Hogyan szabadítsuk meg a gyerekeket a szorongástól

Felnőni azt jelenti, hogy új feladatok elé kerülünk, de pár gyerekben a bizonytalan helyzetek szorongást váltanak ki, melyeket a szülők gyakran elsimítanak. Anne Marie Albano pszichológus elmagyarázza, hogy ha folytonosan megoldjuk a gyerek feladatait, hogyan alakul ki élethosszig tartó függés és önvád. Elmondja, hogy az egészséges adag rizikó tartósan megerősíti a gyerek önbizalmát.

Sok mindentől féltem gyerekkoromban.

Féltem a villámlástól, rovaroktól,

a ricsajtól és maskarás alakoktól.

Iszonyatos

doktor- és tűfóbiám volt.

Hogy a családorvosunktól szabaduljak,

annyira harcoltam,

hogy a doki pofonnal billentett helyre.

Hatéves voltam.

Üss vagy fuss reakció működött bennem,

és egy oltás beadásához
három-négy felnőtt kellett lefogjon,

köztük a szüleim.

Később családunk New Yorkból
Floridába költözött,

pont mikor gimnáziumba kerültem,

és így én lettem az új gyerek
az egyházi iskolában.

Nem ismertem senkit,

és drukkoltam, hogy megfeleljek.

Már az első iskolanapon

az egyik tanárnő felszólított:
"Anne Marie Albano",

mire én azt válaszoltam
(ízes tájszólással): "Jelen."

A tanárnő elnevette magát:
"Rendben. Állj fel.

Mondd, hogy kutya."

S én mondtam
(ízes tájszólással): "Kutya?".

Az osztály s a tanárnő nevetésben tört ki.

Így folytatódott még egy darabig,

mert a tanárnő sok szót ismert,
melyekkel megalázhatott.

Zokogva mentem haza,

zaklatott voltam,

és kértem, küldjenek vissza New Yorkba,

vagy esetleg zárdába vonulnék.

Semmi esetre sem akartam
visszamenni abba az iskolába.

A szüleim meghallgattak,

felajánlották, hogy beszélnek
a New York-i főtisztelendő-igazgatóval,

de addig is folyamatosan járjak
iskolába, hogy ne legyen hiányzásom,

és kilencedikben kezdhessek
majd Staten Islanden.

Mindez az e-mail és mobiltelefon
előtti világban történt,

ezért a következő hetekben

mialatt feltehetőleg zajlott a levélváltás

Manhattan és Miami érsekségei között,

kis kitérővel a Vatikánban,

én naponta sírva mentem
és sírva értem haza az iskolából,

anyám pedig biztatott, hogy épp
valamelyik bíboros vagy püspök szerint

tartsunk ki, míg találnak nekem helyet.

Túl naiv voltam?

(Nevetés)

Pár hét után, mikor a megállóban
vártam az iskolabuszt,

megismerkedtem Debbie-vel,

aki bemutatott a barátainak.

Összebarátkoztunk,

és lám, a Pápa kikerült a képből.

(Nevetés)

Megnyugodtam és beilleszkedtem.

Az elmúlt 30 évben
gyerekek szorongását tanulmányoztam,

melyet részben önismereti vágyam fűtött.

Sokat tanultam belőle.

A szorongás a legelterjedtebb
gyerekkori beteges elmeállapot.

Korai jelei már négyévesen megjelennek.

Kamaszkorára minden
12. gyerek súlyosan károsult

az otthoni, iskolai vagy személyes
és társas kapcsolatainak kialakításában.

Ezek a gyerekek annyira rémültek,

idegesek,

hogy szó szerint fizikális rosszullétet
éreznek a szorongástól.

Nehezükre esik figyelni az iskolában,

ellazulni és szórakozni,

barátkozni,

és egyéb gyermeki
tevékenységeket folytatni.

A szorongástól gyötrődnek,

és a szülők tehetetlenül figyelik
gyerekük szenvedését.

Ahogy egyre több szorongó gyerekkel
találkoztam munkám során

vissza kellett menjek szüleimhez,
és feltegyek pár kérdést:

"Miért fogtatok le,

mikor rettegtem az oltástól,

és miért erőltettétek rám?

Miért találtatok ki meséket,
hogy járjak iskolába,

mikor annyira rettegtem,
hogy ismét megszégyenítenek?"

"Mindig megszakadt a szívünk érted,

de tudtuk, hogy ezek javadra vannak.

Megkockáztattuk, hogy dühös leszel,

míg vártuk, hogy megszokod a helyzetet,

ahogy telik az idő,
és tapasztaltabb leszel.

Az oltást be kellett adni.

Iskolába is kellett járj."

