Megfoszt-e minket a pillanat örömétől a fotózás?

Amikor valami bámulatos tárul a szemünk elé, sokan ösztönösen előkapjuk a mobilunkat, és képeket kattintgatunk. Vajon ez a kényszer, hogy mindent lefotózzunk, kihat az élményeinkre? Erin Sullivan elgondolkodtató előadásában rávilágít, hogyan mélyítette el benne a pillanat élvezetének képességét az, hogy tudatosabban kezdett fotózni – ez mindannyiunknak segíthet, hogy ugyanezt átéljük.

Mi volt a legszebb hely, ahol jártak?

És lefotózták, amikor ott voltak?

Itt az egyik kedvenc helyem.

Ez a Mesa Arch, a utahi
Canyonlands Nemzeti Parkban,

napkeltekor.

Ez a pueblók, uték,
pajútok és navajók

történeti hazája,

és amikor ott vagyunk,

az valami egészen elképesztő.

A kelő nap narancsba
borítja a boltív alját,

aztán a háttérben feltűnnek a tanúhegyek,
a felhők és a sziklák.

De ami nem látszik a fotómon,

az a harminc ember mögöttem,
akik szintén fényképeztek.

És ezek csak a mindenre elszánt népek,
a napkeltés emberek, ugye?

Szóval, ha belegondolunk,

hetente több száz, de akár több ezer
fotó is készül a Mesa Archról.

Évekig osztottam a képeimet
az Instagramon,

és egyre érdekesebbnek,
sőt, viccesnek találtam,

hogy mennyi hasonló képet látok online

ugyanarról a helyről.

És ebben én is benne voltam.

Így felmerült bennem a kérdés:

Miért fotózunk elsősorban?

Van úgy, hogy népszerű pontra utazom –

ez itt az arizonai Patkó-kanyar,
a Horseshoe Bend –

és azt látom, hogy mindenki
a telefonját, kameráját emeli,

csattognak a gépek,

majd megfordulnak, kocsiba ülnek,
vagy elsétálnak a kiinduló pontra.

Időnként úgy tűnik,
elfeledkezünk a lényegről:

azért menjünk oda,
hogy átéljük az élményt,

vagy hogy saját szemünkkel
lássuk a csodát.

Amikor a kamera mögött állok,

a legkisebb részletekre is felfigyelek:

látom a hegyekben a fény rétegeit,

ahogy elhalványul a nap végén;

a természet remekbe szabott,

absztrakt, mégis tökéletes formáit.

A végtelenségig áradozhatnék tovább
bolygónk csodás műalkotásairól,

és hogy ez milyen érzést kelt bennem.

Olyan nekem a szépség, és világunk
összetettségének lefotózása

mint egy számomra kedves személy
portréjának elkészítése.

És amikor fényképezek,

át kell gondolnom,
mit is akarok kifejezni.

Fel kell tennem a kérdést magamnak:
milyen érzést akarok kelteni?

Amikor képen keresztül üzenünk,

ott minden kreatív választás fontos.

Időnként eltervezem,
hogy megosztom a fotóimat,

máskor csak a magam kedvére fotózok.

Jelenleg fut egy videósorozatom
a külterek jövőjéről,

és az egyik epizódhoz
meg akartuk örökíteni

a fénykép és a külterek közti kapcsolatot.

Elolvastam a Dél-kaliforniai Egyetem
kutatóinak,

Kristin Diehl és társainak publikációját,

arról szól, hogyan befolyásolja
a fotózás az örömszintet.

Az eredmények szerint,
mikor a kamera mögött állunk,

amikor mi készítjük a képet,

akkor több örömünk telik benne.

Ez azonban nem mindig igaz.

Ha valaki pusztán csak azért
készít fotót, hogy megossza,

akkor nem emelkedik az örömszintje,

mert nem a maga kedvére fényképez.

Ez pedig rámutat egy fontos különbségre:

a fotózás élménye akkor lesz mélyebb,

ha valamilyen szándék áll mögötte.

Az a kérdés, hogy mi a szándékunk.

Ezt tényleg tisztáznom kellett magamban,
hiszen fotóművész vagyok.

Mikor érdemes elővennem a gépet,

és mikor célszerűbb eltennem?

Egy alaszkai utazáson lehetőségem nyílt
alaszkai barna medvéket fotózni.

Négy társammal ültünk egy csónakban,

és mindannyian egyszerre

beleborzongtunk,

hogy olyan közel lehetünk a medvékhez.

Felkavaró élmény volt.

Ez a szemtől szembeni találkozás
olyan kapcsolódás érzését nyújtotta,

hogy arra nincsenek is szavak,

és ez esetben a kamerám
csak fokozta az élményt.

Mindannyian független alkotók voltunk,
ám akkor, ott teljesen eggyé váltunk

a természettel és egymással.

Kristálytisztán emlékszem,

ahogy megörökítettem a vízcseppeket,
az úszó medvék mozgását,

és ahogy az édes kis bocsok
követték az anyjukat.

