Így barátkoztam meg a valósággal

A filozófus, komikus Emily Levine jellegzetes humorával és bölcsességével az élet végső kihivásával néz szembe, és viccesen mutatja be az elmúlást. Ebben a személyes hangvételű beszédében az útról mesél, amit végigjárt, míg megbarátkozott a valósággal, és megbékélt a halállal. "Az élet hatalmas ajándék, amelyet a lehető leggazdagabbá tehetünk, mielőtt visszaadjuk" - mondja Levin.

Először is szeretnék elmondani valamit,

ami nagymamámból
ötös erősségű riadalmat váltott volna ki:

"Ajajajajaj!"

(Nevetés)

És most lássuk. Készen álltok?

Rendben.

Végstádiumú tüdőrákom van.

Igen, tudom, "szegény én".

Azonban én nem így érzem.

Nincs problémám vele.

És tény, hogy részben
előnyös helyzetben is vagyok.

Nem mindenki képes ilyen
nagyvonalúan kezelni ezt a helyzetet.

Nekem nincsenek kisgyerekeim,

csak egy felnőtt, okos,
boldog és csodálatos lányom.

Nincsenek óriási
pénzügyi stresszhelyzeteim.

A rákom nem túl agresszív.

Kb. olyan, mint a demokrata vezetés –

(Nevetés)

nem vagyok biztos abban,
hogy legyőzhet.

Igazából csak ül ott,

és arra vár, hogy egy nagy
banktól pénzt kapjon.

(Nevetés)

(Taps)

Ó, és a legjobb dolog az,

hogy egy hatalmas eredményt is elértem.

Igen.

Nem is tudtam, míg egy éve
valaki nem írt nekem róla.

Ezt az üzenetet kaptam:

"Te vagy a felelős azért,

hogy az amerikai férfiak elpuhultak."

(Nevetés)

(Taps)

Nem csupán az én dicsőségem, de...

(Nevetés)

Mi van akkor, ha te nem vagy
ilyen előnyös helyzetben?

Az egyetlen tanács, amit adhatok,
hogy csináld azt, amit én:

barátkozz meg a valósággal.

Nem lehetsz rosszabb viszonyban
vele, mint én voltam.

Már az elejétől fogva

nem vonzott a valóság.

Ha lett volna Tinder akkor,
amikor találkoztam vele,

tuti elhúztam volna balra,

és azzal véget is
vetettem volna az egésznek.

(Nevetés)

A valóságnak és nekem

nem egyforma az értékrendünk,
nem egyformák a céljaink.

(Nevetés)

Hogy őszinte legyek, nincsenek céljaim.

Álmaim vannak.

Ezek pont olyanok, mint a célok,
csak nem kell keményen megdolgozni értük.

(Nevetés)

(Taps)

Nem vagyok nagy rajongója
a kemény munkának,

de ismeritek a valóságot,

folyton csak hajt minket,

az ügynökén, vagyis
az agyfunkciókon keresztül.

A halál egyik jó oldala az,

hogy ezek az agyfunkciók
végre örökre békén hagynak.

(Nevetés)

De történt valami,

ami ráébresztett arra,

hogy a valóság, lehet nem is valóság.

Nos, az történt,

hogy mindenképp meg akartam
szabadulni a valóságtól,

de egy szép házban
akartam tőle megszabadulni

Wolf és Sub-Zero márkájú
háztartási gépekkel,

és magán jógaórákat is akartam.

Így végül egy fejlesztési programban
kötöttem ki a Disney-nél.

És egy nap ott találtam magam
az új irodámban

a Dopey Drive utcában –,

(Nevetés)

és a "valóság" szerint ezért
büszke lehettem magamra...

(Nevetés)

Bámultam az ajándékot,
amelyet érkezésem tiszteletére kaptam.

