljesen váratlanul két lány
a nővéremre támadt.
Megzavarodva attól, ami történik,
megpróbáltam az egyik lányt elhúzni.
és éreztem, hogy közben
valami súrolja az arcom.
Ahogy dolgozott bennem az adrenalin,
észre sem vettem, hogy egy férfi
kivált a tömegből és megvágott.
Amint megéreztem, hogy a meleg vér
végigfolyik az arcomon,
és láttam, hogy a férfi
újra rám emeli kését,
védekezésül előhúztam
pisztolyom a derékszíjamból,
és meghúztam a ravaszt.
Szerencsére a lövés nem volt halálos.
Kezem remegett, a szívem szaporán vert,
és bénult voltam a félelemtől.
Ettől a pillanattól
olyan megbánást éreztem,
ami már mindig velem lesz.
Később tudtam meg, hogy félreértésből
támadták meg a nővéremet –
összetévesztették valakivel.
Rémisztő volt,
de kiderült az is, hogy nem voltam
sem olyan felkészült, sem olyan képzett,
amilyennek egy családját védő
katonának lennie kéne.
De a környékünkön csak úgy éreztem
biztonságban magam,
ha van nálam fegyver.
Visszatérve a tanterembe,
miután meghallgatták a történetem,
az ügyészek is mondták,
hogy nem akartam én bántani senkit.
Azt akartam csupán,
hogy hazajussunk épségben.
Láttam, miként változik meg az arcuk,
ahogy sorban végighallgatják
a fogvatartottak történeteit,
egyiket a másik után.
Történeteket, melyek sokunkat
nem engedtek szabadulni
a fogva tartás ördögi köréből.
Ezeket a köröket legtöbben
nem tudják megszakítani.
Persze vannak, akik szörnyű
bűnöket követnek el.
De amiket ezek az emberek
a bűncselekmények
elkövetése előtt átéltek,
olyan történetek, amikhez hasonlót
ezek az ügyészek sosem hallottak korábban.
És amikor arra került a sor,
hogy az ügyészek beszéljenek,
én magam is meglepődtem.
Ők sem érzéketlen drónok vagy robotzsaruk,
arra programozva,
hogy börtönbe küldjék az embereket.
Nekik is volt apjuk, anyjuk,
testvéreik.
De ami a legfontosabb, jó tanulók voltak.
Voltak céljaik, amit el akartak élni.
És hittek abban, hogy a törvény erejével
megvédhetik az embereket,
Olyan küldetést teljesítenek,
amit nagyon is meg tudok érteni.
A képzés felénél Nick –
egyik elítélt társam –
kifejtette aggodalmát,
hogy az ügyészek kerülgetik a faji alapú
elfogultság és diszkrimináció kérdéseit
a büntető igazságszolgáltatásban.
Nos, aki volt valaha börtönben,
az tudhatja, hogy nem lehet
börtönreformról beszélni úgy,
hogy szóba ne hoznánk a faji kérdést.
Csendben drukkoltunk Nicknek,
és kíváncsian vártuk az ügyészek válaszát.
Nem emlékszem, ki szólalt meg először,
de Chauncey Parker vezető ügyész
igazat adott Nicknek, és kifejtette,
hogy véget kell vetni a színes bőrűek
tömeges bebörtönzésének.
Én elhittem, hogy őszintén mondja.
És tudtam, hogy jó irányba haladunk.
Elkezdtünk csapatként működni.
Kezdtünk új lehetőségek után kutatni,
és felfedni igazságszolgáltatásunk
valós állapotát,
és hogy mi hozhat
tényleges változást számunkra.
Számomra ezt a változást nem a kötelező
börtönbeli programok jelentették.
Inkább az idősebbek tanácsaira figyeltem,
azokéra, akiket arra ítéltek, hogy életük
hátralevő részét börtönben töltsék,
Ők segítettek újragondolni,
hogy mi a férfias viselkedés.
Belém oltották minden
vágyukat és céljukat,
abban bízva, hogy sosem fogok
visszakerülni a börtönbe,
és követük leszek a szabad világban.
Említettem már, hogy láttam,
miként világosodik meg az egyik ügyész,
aki valami olyat mondott,
amit én nyilvánvalónak gondoltam:
hogy nem a fogva tartás eredményeként,
hanem annak dacára változtam meg.
Világos volt, hogy ezek az ügyészek
korábban nem sokat gondolkodtak azon,
mi lesz velünk, miután elítéltek.