Csoportunk közös élményéből

születtek ezek a képek,

máig sem tudok betelni velük,

és a fotózás tette lehetővé számunkra,
hogy megosszuk ezt az élményt.

Máskor úgy döntök,
nem kapcsolom be a kamerát,

és úgy vélem, döntésem
egyaránt elmélyíti az élményt,

és tökéletesíti a munkámat.

Nemrég a polinéziai
Tonga-szigetekre utaztam,

hogy hosszúszárnyú
bálnákkal ússzak együtt.

Észrevettem magamon,

hogy szinte kötelességemnek érzem
magammal vinni a gépemet,

holott időnként
csak át akartam élni az élményt.

Ami egyébként hihetetlenül lenyűgöző.

A vízben vagyok,

egy kíváncsi, batárméretű kölyökbálnával,

miközben a vízcseppek
sziporkáznak körülöttem,

és az anyaállat kecsesen alám úszik.

Igen, persze, előfordult,
hogy magammal vittem a gépet,

és a fotózás is hatalmas élmény volt.

De a berendezés elég nagy.

Olyan, mint egy óriási doboz.
Így néz ki.

Ez van a bálna és énköztem,

néha olyan, mint egy torlasz
köztem és a valóság között.

Más az, amikor csak a telefon van nálunk?

Tavaly elmentem
a Közép-ausztráliai Uluruhoz,

ami egy sivatag fölé tornyosuló
kopár sziklatömb.

Az ananguk szent földje,

ők e terület őslakosai,

a föld hagyományosan az ő tulajdonuk.

Az Uluru egyes pontjain
nem fotózhatunk foglalkozásszerűen,

mert kulturálisan érzékeny pontok,

akárcsak az ananguk szent írásai.

Ezért a legtöbb fotóm távolról készült,
mint például ez itt,

vagy a parkban, speciális látószögből.

Meglehet, Uluru legérdekesebb
és legszebb látnivalói közül némelyik

épp ezeken az érzékeny helyeken van,

de a kérés, hogy ne fotózzuk ezeket,
kimondva-kimondatlanul arra sarkall,

hogy többet tudjunk meg a földről,
annak jelentőségéről, és a népéről.

Ezt kéne tennünk, nem?

Így tehát az ulurui utazásom
hirtelen már nem is rólam szólt,

hanem a helyhez való kapcsolódásról.

Vicces és nem meglepő,

hogy e jelenlét és a kapcsolat felfedezése

egyúttal még vonzóbb képek
készítésére is ösztökélt.

Valószínűleg mindannyian úgy látjuk
a közösségi médiát,

hogy jó hely az utazásaink és életünk
képeinek megosztásához.

Nemcsak a nagy utazásaink
helyszíneit osztjuk meg,

hanem hétköznapi életünk elemeit is.

És ha tudatosan készítjük fotóinkat,

akkor remélhetőleg a megosztás mögött is
meghúzódik valami szándék.

Az, hogy megmutatom életem darabkáit
és perspektívámat a neten,

engem arra emlékeztet,
hogy nem vagyok egyedül.

Segített támogató közösség kiépítésében,

akik ugyanezt megteszik másokért is.

Hogy világosan fogalmazzak:

senkit nem akarok lebeszélni a fotózásról.

Még ha több ezren fordulnak is meg
pontosan ugyanott,

és lőnének bármilyen pontos fotót,

akkor is arra buzdítok,
hogy mindenki menjen és alkosson.

A világnak minden hangra
és perspektívára szüksége van,

így az önökére is.

Csak azt szeretném jelezni önöknek,

hogy nem muszáj mindig
a telefonon vagy a kamerán lógni.

Arra biztatnám önöket,

hogy érdemes letenni
– csak egy pillanatra –

legyen az a pillanat csak az önöké.

Menjünk vissza a Mesa Archhoz,

ahol a sziklák narancsfénybe borulnak,

és a háttér csodás kék rétegekbe borul.

Mi lenne, ha legközelebb,
amikor valami csodás helyen járnak,

nem vennék elő egyik gépüket sem?

Mi lenne, ha egyáltalán
nem lenne szabad fotózni?

Korlátozásként élnék meg?

Vagy megkönnyebbülnének?

Mit tehetünk tehát?

Nos, legközelebb, amikor úgy érzik,
elő kell venni valamelyik kamerájukat,

vagy mint én, rájönnének,
hogy már elő is vették –

(Nevetés)

akkor először is: álljanak meg.

Szünet.

Vegyenek mély levegőt.

Nézzenek körül. Mit vesznek észre?

Valakivel együtt élik át a pillanatot?

Gondoljanak arra, hogy az a pillanat
megismételhetetlen.

A fénykép része lehet egy szép élménynek.

De ne engedjék, hogy a valóság
és önök közé álljon.

Legyenek tudatosak.

Ne veszítsenek el egy szép,
pótolhatatlan emléket,

csak mert túlságosan
a fényképezésre koncentrálnak.

Köszönöm.

(Taps)