Nem kristály váza volt
vagy koncertzongora, amit mások kapnak,

hanem egy közel egy méter magas,
kitömött Mickey egér

(Nevetés)

és egy katalógus, ha esetleg szeretnék
más dolgokat is rendelni,

amelyeket hasonlóan ízléstelennek tartok.

(Nevetés)

Amikor belenéztem a katalógusba,

hogy megtudjam, mennyibe kerül
egy ekkora kitömött egér,

a kép mellet ez állt:

"Életnagyságú."

(Nevetés)

És ekkor értettem meg,

hogy a valóság, nem "valóság".

A valóság egy csaló.

Így hát belemerültem
a kvantumfizikába és a káoszelméletbe,

és próbáltam megtalálni
az igazi valóságot.

Éppen most fejeztem be egy filmet –

bizony, végre sikerült –

erről a témáról.

Ebbe most nem megyek bele.

Mindenesetre csak a film forgatása után,

amikor eltörtem a lábam
és nem gyógyult,

és így egy évvel később
újra meg kellett műteni,

aztán eltelt egy újabb év,

aztán még kettő kerekesszékben –

akkor jött el az a pont,
amikor megtudtam, mi a valóság:

a korlátok!

A korlátok, amelyek létét
addig nem akartam elfogadni,

átsiklottam felettük,
és nem figyeltem rájuk.

Akkor hirtelen valódiak lettek,

és meg kellett küzdenem velük,

mert a képzeletemre, a kreativitásomra
és minden képességemre kihatottak.

Mint kiderült, nagyszerűen
tudtam kezelni a valóságot.

Nemcsak megbékéltem vele,

de bele is szerettem.

Tudnom kellett volna,

tekintettel a korszellemhez fűződő
ingatag kapcsolatomra...

Csak mondom, ha bárkinek
szüksége lenne egy videólejátszóra.

(Nevetés)

Tudnom kellett volna, hogy amint
szerelmes leszek a valóságba,

az országban mindenki más úgy dönt,
hogy az ellenkező irányba halad.

(Nevetés)

Nem azért jöttem, hogy Trumpról,
az alternatív jobboldalról,

a klímaváltozás tagadóiról vagy azokról
beszéljek, akik ilyesmiket készítenek.

Ezt én doboznak nevezném,

de itt az áll:

"Ez nem doboz."

(Nevetés)

Ezek teljesen hülyének néznek!

(Nevetés)

(Taps)

De amiről tulajdonképpen
beszélni szeretnék az,

hogy ez egy személyes kihívás
a valósággal szemben,

amit én nagyon is személyesnek veszek.

Hadd vezessem be ezt úgy, hogy elmondom:
Nagyon szeretem a tudományt.

Van egyfajta –

bár én magam nem vagyok tudós –,

de van egyfajta rejtélyes képességem,
amivel megértem a tudományt.

Na jó, kivéve a valódi tudományt –

(Nevetés)

a matematikát.

De a legtávolabbi fogalmak
is logikusak számomra:

például a húrelmélet,

ami szerint a valóság,
kis részek rezgéséből jön létre.

Úgy hívom ezt: "A nagy vibrálás".

(Nevetés)

Vagy a hullám-részecske kettősség,

ami annak az elmélete, hogy egy dolog
kétféleképpen is megnyilvánulhat.

Értitek?

Egy foton lehet hullám vagy részecske.

Ez egyezik az én legmélyebb gondolatommal:

vannak jó és rossz emberek,

és vannak helyes és téves elképzelések is.

Freudnak igaza volt
a péniszirigységgel kapcsolatban,

de abban tévedett,
hogy kik szenvednek ettől.

(Nevetés)

(Taps)

Köszönöm szépen.

(Taps)

De van ebben egy kis bonyodalom:

A valóság ugyan kétféleképpen is
megnyilvánulhat, de kiderül,

hogy valójában ennek a két dolognak
a kölcsönhatásából adódik -

úgy mint a tér és az idő,

a tömeg és az energia,

vagy az élet meg a halál.

