I.e. 335-ben egy nyári estén Nagy Sándor épp a Duna partján ejtőzött a szkíta törzsekkel vívott egész napos csata után, mikor egy csapat idegen jelent meg táboránál. A hadvezér sosem látott még hozzájuk fogható magas, vad tekintetű harcosokat, akik színes köpenyt, nyakukban pedig arany karikát viselnek, így hát meghívta őket, ünnepeljenek vele. A harcosok büszkén állították, hogy kelták, és a messzi Alpokból érkeztek. Nagy Sándor azt kérdezte tőlük, mitől félnek legjobban a világon, abban a reményben, hogy az ő nevét mondják majd, de a kelták csak nevettek, és azt válaszolták, nem félnek semmitől. Ez az egyik legkorábbi történet az ókori keltákról. Bár nem tudjuk pontosan, honnan származnak a kelták, Nagy Sándor korában már egész Európában elterjedtek: Kis-Ázsiától egészen Spanyolországig, valamint az Atlanti-óceánban fekvő Nagy-Britannia szigetéig és Írországig. A kelták sosem alkottak egységes birodalmat, nem építettek városokat, nem emeltek emlékműveket. A kelta nép több száz, azonos nyelvet beszélő független törzsből állt. Mindegyik törzsnek megvolt a maga harcos királya és vallási központja. A törzsek egymással épp oly lelkesen hadakoztak, mint az ellenségeikkel. Kevés sereg tudott megállni velük szemben. Akkoriban kissé szokatlan módon, a kelták hittek a reinkarnációban, vagyis abban, hogy újra megszületnek itt, a Földön: élnek, ünnepelnek és hadakoznak. Valószínű ennek is köszönhető, hogy a csatában nem ismertek félelmet. Voltak, akik meztelenül harcoltak, ezzel is gúnyt űzve páncélt viselő ellenségeikből. A legnagyszerűbb trófea, amit egy kelta harcos birtokolhatott, az ellenség levágott feje volt. A fejeket cédrusolajjal töltött üvegedényekben tárolták, és megmutatták vendégeiknek, akiket az otthonukba hívtak. Az ókorban olyan nagyra tartották a kelta harcosokat, hogy más népek uralkodói előszeretettel bérelték fel őket zsoldosnak, hogy az ő seregeikben szolgáljanak. A kelták azonban nem csak a harchoz értettek. Voltak köztük ügyes kezű kézművesek, művészek és elismert költők, akiket ők bárdnak neveztek. A bárdok megénekelték őseik hősi tetteit, dicshimnuszt zengtek harcos királyaikról, és csípős gúnydalokat faragtak a gyáva és önző vezérekről. A kelták számos istennek hódoltak. Az istentiszteleteket papjaik, a druidák vezették. Bárkiből lehetett druida, de ez sok éves tanulással és magolással járt, mivel a druidák tanításaikat nem jegyezhették fel. A druidák felügyelték a szertartásokat, és ők mutatták be az áldozatokat, de emellett tanítók, gyógyítók, bírák és tudósok is voltak. Oly nagyra becsülték őket, hogy akár hadban álló törzsek közé is állhattak egy csata kellős közepén, és véget vethettek a hadakozásnak. Egyetlen kelta sem mert volna kezet emelni egy druidára, vagy merte volna megkérdőjelezni a döntését. Az i.e. 2. században a rómaiak elkezdték meghódítani a kelta területeket. Először az Itália északi részén élő törzseket igázták le. A kelták viszont ahelyett, hogy összefogtak volna a rómaiak ellen, ragaszkodtak törzseik függetlenségéhez. Így a rómaiak hamarosan a spanyolországi törzseket is legyőzték. Az i.e. 1. században Julius Caesar seregeivel átvonult Franciaországon, és vesztegetésekkel, fenyegetésekkel és hazugságokkal egymás ellen fordította az ottani törzseket. A kelták csak a háború utolsó napjaiban fogtak össze közös ellenségük ellen Vercingetorix király vezetésével. De ekkor már késő volt. Ahogy a rómaiak elfoglalták Franciaországot, rengeteg harcos halt meg vagy került rabszolgasorba családjával együtt. A tengertől védett brit és ír törzsek voltak az utolsó kelta bástyák. Mikor a rómaiak Britanniát is lerohanták, férje meggyilkolása után Boudicca királynő egyesítette törzsét, és fellázadt. Majdnem sikerült is kiüldöznie a rómaiakat Britanniából, de az ellenséggel vívott utolsó nagy csatában életét vesztette. Az i.sz. 1. század végére már csak a messzi Írország kerülte el a római hódítást. Ott maradtak fenn érintetlenül az ókori kelta hagyományok jóval az után is, hogy maga Róma már romokban hevert.