RSA Animate - Oktatási Paradigma Cseréje

Sir Ken Robinson - Oktatási Paradigmaváltás

Pillanatnyilag a Föld összes országa

a Közoktatás megreformálásán dolgozik .

Ennek két oka van.

Az első a gazdasági.

Az emberek azt próbálják kitalálni, hogy

"Hogyan neveljük a gyermekeinket arra,
hogy megtalálják

helyüket a 21.századi gazdaságban.

Hogyan csináljuk?

Még azt sem tudjuk megjósolni,

hogy milyen lesz a gazdaság a következő hét végére,

ahogy ezt a jelenlegi válság is megmutatta.

Hogyan csináljuk?

A második ok kulturális.

A Föld összes országa
azt próbálja kitalálni, hogy

hogyan neveljük gyermekeinket úgy,

hogy legyen kulturális önazonosságuk,

hogy átörökíthessük
a társadalmaink kulturális génjeit,

miközben részei vagyunk
a globalizációs folyamatnak is.

Hogyan négyszögesítsük ezt a kört?

A baj az, hogy úgy próbálnak
a jövő elébe menni,

hogy közben ugyanazt teszik, amit a múltban.

És útközben elriasztanak
sok millió gyermeket,

akik nem látják többé értelmét annak,
hogy iskolába járjanak.

Amikor mi iskolába jártunk

azzal a mesével tartottak ott bennünket,

hogy ha keményen dolgozol, és jól teljesítesz,

és diplomát szerzel, akkor munkád is lesz.

A mi gyermekeink ebben már nem hisznek.

És valójában igazuk is van ebben.

Persze jobb, ha van diplomád, mintha nincs,

de ez többé nem garancia.

És különösen akkor nem, ha az odavezető út

kiszorítja az életedből a legtöbb dolgot,

amiről azt gondolod,
hogy fontosak veled kapcsolatban.

Egyesek azt mondják erre,
hogy feljebb kell emelnünk a színvonalat,

ha ez egy áttörés akar lenni.

Hát tudják...igen, azt kéne.

Miért csökkentjük mégis ehelyett?

[Nevetés]

Még nem találkoztam össze azzal az érvvel,

ami arról győzne meg, hogy csökkentsük.

Inkább emelni kéne,
persze, hogy emelnünk kéne.

A baj az,

hogy a jelenlegi oktatási rendszer

egy másik korszakra volt tervezve,

kitalálva és strukturálva.

A Felvilágosodás intellektuális
kultúrájában lett kitalálva,

és az Ipari Forradalom gazdasági
körülményeinek megfelelően.

A 19. század közepe előtt

nem létezett Közoktatási rendszer.

Nem igazán.

Nevelhettek a Jezsuiták akkor,

ha meg tudtad fizetni.

Ám az adózásból finanszírozott,
és mindenki számára

kötelező érvényű, helyben mindenki
számára ingyenes közoktatás,

egy forradalmi ötlet volt.

És sokan ellenezték.

Szerintük nem létezik,
hogy az utcagyerekek

vagy a munkásosztálybeli gyermekek
számára hasznos lehetne.

Képtelenek ugyanis megtanulni
olvasni és írni,

akkor meg minek töltjük ezzel az időnket?

Látszik, hogy egy egész sor
feltételezés épült be

a társadalmi felépítésről és képességekről.

Egy gazdasági kényszerítőerő
motiválta ezt a felfogást,

de hogy ezt működtessük is,

az már az elme intellektuális modellje volt,

ami lényegében a felvilágosodás kori nézet
volt az intelligenciával kapcsolatban.

A valódi intelligencia bizonyos fajta következtetésen alapuló érvelési képességből

és a klasszikusok ismeretéből állt össze eredetileg,

amiről aztán azt gondoltuk, hogy ez az akadémikusi képesség.

És ez rejlik ott mélyen a közoktatás génállományában.

Valójában két fajta ember létezik: az akadémikus fajta és aki nem az.

Okos emberek és a nem-okosok.

És ennek a következménye az, hogy rengeteg briliáns elméjű ember azt gondolja magáról, hogy nem az,

mivel ezzel a fajta felfogással lettek megméretve.

Tehát kettős pilléren állunk: gazdaságin és intellektuálison.

És az én személyes véleményem pedig az, hogy ez a modell kaotikussá tette

sok ember életét.

Sokaknak bejött -

vannak olyanok, akik csodásan ki tudták ezt használni,

de a legtöbben nem.