Úgyhogy nem értem,

egyszerűen nem értem
azon emberek gondolkodásmódját,

akik le akarják győzni a halált,
fölé akarnak kerekedni.

Hogy is lenne ez lehetséges?

Hogyan győzzük le a halált anélkül,
hogy megöljük az életet?

Ennek szerintem semmi értelme.

Azt is meg kell mondanom,

hogy hihetetlenül hálátlan
dolognak érzem ezt.

Úgy értem, kapod
ezt a rendkívüli ajándékot

az életet.

De úgy csinálsz, mintha a Mikulástól
egy Rolls-Royce luxusautót kértél volna,

de helyette csak
egy salátacentrifugát kaptál.

Mert tudjátok, az a bibi,

hogy az életnek is megvan
a szavatossági ideje.

A halál jól bekavar.

Ezt nem értem.

Számomra érthetetlen

és tiszteletlennek is tartom.

Tiszteletlen a természettel szemben:

az a gondolat, hogy uralkodni
akarunk felette,

hogy ki akarjuk sajátítani,

hogy a természet túl gyenge ahhoz,
hogy ellenálljon az értelemnek.

Nem, nem értek egyet ezzel.

Azt hiszem, ha ti is olvastok
a kvantumfizikáról, mint én,

mert én, elolvastam az emailt,
amit valakitől kaptam, aki olvasott róla.

(Nevetés)

Meg kell értenetek,

már nem Newton óramű
pontosságú univerzumában élünk,

hanem egy banánhéj univerzumban,

és soha nem leszünk képesek
megszerezni minden tudás,

kontrollálni mindent,

vagy megjósolni mindent.

A természet olyan, mint egy önvezető autó.

Legjobb esetben olyanok leszünk,
mint az az idős nő abban a viccben –

nem tudom, hogy hallottátok-e.

Egy idős nő autót vezet,

középkorú lánya is vele utazik,

amikor az anya áthajt a piroson.

A lánya nem akar semmi bántót mondani,
amit esetleg az anyja úgy érthetne, hogy:

"Túl öreg vagy már a vezetéshez" –

így hát csendben marad.

Később az anya még egy piroson áthajt.

A lánya a legfinomabban,
ahogyan csak lehet, így szól:

"Anya, tisztában vagy azzal,

hogy most hajtottunk át
a második piros lámpán?"

Mire az anyja: "Ó, én vezetek?"

(Nevetés)

(Taps)

Tehát...

Most itt ugrani szeretnék egyet –

ez számomra könnyű,
kész mestere vagyok ennek;

a rendszámtáblámon is ez áll:

"Cogito, ergo zoom."

Remélem, velem tartotok.

Ezzel a gondolkodásmóddal,
ami annyira le akarja győzni a halált

a valódi problémám az,
hogy ha halálellenesek vagytok,

az számomra azt jelenti,
hogy életellenesek is,

ami pedig azt jelenti,
hogy természetellenesek is,

ami meg azt, hogy nőellenesek is,

mert a nőket régóta
a természettel azonosítják.

Ezt Hannah Arendttől,
a német filozófustól tudom,

aki "Az emberi állapot" című könyvet írta.

A könyvben azt olvashatjuk,
hogy klasszikus értelemben,

az alkotás fogalmát a férfiakhoz kötjük.

Az alkotás az,
ami a fejünkben megszületik:

ez az, amit feltalálunk,

amit létrehozunk,

amivel nyomot hagyunk a világban.

A munkát viszont a testtel
lehet összekapcsolni.

Azokhoz az emberekhez kötjük,
akik munkát végeznek,

vagy munkát vállalnak.

Tehát számomra

az a gondolkodásmód, amely tagadja,

hogy harmóniában vagyunk
a biológiai óránkkal

és az univerzum ciklikus ritmusaival,

nem teremt barátságos
környezetet sem a nőknek,

sem a munkát végző embereknek,

vagyis azoknak,

akiket a rabszolgák
leszármazottainak tartunk,

vagy akik kétkezi munkát végeznek.

