Adj esélyt a benned rejlő alkotóvágynak

Vissza-visszarévedve élete meghatározó eseményeire, a színész Ethan Hawke azt vizsgálja, hogy a szívből jövő önkifejezés hogyan gyógyítja és hozza össze az embereket - valamint arra biztat mindannyiunkat, hogy adjuk át magunkat a bennünk rejlő bohó alkotónak. "Nincs ösvény, amíg ki nem taposod" - mondja.

Ma igyekszem mondani
egyet s mást a kreativitásról.

Tudjátok, sokan küszködnek azzal,

hogy vajon szabadon
engedhetik-e a kreativitásukat.

Ami teljesen érthető.

Néha ugye kétkedünk,
ha a saját tehetségünkről van szó.

Eszembe jut egy eset,
még huszonegy-két éves koromból,

ami sokat jelentett a számomra.

Nagyon bírtam Allen Ginsberget,

és az ő verseit olvastam.

Rengeteg interjút adott,

az egyiket William F. Buckley
tv-műsorában,

aminek a címe "Tűzvonal" volt,

és Ginsberg az adásban
elénekelt egy Hare Krisna-dalt,

amit harmóniumon kísért.

Azután visszatért New Yorkba
az értelmiségi barátaihoz,

akik azt mondták neki:

"Azt felfogtad,
hogy mindenki hülyének néz,

és az egész ország rajtad röhög?"

Mire ő: "Ez a dolgom,

költő vagyok, és eljátszom a hülyét.

A legtöbb ember egész nap dolgozik,

aztán hazamennek,
és a párjukkal civakodnak,

aztán kajálnak, és bekapcsolják
a világító dobozt,

amiben épp rájuk akarnak sózni valamit,

mire én felrúgtam az egészet.

Bementem és Krisnáról dalolásztam,

és most az ágyukban ücsörögve
azt találgatják, hogy ki ez a hülye költő.

És nem tudnak elaludni, ugye?"

És költőként valóban ez a dolga.

És ezt igazán felszabadítónak tartom,

mert szerintem a többségünk
tényleg igyekszik a világot gazdagítani

valami kiváló teljesítménnyel,

valamivel, amit a világ is
jónak és fontosnak tart.

És valójában itt a gond,

mert nem rajtunk áll,
hogy a tetteink tényleg érnek-e valamit,

mert ha a történelemnek van tanulsága,

akkor az az, hogy a világ
egy igazán pocsék zsűri.

Nem igaz?

Tedd fel a kérdést magadnak:

Vajon számít az emberi kreativitás?

Hát, lássuk csak.

A legtöbb ember nem sokat
foglalkozik költészettel, nem igaz?

Élik az életüket,

és nem igazán hatják meg őket
Allen Ginsberg versei

vagy bárki más versei,

egészen addig, amíg meg nem hal az apjuk,

el nem mennek egy temetésre,

el nem veszítik a gyermeküket.

Valaki összetöri a szíved,
mert már nem szeret,

és egyszeriben,

bármit megtennél azért,
hogy adj valami értelmet az életnek,

"Átélte már más is ezt a kínt?

Hogy mászott ki ebből a veremből?"

Vagy pont fordítva - szárnyalsz.

Találkozol Vele,
és a szíved majd' kiugrik.

Annyira szereted,
hogy nem is látsz tisztán.

Forog veled a világ.

"Érezte már más is ugyanezt?
Mi történik velem?"

És ekkor a művészet már nem luxus,
hanem létszükséglet.

Kell nekünk.

Oké. Akkor mi is a helyzet?

Az emberi kreativitásban
a természet maga nyilvánul meg bennünk.

Vegyük például a...

a sarki fényt, rendben?

Gyerekként játszottam
a "Fehér Agyar" c. filmben,

Alaszkában forgattunk,

és mikor éjszaka kimentünk,

az ég bíborban, rózsaszínben
és fehérben tündökölt,

gyönyörűbb dolgot
soha a világon nem láttam.

Valóban úgy tűnt, hogy az ég játszadozik.

Gyönyörű.

A napnyugta a Grand Canyonnál.

Gyönyörű.

Tudjuk, hogy gyönyörű.

De szerelembe esni?

A szerelmed is magával ragadó.

Négy gyerekem van.

Nézni, ahogyan játszanak?

Nézni, ahogyan lepkének hiszik magukat,

és fel-alá szaladgálnak
a házban játszadozva,

olyan szép.

És azt hiszem, mi azért vagyunk
pont ezen a csillagon a világmindenségben,

hogy egymásnak segítsünk, nem igaz?

Először is túl kell élnünk,

aztán gyarapodnunk.

Hogy gyarapodjunk és kifejezzük magunkat,

ahhoz, hát, itt a trükk:
meg kell ismernünk önmagunkat.

Mit szeretsz?

És ha közelébe kerülsz annak,
amit szeretsz,

lelepleződsz önmagad előtt,

és innen nincs megállás.

Nekem ez ment, mint a karikacsapás.

Első profi alakításomra
12 éves koromban került sor.

A "Szent Johanna" c. darabban,
amit George Bernard Shaw írt,

a McCarter színházban,

és - bumm! - szerelembe estem.

Kinyílt a világ előttem.

És ez a szakma - lassan 50 éves leszek -,

ez a szakma mindig energiával tölt el,

egyre több és több energiával,

főképp, furcsamód,

a szereplőkön keresztül, akiket alakítok.