Hanem inkább szenvedtek tőle.

Ez a modern járvány, és legalább annyira van rossz helyre téve, mint amennyire kitaláció.

Ez a "figyelemzavar-hiperaktivitás szindróma" pestise.

Ez a "figyelemzavar-hiperaktivitás szindróma" esetének amerikai térképe.

Vagy receptek a "figyelemzavar-hiperaktivitás szindróma"-ra.

Ne értsenek félre, nem állítom azt, hogy nem létezik figyelemhiányos rendellenesség.

Nincs olyan képesítésem, amely alapján azt mondhatnám, hogy ez nem létezik.

Tudom, hogy a pszichológusok és gyermekorvosok nagy része szerint nagyon is létezik.

- de szerintem ez még továbbra is vitatéma marad.

Amit azonban tényként, biztosan tudok, az az, hogy nem járvány.

Ezeket a gyerekeket olyan rutinszerűen gyógyszerezik, ahogyan nekünk a manduláinkat vették ki anno.

És ugyanolyan szeszélyes alapon és ugyanúgy az aktuális orvosi divat szerint.

Gyermekeink a Föld történetének legintenzívebben serkentő periódusában élnek.

Információk ostromolják őket, és térítik el a figyelmüket

sok területről, a számítógépek oldaláról, az iPhone-ok oldaláról, a hirdetési cégek oldaláról, amit a több száz TV csatornán nyomatnak.

És mi meg büntetjük őket amiatt, hogy eltérül a figyelmük.

Mitől? Hát persze, hogy az unalmas dolgoktól. Főleg az iskolától.

Számomra úgy tűnik, eléggé leleplező az a tény,

hogy a "figyelemzavar-hiperaktivitás szindróma" előfordulása egyenes arányossággal növekszik a szabványosított vizsgálatok terjedésével.

És ezeknek a gyerekeknek Ritalin-t és Aderall-t és mindenféle ilyen szereket adnak.

Gyakran nagyon veszélyes drogokat, a fókuszáltságuk és nyugodtságuk érdekében.

E figyelem zavar növekszik, ahogy keletre utazol szerte az országban.

Az emberek már Oklahomában kezdik elveszíteni érdeklődésüket.

(nevetés)

Nehezen tudnak következetesen gondolkodni Arkansasban,

és mire Washingtonba érünk már teljesen elvesztették a fonalat.

(nevetés)

Úgy gondolom különböző okok felelősek ezért.

Ez egy fiktív járvány.

Ha belegondolsz, a művészet - és nem mondom, hogy ez kizárólag a Művészet,

szerintem a tudomány és a matematika igazsága is.

Azért emelem ki a Művészetet, mert jelenleg ő ennek a mentalitásnak az áldozata.

Különösen.

Különösképpen a Művészet célozza meg az esztétikai élményt.

Egy esztétikai élmény az, melyben érzékeid a csúcson működnek.

Amikor az aktuális pillanatban vagy jelen.

Amikor együtt rezonálsz annak izgalmával, amit éppen megtapasztalsz.

Amikor élettel telsz meg.

Ennek ellentéte pedig az, amikor kikapcsolod érzékeid a külvilág felé

és tompítod magadban a külvilág történéseit.

És jó pár drog csinál ilyet.

Oda jutottunk, hogy gyermekeinket az oktatás által érzéstelenítjük.

És a véleményem az, hogy az ellenkezőjét kellene tennünk. Nem szabadna altatásba helyeznünk őket, rá kell ébresszük őket

a bennük rejlő lehetőségekre.

De van ez a modell.

Azt hiszem, egy olyan oktatási rendszerünk van, amely az iparosítás érdekeire

és annak képére modelleztek.

Az iskolák még mindig elég jelentősen gyári vonalra szervezettek.

Csengetésre, különálló létesítményekre,

külön témákra specializálva.

Még mindig tételekre oktatjuk gyermekeinket.

Tudják korcsoport rendszeren keresztül helyezzük el őket. Miért teszünk így?

Tudják, hogy miért van ez a feltételezés, hogy a legfontosabb közös dolog a gyereknél a koruk?

Tudják, ez olyan, mintha a legfontosabb dolog a gyártás időpontja volna.

Hát én ismerek gyerekeket, akik sokkal jobbak különböző tudományágakban más hasonló korú gyereknél.