Nos, a banánhéj univerzum
szemszögéből ilyennek látszik a világ –

vagyis az én szemszögemből,
ezt nevezhetjük "Emily univerzumának".

Először is,

hihetetlenül hálás vagyok az életemért,

de nem akarok halhatatlan lenni.

Nem érdekel, hogy halálom után
a nevem fennmarad-e.

Valójában, nem is szeretném,

mert úgy vettem észre,

hogy nem számít
ki milyen kedves, milyen kitűnő

vagy milyen tehetséges.

50 évvel halálod után
úgyis ellened fordulnak.

(Nevetés)

És erre bizonyítékom is van.

A Los Angeles Times egy főcíme szerint:

"Lehet, hogy Anne Frank
nem is volt olyan jó".

(Nevetés)

Ráadásul, a magam részéről

szeretek összhangban lenni
az univerzum körkörös ritmusaival.

Ez az, ami annyira rendkívüli az életben:

a nemzedékek körforgása,

a hanyatlás,

az újjászületés.

"Én" csak részecskék összessége vagyok,

melyek ebben a formában rendeződtek össze,

hogy aztán idővel széthulljanak,

és hogy minden alkotóelem újra
felhasználható legyen a természet számára,

és új formává álljon újra össze.

Számomra ez annyira izgalmas,

és így még hálásabbnak érzem magam,
hogy részese lehetek ennek a folyamatnak.

Tudjátok,

én a német biológus

Andreas Weber szemszögéből
nézek a halálra,

aki azt az ajándékgazdaság
részének tekinti.

Egy hatalmas ajándékot kapsz, az életet,

amit a lehető legszebbé tehetsz,

és aztán visszaadod.

Ahogy Mame néni mondta:
"Az élet egy díszebéd."

Nos, én jóllaktam.

Óriási étvágyam volt,

habzsoltam az életet,

de halálomkor engem fogyasztanak majd el.

Úgy temetnek el, ahogy vagyok,

és én várom a mikroorganizmusokat,

a bomlasztó

és lebontó baktériumokat,

hogy lakmározzanak.

Szerintem finomnak fognak találni.

(Nevetés)

Tudom.

Úgy gondolom, a hozzáállásomban
az a legjobb, hogy igaz.

Láthatjátok.

Megfigyelhetitek.

Valóban így van.

Nos, talán nem tettem
a lehető legszebbé az ''ajándékom'',

ezt nem tudhatom,

de az életem mindenképp
bearanyozták mások.

Például a TED,

mert itt bemutatkozhattam
egy csomó embernek,

akik által gazdagabbá vált az életem.

És például Tricia McGillis,
a honlaptervezőm,

aki együtt dolgozik
az én csodálatos lányommal,

hogy elkészítsék és beindítsák a honlapom,

ahol csak blogot kell írnom.

Így nem szükséges
kemény erőfeszítéseket tennem.

Hahaha, én nyertem!

(Nevetés)

Nagyon hálás vagyok nektek.

Nem akarom azt mondani,
hogy nektek, "a közönségnek",

mert szerintem nem tekinthetjük
magunkat különálló részeknek.

Erről megint a kvantumfizika jut eszembe,

mert tudjátok, a kvantumfizikusok
sem tudják biztosan, mi történik akkor,

amikor a hullám részecskévé alakul.

Különböző elméletek vannak róla:

a hullámfunkció összeomlása,

a dekoherencia –

de mind egyetértenek abban,

hogy a valóság interakciók
során keresztül jön létre.

(A hangja elcsuklik)
Ahogy történt veletek is,

és minden közönséggel,
akik előtt valaha beszéltem

a múltban vagy a jelenben.

Nagyon köszönöm,
hogy valóságossá tettétek az életem.

(Taps)

Köszönöm szépen.

(Taps)

Köszönöm szépen.

(Taps)

Köszönöm szépen.

(Taps)

Köszönöm szépen.