A bennünk lévő sokoldalúság ereje

Rebeca Hwang egész életében identitásaival zsonglőrködött: koreai örökség, argentínai gyerekkor, az USA-ban folytatott tanulmányok; aztán sokáig nehézséget okozott neki, hogy hogy meglelje hazájának mondható helyét a világban. E feladatok közepette sorsdöntő felismerésre jutott: a különféle háttér mai globalizált világunkban határozott előny. Személyes hangvételű előadásában Hwang föltárja összetett identitásunk végtelen jótéteményeit, és megosztja velünk abbéli reményét, hogy olyan világot teremtünk, amelyben az identitásokat nem emberek elidegenítésére, hanem összekapcsolására használjuk.

Egymás kezét fogtuk,

szemünket az ajtóra függesztettük.

Testvéreimmel együtt vártam,

hogy anyánk visszatérjen a kórházból.

Ott járt, mert nagyanyámat
aznap műtötték rákkal.

Végre nyílt az ajtó,

és anyánk megszólalt:

"Elment.

A nagyi elment."

Elsírta magát, de rögtön azt mondta:

"Intézkednünk kell.

Nagyi végakarata, hogy otthon,
Koreában temessék el."

Csupán 12 éves voltam,
és a döbbenet elmúltával

anyám szavai fülemben csengtek.

Nagyi kívánsága, hogy otthon temessék el.

Hat évvel azelőtt költöztünk Argentínába,

bármiféle spanyoltudás nélkül,
és sejtelmünk sem volt, miből élünk meg.

Odaérkezve nincstelen bevándorlók voltunk,

ezért erőnket megfeszítve dolgoztunk,
hogy újjáépítsük életünket.

A hat év elteltével eszembe sem jutott,

hogy az otthon még
mindig Koreát jelentené.

Így azon tépelődtem, hogy engem
hová temessenek majd;

hol az én hazám.

A válasz nem volt kézenfekvő.

Ez pedig nagyon is zavart.

Ez az esemény indította el egész életemen
át tartó identitáskeresésemet.

Koreában születtem, a kimcsi földjén.

Argentínában nőttem föl,

ahol annyi marhasültet ettem,
hogy magam is 80%-ban marha vagyok.

Iskolába az USA-ban jártam,

ahol a mogyoróvajtól függővé váltam.

(Nevetés)

Gyerekkoromban nagyon
argentinnak éreztem magam,

de külsőm néha elárult.

Emlékszem, mikor a gimi első napján

spanyoltanárnőm belépett az osztályba,

szemét végigjártatta osztálytársaimon,

és megjegyezte:

"Neked, neked házitanítóra lesz szükséged,

különben nem végzed el az osztályt."

De akkorra már folyékonyan
beszéltem spanyolul,

ezért úgy éreztem,
hogy lehetek koreai vagy argentin

de mindkettő semmiképpen.

Zéróösszegű játékban éreztem magam,

amelyben régi identitásomról
le kell mondanom,

hogy újat szerezhessek vagy érdemeljek ki.

18 évesen eldöntöttem, hogy Koreába megyek

azt remélve, hogy végképp meglelem
a helyet, melyet hazámnak nevezek.

De ott nekem szegezték a kérdést:

"Miért spanyol akcentussal
beszélsz koreaiul?"

(Nevetés)

Meg: "Biztos japán vagy,
mert nagy a szemed,

és idegenszerű a testbeszéded."

Úgy látszik, túl koreai vagyok,
hogy argentin legyek,

de túl argentin, hogy koreai.

Ez döntő felismerés volt számomra.

Nem találtam olyan helyet a világon,
amit hazámnak nevezhetnék.

De vajon hány japán kinézetű koreai

vagy ami még ritkább,
argentin akcentusú koreai

létezhet a világon?

Bár lehet, hogy ez előny.

Nem volt nehéz kitűnnöm,

ami nem hátrány
gyorsan változó világunkban,

amelyben a készségek hamar elavulnak.

Fölhagytam vele, hogy ismerőseimmel

teljes hasonlóságra törekedjek.

Viszont rájöttem, hogy gyakorta
én vagyok az összekötő kapocs

az egymással civakodó csoportok között.

Ennek tudatában eldöntöttem,

hogy lényem minden változatát
a magaménak fogom érezni,

sőt, még attól sem zárkózom el,
hogy néha újra kitaláljam magam.

Például, a középiskolában

be kellett látnom, hogy stréber vagyok.

Nem volt érzékem a divathoz; vastag
szemüvegem, egyszerű frizurám volt,

értik, mire gondolok.

