Képzeljünk el egy pillanatra
egy franciaórát tartó kacsát,

egy pingpongmeccset 
egy fekete lyuk körüli pályán,

egy ananászt egyensúlyozó delfint.

Valószínűleg soha nem láttuk
egyik dolgot sem,

mégis azonnal el tudtuk képzelni.

Hogy hoz létre az agy egy képet
valamiről, amit soha nem láttunk?

Talán nem tűnik nehéznek,

de ez csak azért van,
mert annyira hozzászoktunk.

Tulajdonképpen ez egy összetett feladat,

mely finom összehangolást
tesz szükségessé az agyban.

Hogy ilyen új, fura képeket alkossunk,

az agy megszokott képeket használ,
és új módon állítja őket össze,

mint egy fényképdarabokból
alkotott kollázst.

Az agynak zsonglőrködnie kell 
a tengernyi elektromos jellel,

hogy mindegyiket pont időben
a rendeltetési helyére juttassa.

Mikor egy tárgyra nézünk,

idegsejtek ezreit mozgósítja 
az agyunk a hátsó lebenyben.

Az idegsejtek kódolják 
a tárgy különböző jellemzőit:

szúrós, gyümölcs, barna, zöld és sárga.

Ez az összehangolt működés megerősíti a 
kapcsolatot a csoport idegsejtjei között,

összekapcsolva őket ún. neuronegyüttessé,

amely ebben az esetben az ananászé.

Az idegtudományban
ezt Hebb-elvnek nevezik,

mely szerint az egyszerre aktivált
neuronok összekapcsolódnak.

Ha később megpróbálunk
elképzelni egy ananászt,

akkor az egész rendszer aktiválódik,
létrehozva így a teljes mentális képet.

A delfint egy másik
neuronegyüttes kódolja.

Valójában minden látott tárgy

kódolva van egy kapcsolódó
neuronegyüttes által,

az együtt aktiválódott neuronok 
összekapcsolt rendszere által.

Azonban ez az elv nem ad magyarázatot
a végtelen számú tárgyra,

melyeket el tudunk képzelni anélkül, 
hogy valaha láttuk volna őket.

Az "ananászt egyensúlyozó delfin"
neuronegyüttes nem létezik.

De akkor hogyan tudjuk elképzelni?

Egyik feltevés,
a Mentális Szintézis Elmélet,

azt mondja, hogy az időzítés a kulcs.

Ha a delfin és az ananász neuronegyüttese

egyszerre aktiválódik,

a két különböző dolgot
el tudjuk képzelni egy képben.

De valami összehangolja 
ezt az aktiválódást az agyunkban.

Az egyik valószínű jelölt 
a prefrontális lebeny,

melynek fontos szerepe van minden 
összetett kognitív tevékenységben.

A prefrontális lebeny kapcsolódik
a hátsó lebenyhez

hosszú, vékony sejtnyúlványokkal,
melyeket idegrostoknak nevezünk.

A mentális szintézis elmélet szerint úgy,
ahogy a bábjátékos húzza a köteleket,

a prefrontális lebeny idegsejtjei
elektromos jeleket küldenek

ezeken az idegrostokon lefelé

több rendszerbe a hátsó lebenyben.

Ezek összhangban aktiválódnak.

Ha a neuronegyüttesek
egy időben aktiválódnak,

akkor úgy észleljük az összetett képet,
mintha éppen valóban láttuk volna.

Ez a prefrontális lebeny általi

tudatos céllal történő összehangolása 
a különböző neuronegyütteseknek,

melyet mentális szintézisnek nevezünk.

A mentális szintézis működéséhez

a jeleknek mindkét neuronegyütteshez 
egyszerre kell érkezniük.

A probléma az, hogy egyes neuronok

a többihez képest messzebb
vannak a prefrontális lebenytől.

Ha a jelzések mindkét idegpályán 
egyforma sebességgel haladnak,

akkor nem egyszerre érkeznének meg.

Az összekapcsolódás hosszát 
nem tudjuk megváltoztatni,

de az agy
- főleg a gyermekkori fejlődés során -

képes változtatni a jel
haladási sebességét.

Az idegrostokat egy vastag anyag,
az ún. mielinhüvely veszi körül.

A mielin egy szigetelés.

felgyorsítja az elektromos jeleket,
ahogy az idegrostokon siklanak lefelé.

Egyes neuronoknak száz mielinétege is van.

Másoknak alig néhány.

Azok az idegrostok, 
amelyeken vastagabb a mielinréteg,

százszor vagy még annál is többször
gyorsabban vezetik a jelet,

mint a vékonyabb rétegekkel rendelkezők.

Egyes tudósok szerint
a mielinrétegek közti különbség

lehet a kulcsa az átvezetési idő
állandósításának az agyban,

következésképpen a mentális 
szintézis képességünkhöz is.

A mielinréteg nagyrészt 
gyerekkorban alakul ki,

tehát egészen kis kortól

a gazdag képzeletvilágunk sokat
tehet az agyunk felépítéséért

a mielinnel gondosan
kialakított kapcsolatokkal,

az élethosszig tartó kreatív
szimfóniánk kialakításáért.