Kevés ismeretük volt a szüleimnek,

de nem csak kanyaró ellen oltottak be.

Megmentettek az egész életre szóló
szorongásos betegségtől is.

A gyerekek túlzott szorongása
olyan, mint egy gócpont.

Elfertőződhet, terjedhet,

ezért a hozzám kerülő fiatalok

halmozottan szorongásosak.

Pl. különleges fóbiáik vannak,

szeparációs és szociális fóbiával tetézve.

Ha nem kezelik,

a kisgyermekkori szorongás
kamaszkori depresszióba válthat át.

Hozzájárulhat a drogozáshoz
és az öngyilkossági hajlamhoz.

A szüleim nem voltak terapeuták.

Nem ismertek pszichológusokat.

Csak azzal voltak tisztában, hogy ezek
a helyzetek ugyan kellemetlenek nekem,

de semmi esetre sem károsak.

A túlzott szorongásom
többet árt hosszú távon,

ha engedik, hogy elkerüljem e helyzeteket,

mintha megtanulom kezelni a distresszt.

Lényegében a szüleim

az élményszintű terápia
otthoni változatát alkalmazták.

Ez a központi eleme

a szorongás elleni kognitív
viselkedési terápiának.

Kollégámmal a legnagyobb
randomizált kutatást végeztük

hét-tizenhét éves gyerekek
szorongáskezeléséről.

Rájöttünk, hogy a gyerekközpontú
kognitív viselkedési élményterápia

vagy szelektív szerotonin
visszavétel-gátlók

az ifjak 60%-nál eredményesek.

A kombinált kezelés eredményt ér el
a gyerekek 80%-nál három hónapon belül.

Ez jó hír.

Ha folytatják a kezelést,

vagy mint a kutatás során, havonta
élménykezeléseken vesznek részt,

akkor egész évben jól lehetnek.

A tanulmány befejezése után

még utánkövetéses vizsgálatot végeztünk,

és kiderült, hogy sok gyerek
idővel visszaesett.

A szorongásos gyerekek 40%-a

a legjobb tényalapú kezelések ellenére

mindvégig beteg maradt.

Elgondolkoztunk az eredményen.

Mit nem vettünk észre?

Feltételezésünk abból indult ki,

hogy csak a gyerekre koncentráltunk,

talán lehet valami szülőkkel
kapcsolatos fontos dolog,

és őket is bele kell vonni a kezelésbe.

A laboromban és a világ többi részén
folytatott tanulmányok

kirajzolták az irányt:

a jót akaró szülők
akaratlanul is belekeverednek

a szorongási körforgásba.

Túlságosan egyengetik gyerekük útját,

aki így megmenekül nehéz helyzetektől.

Kérem, így képzeljék el:

A gyerekük zokogva érkezik haza.

Öt- vagy hatéves forma.

"Senki nem szeret az iskolában!
A gyerekek gonoszak.

Senki nem akar játszani velem!"

Hogy érzik magukat,
mikor látják a zaklatott gyereket?

Mit tesznek?

A szülői ösztönnek engedve
nyugtatják, dédelgetik a gyereket,

védelmezik és helyrehozzák a helyzetet.

Felhívják a tanárt, hogy lépjen közbe,
vagy a másik szülőt, hogy egyeztessenek,

ami jó lehet ötéves korban.

De mit tesznek, ha gyerekük
nap mint nap zokogva jön haza?

Továbbra is megoldják a helyzetet
nyolc, tíz vagy 14 éves koráig?

A gyerekek fejlődnek,

állandóan új helyzetek elé kerülnek:

ottalvós buli, szóbeli beszámoló,

embert próbáló feladatsor is beesik,

sportcsapat felvételi
vagy iskolai színjátékszerep,

összekülönbözés a kortársakkal...

Ezeknek mind megvan a kockázata:

hogy elszúrják, nem érik el,
amit szeretnének,

esetleg tévednek

vagy kínos helyzetbe kerülnek.

A szorongásos gyerekek,

akik nem vállalnak
kockázatot és felelősséget,

az ilyen esetek kezelését
nem tanulják meg.

Igaz?

Mivel technikájuk idővel
és tapasztalattal fejlődik,

a mindennap átélt helyzetek számítanak,

önnyugtató készség alakul ki bennük,

vagy megtanulnak uralkodni magukon
a bosszantó helyzetben.

Képesek lesznek megoldani
a felmerülő feladatokat,

többek között a nézeteltéréseket,

elodázni a elégtételt,

vagy képesek lesznek kitartani,

annak ellenére, hogy csak idővel
derül ki az eredmény.

Ezek és más képességek
gyerekkorban fejlődnek ki

a bevállalós és tettre kész gyerekekben.