Tudják, vagy különböző szakaiban a napnak,

vagy jobbak kisebb csoportokban, mint nagyokban vagy néha magukban akarnak lenni.

Ha a tanulás modelljében érdekeltek ne ebből a gyártósor mentalitásból induljanak ki.

Ez lényegében a konformitásról szól. Még jobban szól arról,

amint a szabványosított tesztekre és szabványosított tantervekre tekint az ember,

és ez a szabványosításról szól.

Azt hiszem, pontosan ellenkező irányba kell mennünk.

Ez az, amire a paradigmaváltással utaltam.

Egy nagy tanulmányt végeztek a közelmúltban az eltérő gondolkodásról

- pár napja lett publikálva. Az eltérő gondolkodás nem ugyanaz a dolog, mint a kreativitás.

Úgy definiálom a kreativitást, mint a folyamat, melynek során az eredeti elképzelések születnek valódi értékkel.

Az eltérő gondolkodás nem szinonimája ennek, de ez egy fontos képesség a kreativitáshoz.

Ez egy kérdésre adott sok lehetséges válasz képessége.

Rengeteg lehetséges módon értelmezhető egy kérdés.

Gondolkodni, amit nem rég Edward de Bono nyilvánosan állított.

Gondolkodni nem csak egy irányban vagy konvergens módon.

Több választ látni, nem csak egyet.

Szóval, felállítottam egy tesztet erre.

Hány felhasználási módját tudod elképzelni egy gémkapocsnak?

Rutin kérdések következnek.

A legtöbb ember 10 -et vagy 15 -öt ér el.

Emberek, akik jók ebben, elérhetik a 200-at.

És teszik ezt úgy, hogy azt mondják: Nos, lehet a gémkapocs 200 láb magas és habszivacs anyagú?

Tudod... olyan gémkapocsnak kell lenni, amilyennek ismerjük, Jim?

A teszt a következő. Adnak 1500 embernek egy "Töréspont és túl azon" című könyvet.

És ha a teszten Ön egy bizonyos szint fölött teljesít,

Ön egy eltérő gondolkodású géniusznak lesz megállapítva.

Szóval a kérdésem Önökhöz: Hány százaléka az 1500 tesztelt embernek

lenne eltérő gondolkodású géniuszként pontozva?

Még egy dolgot kell tudniuk róluk.

Ők óvodások ... Szóval mit gondolnak?

Mekkora hányad van géniusz szinten? 80%?

80, rendben? 98%!

Azt is fontos tudni, hogy ez egy hosszútávú tanulmány.

Így, újratesztelték 5 évvel később ugyan ezeket a gyerekeket,

8 -10 évesen. Mit gondolnak? 50%?

Újra tesztelték őket ismét 5 év múlva 13 -15 évesen.

Már láthatják a trend alapján mi következik.

Na most, ez egy érdekes történetet mond el.

Mert másként képzelték a trend alakulását, ugye?

Induláskor nem vagyunk túl jók, de ahogy öregszünk egyre jobbak leszünk.

Ám ez két dolgot is mutat: 1. Mindannyian rendelkezünk ezzel a kapacitással

és 2. Ez többnyire romlik.

Most rengeteg dolog történhetett ezekkel a gyerekekkel míg felnőttek, nagyon sok.

De a legfontosabb dolog, ami történt velük és meg vagyok róla győződve az az, hogy mára tanultakká lettek.

10 évet töltöttek az iskolában hallva, hogy egy válasz létezik, ...

És ne másolj, mert az csalás.

Úgy értem, az iskolán kívül ezt együttműködésnek hívják, de belül nem.

Ez nem azért mert a tanárok így akarták, ez csak ilyen módon történik.

Azért van, mert ez az oktatás a génállományban van.

Másként kell gondolnunk az emberi kapacitásról.

Túl kell lépnünk ezen a régi akadémiai és nem akadémiai koncepción.

Elvont, elméleti, hivatásszerű és nézd meg, mi az: egy mítosz.

Másodszor, fel kell ismerjük a legnagyszerűbb tanulás csoportban történik.

Az együttműködés a növekedés lényege.

Ha atomizáljuk az embereket, szeparáljuk őket vagy külön-külön ítéljük meg őket,

egyfajta szétválás alkotunk közöttük és a természetes tanulási környezetük között.

És harmadszor, ez az intézményeink kultúrájáról szól alapvetően.

Az intézmények szokásairól és a helyükről, amit elfoglalnak.