Csak azért barátkoztak velem,
hogy lemásolhassák a házimat.

Ez az igazság.

De egyszerre az egyetemen

képes voltam új egyéniséget
találni magamnak,

és a buzgó mócsing hirtelen népszerű lett.

De ez a MIT-ben történt,

ezért fogalmam sincs,
mennyiben tudható be ez nekem.

A MIT-ben az a mondás járja:

"A csodabogarak normálisak,

de a normálisak csodabogarak."

(Nevetés)

Oly sokszor csereberéltem szakot,
hogy tanácsadóim élcelődtek rajtam:

"ötletszerű tanulmányok"-ból
kapok majd diplomát.

(Nevetés)

Elmeséltem gyerekeimnek is.

Ahogy teltek az évek,
sok különböző identitásra tettem szert.

Feltalálóként, vállalkozóként,
társadalmi újítóként kezdtem,

majd befektető,

technikával foglalkozó nő,

tanár lettem.

Legutóbb anya lettem,

vagy ahogy kicsikém szokta mondani

éjjel-nappal: "Mamaaa!"

Még az akcentusom is zavaros volt,

az eredete oly homályos,

hogy barátaim rebekainak nevezték.

(Nevetés)

De új egyéniséget találni
magunknak nagyon nehéz.

Jelentős ellenállással találkozhatunk.

Mikor PhD-munkám a végéhez közeledett,

megcsípett a vállalkozói bogár.

A Szilícium-völgyben
disszertációt írni a pincében

korántsem olyan érdekes,

mint saját céget alapítani.

Elmentem a nagyon tradicionális
koreai szüleimhez –

itt ülnek –

tudatni velük,

hogy megszakítom PhD-programomat.

Testvéreimmel együtt elsőgenerációs
egyetemisták vagyunk a családban,

ez bevándorlók lévén nekünk
elképesztő dolog volt.

Képzelhetik, beszélgetésünk hogyan indult.

Ám szerencsére volt egy titkos fegyverem:

grafikon, amely a stanfordi
PhD-programban végzettek

átlagjövedelmét

s a stanfordi végzősök közül lemorzsolódók

átlagjövedelmét ábrázolta.

(Nevetés)

Megjegyzem, hogy a grafikont
erősen eltorzították

a Google alapítói.

(Nevetés)

De mamám ránézett,

és azt mondta:

"Kövesd csak az álmodat!"

(Nevetés)

Szia, mama!

Identitáskeresésemben ma ott tartok,
hogy már nem törzsi alapon kutatom.

Inkább úgy, hogy lehetővé tegyem magamnak

az énem összes lehetséges változatát,

tápláljam bensőm változatosságát,

és nem csupán a környezetemben.

Hároméves és öt hónapos fiaim

már háromnemzetiségűnek

és négynyelvűnek születtek.

Hozzá kell tennem, hogy férjem dán;

mintha még nem ért volna elég kultúrsokk.

Úgy döntöttem, hogy dánhoz
megyek feleségül.

Srácaim lesznek az első vikingek,

akiknek gondot okoz majd
szakállt növeszteni, mikor felnőnek.

(Nevetés)

Azon még dolgoznunk kell.

De remélem, úgy találják majd,

hogy sokrétűségük számos utat nyit
meg és teremt nekik életük folyamán,

és hasznukra válik közösségük keresésekor

az egyre inkább
nemzetközivé váló világban.

Remélem, majd nem szoronganak,

hogy nem illenek egyetlen skatulyába sem,

és belátják, hogy identitásuk
egykor lényegtelenné válik;

bátran kísérletezhetnek,

és befolyásolhatják személyes
sorsukat és identitásukat.

Azt is remélem, hogy használni fogják

értékeik, nyelveik, kultúrájuk
és készségeik kivételes ötvözetét

olyan világ megteremtésére,

melyben az identitások szerepe
nem a másnak látszók elidegenítése,

hanem inkább emberek összekapcsolása.

Még ennél is fontosabb: remélem,
hogy töméntelen örömet lelnek majd

e területek fölfedezésekor,

mint ahogy én is leltem.

Ami nagymamámat illeti,

végakarata egyben
utolsó intelme volt számomra.

Kiderült: sosem Koreába visszatérte

és ottani eltemettetése volt a lényeg,

hanem hogy fia mellett nyugodjon,

aki jóval nagyi Argentínába
költözése előtt hunyt el.

Nem az óceán számított neki,

amely régi és új világát választotta el,

hanem a közös föld.

Köszönöm.

(Taps)