Kialakul az eredményességük,

ami egyszerűen önbizalmat ad,

hogy képesek helytállni
komolyabb helyzetben.

A szorongásos gyerekekben,
akik megússzák és elkerülik e helyzeteket,

és másokkal oldatják meg őket,

idővel szorongás alakul ki,

és kevésbé lesznek magabiztosak.

Nem szorongó társaikkal
ellentétben azt hiszik,

hogy képtelenek úrrá lenni e helyzeteken.

Szerintük kell valaki, pl. a szüleik,

hogy ezt megtegyék helyettük.

A természetes szülői ösztön arra biztat,

hogy kényeztessük, védjük
és bátorítsuk a gyerekeket,

de 1930-ban Alfred Adler pszichiáter

figyelmeztette a szülőket,

hogy imádhatjuk a gyereket,
amennyire csak akarjuk,

de nem szabad függő helyzetbe hozzuk.

Azt tanácsolta, hogy legkisebb korától

tanítsuk meg a gyereket
saját lábára állni.

Arra is felhívta a figyelmet, hogy ha azt
a látszatot keltjük a gyerekben,

hogy nincs jobb dolgunk,
mint lesni a parancsait és ugrani,

akkor téves képet kap a szeretetről.

Napjainkban a szorongó gyerekek

folyamatosan hívogatják a szüleiket,

vagy éjjel-nappal distresszes
üzeneteket küldözgetnek.

Ha a szorongó gyerekek kiskorukban
nem sajátítják el a megoldási folyamatot,

akkor mi történik velük felnőtt korukban?

Vezetek csoportokat szorongó
fiatal felnőttek szülei számára.

18–28 éves fiatalokról van szó.

Általában otthon élnek,

függnek a szüleiktől.

Sokan egyetemre is jártak,

páran el is végezték.

Majdnem egyikük sem dolgozik,

csak otthon ülnek tétlenül.

Nincsenek tartalmas kapcsolataik.

Nagyon függnek a szüleiktől,

akik mindent megtesznek értük.

Még mindig a szülők kérnek
időpontot orvosi vizsgálatokra.

Hívogatják a régi barátaikat,
hogy nézzenek be hozzájuk.

Mosnak és főznek rájuk.

Nagy konfliktus van
szülők és ifjak között,

mert csak a szorongásuk fejlődik,
a gyerekük nem.

A szülőknek lelkiismeretfurdalásuk van,

majd neheztelnek rájuk,

s ettől még inkább hibásnak érzik magukat.

Rendben, jöhet pár jó hír is?

Ha a gyerek életének
főszereplői és a szülők

tudnak segíteni a gyereknek
legyőzni a félelmét,

és megtanulni a feladatmegoldást,

akkor valószínűbb,
hogy a gyerekben kialakul

a szorongáskezelés belső mechanizmusa.

A szülőket tudatos jelenlétre tanítjuk,

hogy gondolják át, hogyan reagálnak
a gyerekük szorongására.

A következőt kell átgondolni:

"Nézzük meg a helyzetet,
és tegyük fel a kérdést: mi ez?

Mennyire fenyegető a gyerekemnek?

És mit szeretnék,
hogy megtanuljon belőle?"

Nagyon oda kell figyelni,

mert ha mások komolyan zaklatják
a gyereket, vagy bármiképp ártanak neki,

akkor határozottan

közbe kell avatkozzanak.

De a napi szorongást okozó helyzetekben

jobban teszik a szülők,

ha nyugodtak és a tényeknél
maradnak, támogatók,

ha értékelik a gyerek érzéseit,

de csak abban segítenek a gyereknek,
hogy megtervezze,

hogyan oldja meg saját maga a helyzetet.

Utána – ez a lényeg –

hagyjuk a gyereket önállóan
megbirkózni a helyzettel.

Persze, szívszorító látni a vergődését,

ahogy utólag a szüleim is elmesélték.

Mikor látjuk, hogy szenved,

és úgy érezzük, hogy odacsapnánk,
hogy kimentsük a kínlódásból,

akkor az nem semmi, igaz?

Ezt tennénk legszívesebben.

Akár fiatalon, akár idősen

a túlzott aggodalom felnagyítja
a veszélyt és a distresszt a szemünkben,

miközben alábecsüljük
az együttműködési készségünk.

Ismert, hogy a félelmünkkel való ismétlődő
szembesülés csökkenti a szorongást,

közben megerősödünk és megedződünk.

A szüleim tudtak valamit.

A mai krónikusan aggódó fiataloknak

nem segít a túlzottan óvó szülői nevelés.

A nyugalom és a bizalom
nem egyszerűen érzelmek.

Ezek gyerekek és szülők közötti
együttműködési készségek.

Köszönöm.

(Taps)