Játszottam zsarut és játszottam bűnözőt,

játszottam papot és játszottam bűnöst,

és ennek az a varázsa egy életen át,
több mint 30 év munkán túl,

elkezded észrevenni, hogy az élményeim,

és én magam, Ethan,
messze nem vagyok olyan egyedi,

ahogyan azt hittem.

Annyi sok közös van bennem
és ezekben az emberekben.

Tehát sok a közös bennük és bennem.

Észreveszed, hogy mennyi minden
köt minket össze.

A dédnagyanyám, Della Hall Walker Green,

a halálos ágyán,

a kórházban megírta a kis életrajzát,

ami úgy 36 oldal hosszúra sikerült,

és kb. 5 oldalon át

csak arról az alkalomról írt,
amikor kosztümöket varrt egy darabhoz.

Az első férjéről
talán ha egy bekezdés szól.

A gyapottermesztést, amit 50 évig művelt,
épphogy megemlíti.

Öt oldal a kosztümvarrásról.

És ez nyilvánvaló - anyám nekem adta
az egyik takarót, amit ő készített,

és mindezt érezni lehet.

Ő így fejezte ki magát,

és ennek valóságos ereje van.

Emlékszem, a mostohatestvéremmel
elmentünk megnézni a "Top Gun"-t,

nem is tudom melyik évben.

És emlékszem, hogy amint jöttünk ki
a plázából, perzselő hőség volt,

ránéztem,

és mindketten úgy éreztük, mintha
Isten szólt volna hozzánk a filmmel.

Érted? Csak épp...

teljesen másként.

Én színész akartam lenni.

Érzéseket kelteni másokban.

Ebben akarok részt venni.

Ő viszont a hadseregbe kívánkozott.

Mindig ügynököset
vagy katonásdit játszottunk,

lovagosat játszottunk,
amiben én a kardommal pózoltam,

ő pedig számszeríjat készített,

amivel nyilat lőtt a fába.

Belépett a seregbe.

És nemrég szerelt le
ezredesként a zöldsapkásoktól.

Többször is kitüntették, mint Irakot
és Afganisztánt megjárt veteránt.

Most elesett katonák gyerekeit
tanítja egy vitorlástáborban.

Az életét a szenvedélyének szentelte.

A emberek vezetése volt az ő kreativitása,

másokat vezetni,

bátornak lenni, másokat segíteni.

Ez volt az,
amire hivatottnak érezte magát,

és ez töltötte fel.

Tudjuk jól - az időnk véges,

és ahogyan eltöltjük -

valóban azzal töltjük el,
ami igazán számít nekünk?

A legtöbbünk nem.

Tudom, ez nehéz.

A szokások rabsága tényleg erős,

és pont ez teszi a gyerekeket
olyan bájosan kreatívvá,

az, hogy nincsenek szokásaik,

és nem érdekli őket,
hogy vajon hasznosak vagy sem.

Nem azért építenek homokvárat,

mert "Szerintem én olyan remek
homokvárépítő leszek".

Bátran vetik bele magukat bármibe,
ami eléjük kerül -

legyen az tánc vagy festés,

építeni valami,

bármi lehetőségük adódik,

megpróbálják kifejezni magukat általa,
az egyéniségüket.

És ez magával ragadó.

Pont ez aggaszt engem néha akkor,
amikor a kreativitásról beszélek,

mert úgy tűnhet, hogy ez olyan kellemes,

tudod, melegséggel tölt el,
vagy épp élvezetes.

Pedig nem az.

Élet-halál kérdése.

Így gyógyítjuk egymást.

A dalainkat énekelve,

a történeteinket mesélve,

azt kérve, hogy mondd:

"Hé, figyelj rám,
és én is meghallgatlak."

Beszélgetni kezdünk,

és amikor mindez megtörténik,
a gyógyítás is elkezdődik,

és előbújunk az odunkból,

és meglátjuk egymásban a másik embert.

Elkezdjük mindezt kifejezni.

És amikor így cselekszünk,
akkor tényleg jó dolgok történnek.

Tehát ha szeretnél jót tenni magad körül,
ha a családod akarod segíteni,

a barátaid segíteni,

akkor fejezd ki önmagad.

És hogy kifejezd önmagad,
tudnod kell, hogy te ki vagy.

Ez azonban pofonegyszerű.

Csak kövesd a szíved.

Ez egy járatlan út.

Nincs ösvény, amíg ki nem taposod,

néha be kell vállalnod,
hogy hülyét csinálsz magadból.

Szóval ne azt a könyvet olvasd,
amit el kell olvasnod,

azt a könyvet olvasd, amelyik érdekel.

Ne azt a zenét hallgasd,
amit régen szerettél.

Szakíts időt arra,
hogy valami újat is hallgass.

Szakíts időt olyanokra,
akikkel általában nem szoktál beszélgetni.

Garantálom, ha így teszel,

hülyének fogod magad érezni.

De hát pont ez a lényeg.

Csinálj bolondot magadból.

(Gitározik)

(Énekel) Austinba akarok utazni,
de otthon is maradni.

Áthívni a barátainkat,
de egymagam is lenni.

Élni a veszélynek.

Csak lazán és bohón.

Hogy tiszteljenek az emberek,
amiért én vagyok a bohóc.