De már az, hogy együtt ültünk
egy tanteremben, elég volt ahhoz,
hogy a jogászok kezdjék belátni,
hogy sem a társadalomnak,
sem nekünk nem szolgál javunkra,
ha bezárnak.
A tanfolyam vége felé
az ügyészek izgatottan hallgatták,
ahogy arról beszélünk, mit kezdünk
életünkkel szabadulásunk után,
de az nem tudatosult bennük,
milyen kemény is lesz ez nekünk.
Még most is látom
a szó szerinti döbbenetet
az egyik fiatal kerületi
ügyészhelyettes arcán:
a szabaduláskor kapott
ideiglenes igazolványunk elárulja,
hogy frissen jöttünk a börtönből.
Nem is gondolta,
mennyi akadályt gördít ez elénk,
amikor visszatérünk a társadalomba.
Ugyanakkor láttam, mennyire átéli,
milyen nehéz meghoznunk a döntést,
hogy hová menjünk haza:
egy ágyra valami szállón,
vagy egy szabad kanapéra
egy rokonunk agyonzsúfolt lakásába.
Abból, amit megtanultunk az órák során,
konkrét ajánlások születtek.
Javaslatainkat
a diplomaosztón mondtuk el
az állami Büntetés-végrehajtási
Parancsnokság illetékesének
és a manhattani kerületi főügyésznek
a Columbia Egyetem
egy zsúfolt előadótermében.
Ha most a csoportunkra gondolok,
ennél emlékezetesebbé
aligha tehettük volna
az együtt eltöltött nyolc hetet.
Alig 10 hónappal az után,
hogy kijöttem a börtönből,
újra egy szokatlan teremben
találtam magam,
ahová New York város
rendőrségének meghívására mentem el,
hogy egy értekezleten
megosszam velük elképzeléseimet.
Előadásom közben
a hallgatóságban megpillantottam
egy ismerős arcot.
Az ügyész volt,
aki az esetemmel foglalkozott.
Ahogy megláttam,
eszembe jutottak
a bíróságon töltött napok,
a hét évvel korábbiak,
ahogy végighallgatom,
hogy hosszú börtönbüntetést kér rám,
úgy, mintha fiatal életem
értelmetlen lenne,
és nem lenne benne semmi lehetőség.
De most
mások voltak a körülmények.
Elhessegettem gondolataimat,
és odamentem hozzá,
hogy kezet rázzunk.
Úgy tűnt, örült, hogy találkoztunk.
Meg volt lepve, de örült nekem.
Mondta, hogy büszke,
hogy itt lehet velem ebben a teremben,
és elkezdtünk beszélgetni arról,
hogy dolgozhatnánk együtt,
hogy jobbak legyenek
a körülmények közösségünkben.
És így ma
mindezt a tapasztalatot felhasználom,
mikor a Columbia Egyetem
Jogvédő Diáktanácsát szervezem,
és összehozom a New York-i fiatalokat –
köztük olyanokat is, akik ültek már,
és másokat, akik még csak középiskolások –
a város tisztviselőivel.
Ezeken az órákon
ötletelünk, hogy miként lehetne
a városban élő legveszélyeztetettebb
fiatalok életén javítani,
még mielőtt összeütközésbe
kerülnének a törvénnyel.
Erre megvan a lehetőség,
ha tesszük a dolgunkat.
Társadalmunk és jogrendszerünk
azt a képzetet alakította ki bennünk,
hogy a problémákat megoldják a börtönök,
és büntetéssel feloldhatjuk
a társadalmi kihívásokat.
De a valóság nem ez.
Képzeljenek el egy pillanatra
egy olyan jövőt,
ahol senkiből nem lehet
ügyész,
bíró,
rendőr,
de még felügyelő tiszt sem,
ha nem ül be előbb egy tanterembe,
hogy találkozzon
és megismerkedjen azokkal,
akiknek az életéről döntenie kell.
Részemről megteszem, ami tőlem telik,
hogy támogassam ezeket a beszélgetéseket
és az együttműködést.
Megfelelő képzéssel elérhetjük,
hogy kialakuljon egy olyan jogrend,
ami mindenkit befogad,
és ahol mindenki egyenlő.
Számomra ezt jelentette
ez az egészen újszerű párbeszéd
és teljesen újfajta képzés,
ami megmutatta, hogy gondolkodásom
és a bűnügyi igazságszolgáltatás is
megváltoztatható.
Azt mondják, az igazság szabaddá tesz.
De szerintem
inkább az oktatás
és a párbeszéd vezet ehhez.
Köszönöm.
(Taps)