I.e. 335-ben egy nyári estén
Nagy Sándor épp a Duna partján ejtőzött
a szkíta törzsekkel vívott
egész napos csata után,
mikor egy csapat idegen
jelent meg táboránál.
A hadvezér sosem látott még hozzájuk
fogható magas, vad tekintetű harcosokat,
akik színes köpenyt, nyakukban pedig
arany karikát viselnek,
így hát meghívta őket, ünnepeljenek vele.
A harcosok büszkén állították, hogy
kelták, és a messzi Alpokból érkeztek.
Nagy Sándor azt kérdezte tőlük,
mitől félnek legjobban a világon,
abban a reményben,
hogy az ő nevét mondják majd,
de a kelták csak nevettek,
és azt válaszolták, nem félnek semmitől.
Ez az egyik legkorábbi történet
az ókori keltákról.
Bár nem tudjuk pontosan,
honnan származnak a kelták,
Nagy Sándor korában
már egész Európában elterjedtek:
Kis-Ázsiától egészen Spanyolországig,
valamint az Atlanti-óceánban fekvő
Nagy-Britannia szigetéig és Írországig.
A kelták sosem alkottak
egységes birodalmat,
nem építettek városokat,
nem emeltek emlékműveket.
A kelta nép több száz, azonos nyelvet
beszélő független törzsből állt.
Mindegyik törzsnek megvolt a maga
harcos királya és vallási központja.
A törzsek egymással
épp oly lelkesen hadakoztak,
mint az ellenségeikkel.
Kevés sereg tudott megállni velük szemben.
Akkoriban kissé szokatlan módon,
a kelták hittek a reinkarnációban,
vagyis abban, hogy újra
megszületnek itt, a Földön:
élnek, ünnepelnek és hadakoznak.
Valószínű ennek is köszönhető,
hogy a csatában nem ismertek félelmet.
Voltak, akik meztelenül harcoltak,
ezzel is gúnyt űzve
páncélt viselő ellenségeikből.
A legnagyszerűbb trófea,
amit egy kelta harcos birtokolhatott,
az ellenség levágott feje volt.
A fejeket cédrusolajjal töltött
üvegedényekben tárolták,
és megmutatták vendégeiknek,
akiket az otthonukba hívtak.
Az ókorban olyan nagyra tartották
a kelta harcosokat,
hogy más népek uralkodói előszeretettel
bérelték fel őket zsoldosnak,
hogy az ő seregeikben szolgáljanak.
A kelták azonban
nem csak a harchoz értettek.
Voltak köztük ügyes kezű
kézművesek, művészek
és elismert költők,
akiket ők bárdnak neveztek.
A bárdok megénekelték őseik hősi tetteit,
dicshimnuszt zengtek harcos királyaikról,
és csípős gúnydalokat faragtak
a gyáva és önző vezérekről.
A kelták számos istennek hódoltak.
Az istentiszteleteket papjaik,
a druidák vezették.
Bárkiből lehetett druida,
de ez sok éves tanulással
és magolással járt,
mivel a druidák tanításaikat
nem jegyezhették fel.
A druidák felügyelték a szertartásokat,
és ők mutatták be az áldozatokat,
de emellett tanítók, gyógyítók,
bírák és tudósok is voltak.
Oly nagyra becsülték őket, hogy akár
hadban álló törzsek közé is állhattak
egy csata kellős közepén,
és véget vethettek a hadakozásnak.
Egyetlen kelta sem mert volna
kezet emelni egy druidára,
vagy merte volna
megkérdőjelezni a döntését.
Az i.e. 2. században a rómaiak elkezdték
meghódítani a kelta területeket.
Először az Itália északi részén élő
törzseket igázták le.
A kelták viszont ahelyett,
hogy összefogtak volna a rómaiak ellen,
ragaszkodtak törzseik függetlenségéhez.
Így a rómaiak hamarosan
a spanyolországi törzseket is legyőzték.
Az i.e. 1. században Julius Caesar
seregeivel átvonult Franciaországon,
és vesztegetésekkel,
fenyegetésekkel és hazugságokkal
egymás ellen fordította
az ottani törzseket.
A kelták csak a háború utolsó napjaiban
fogtak össze közös ellenségük ellen
Vercingetorix király vezetésével.
De ekkor már késő volt.
Ahogy a rómaiak
elfoglalták Franciaországot,
rengeteg harcos halt meg vagy
került rabszolgasorba családjával együtt.
A tengertől védett brit és ír törzsek
voltak az utolsó kelta bástyák.
Mikor a rómaiak Britanniát is lerohanták,
férje meggyilkolása után Boudicca királynő
egyesítette törzsét, és fellázadt.
Majdnem sikerült is kiüldöznie
a rómaiakat Britanniából,
de az ellenséggel vívott
utolsó nagy csatában életét vesztette.
Az i.sz. 1. század végére
már csak a messzi Írország
kerülte el a római hódítást.
Ott maradtak fenn érintetlenül
az ókori kelta hagyományok
jóval az után is, hogy maga Róma
már romokban hevert.