Miért szeretek egy olyan országot, amelyik elárult engem

Amikor gyermek volt, George Takei és a családja egy japán-amerikaiaknak létrehozott internáló táborba kényszerítették, "biztonsági" óvintézkedésként a Második Világháború idején. 70 évvel később Takei felidézi, hogy a tábor hogyan formálta a hazaszeretetről és demokráciáról alkotott meglepő és személyes nézeteit.

Én az Enterprise csillaghajó veteránja vagyok.

Átrepültem a galaxison

egy hatalmas csillaghajót irányítva

egy olyan legénységgel,
aminek tagjai

a világ különböző részéről érkeztek,

sok féle faj, sok féle kultúra,

számtalan különbőző hagyomány,

mind együtt dolgoztunk,

és a küldetésünk új világok felfedezése,

hogy új életformákat és új civilizációkat keressünk,

hogy arra menjünk, ahol
még nem járt ember azelőtt.

Nos --

(Taps) --

Japán bevándorlók unokája vagyok,

akik Amerikába költöztek,

bátran mentek egy különös új világba

új lehetőségeket keresve.

Anyám a kaliforniai Sacramentoban született

Apám pedig san franciscói.

Los Angelesben találkoztak
és házasodtak össze,

én ott születtem.

Négy éves voltam,

amikor Japán lebombázta Pearl Harbort

1941 december 7-én.

Másnapra a világ belesodródott

egy világháborúba.

Amerikán hirtelen eluralkodott

a hisztéria.

A japán-amerikaiakra,

akik amerikai állampolgárok
japán felmenőkkel

hirtelen elkezdtek

gyanakvással és félelemmel nézni

és őszintén gyűlölni

csak azért, mert úgy néztünk ki,

mint azok, akik lebombázták Pearl Harbort.

A hisztéria pedig egyre csak nőtt,

amikor 1942 februárjában

az Egyesült Államok elnöke,

Franklin Delano Roosevelt

elrendelte a japán-amerikaiak

általános begyűjtését

Amerika nyugati partjáról.

Vádemelés nélkül, tárgyalás nélkül,

megfelelő eljárás nélkül.

A tisztességes eljárás, az alappillére

az igazságszolgáltatásunknak.

Ez mind eltűnt.

Össze kellett minket gyűjteni

és bebörtönözni 10 szögesdróttal
körülvett fogolytáborba,

Amerika legelhagyatottabb helyein:

Arizóna perzselően forró sivatagába,

Arkansas tikkasztó mocsaraihoz,

Wyoming, Idaho, Utah
és Colorádó pusztáiba,

és Kalifornia két
legelhagyatottabb helyére.

Április 20-án ünnepeltem
az ötödik születésnapomat,

és mindössze pár héttel
a születésnapom után

a szüleim felébresztették az öcsémet,

a karonülő húgomat és engem.

Nagyon korán reggel volt még,

és sietve felöltöztettek minket.

Az öcsémmel a nappaliban voltunk

az utcára néző ablakon néztünk ki,

és láttunk két katonát a
kocsifeljárón közeledni.

Szuronyos puska volt náluk.

Feltrappoltak a bejárati ajtóhoz

és elkezdtek dörömbölni.

Apám válaszolt rá,

és a katonák kiparancsoltak
minket az otthonunkból.

Apám az öcsémnek és nekem is

kis csomagokat adott,
hogy vigyük magunkkal.

Kisétáltunk és a feljárón álltunk

vártuk, hogy anyánk kijöjjön.

Amikor anyám végre kijött,

egyik kezében a kishúgunkat tartotta,

a másikban egy óriási táska,

és könnyek ömlöttek le mindkét orcáján.

Sosem tudom majd elfelejteni
ezt a jelenetet.

Beleégett az emlékeimbe.

Elvittek minket az otthonunkból

és vasúti kocsikra tettek

más japán-amerikai családokkal együtt.

Őröket állítottak

az összes vagon mindkét végébe,

mintha bűnözők lettünk volna.

Az ország kétharmadán átutaztattak minket,

négy napon és három
éjszakán át zötykölődtünk,

Arkansas mocsaraihoz.

Még mindig emlékszem
a szögesdrót kerítésre

amik fogvatartottak.

Emlékszem a magas őrtoronyra

a ránk szegezett gépfegyverekkel.

Emlékszem arra hogyan
követett a reflektor fénycsóvája

amikor éjjel kisurrantam

a barakunkból a latrinához.

De ezt öt éves koromban,

kedvességnek hittem,
hogy megvilágították az utat

a pisiléshez.

Gyermek voltam,

túl fiatal, hogy felfogjam

az ottlétem körülményeit.

Elképesztő a gyerekek
alkalmazkodó képessége.

Ami groteszk módon
abnormális kéne legyen

normalitássá vált számomra

a hadifogoly táborban.

Megszokottá vált naponta,
háromszor felsorakoznom

hogy pocsék kaját egyek egy zajos étkezdében.

Normálissá vált számomra,
hogy apámmal menjek

fürödni egy tömeg zuhanyzóba.

Börtönben lenni,
egy szögesdrót mögé zárt fogolytáborban

normalissá vált számomra.

Amikor a háború véget ért,

szabadon engedtek minket,

és kaptunk egy egyirányú jegyet

bárhová az Egyesült Államokon belül.

A szüleim úgy döntöttek, hogy hazatérünk

Los Angelesbe,

de Los Angeles már nem volt barátságos hely.

Egy vasunk sem volt.

Mindenünket elvették,

és nagyon ellenségességesek voltak.

Az első otthonunk a Skid Row-n volt

a városunk leglezüllöttebb részén,

lecsúszott, részeg

és őrült emberekkel éltünk.

Vizelet bűze mindenhol,

az utcákon, a sikátorokban,

a folyosókon.

Szőrnyű volt átélni,

Nekünk gyerekeknek egyenesen rémes volt.

Emlékszem, hogy egyszer

egy részeg tántorgott felénk,

éppen előttünk esett össze

és kidobta a taccsot.

A kishúgom így szólt,
"Anya, menjünk haza,"

mert a szögesdrót mögött

volt nekünk

az otthon.

A szüleim keményen dolgoztak

hogy újra talpra állhassanak.

Mindenünket elveszítettük.

Életük derekán jártak már

és mindent teljesen újrakezdtek.

Körömszakadtáig dolgoztak,

és végül képesek voltak

összegyűjteni annyit,
hogy vegyenek

egy háromszobás lakást
egy kellemes környéken.

Én tinédszer voltam,

és nagyon kíváncsi lettem

a gyermekkori bebörtönözésemre.

Polgárjogi könyveket olvastam,
amikből megismertem

az amerikai demokrácia eszméit.

Minden ember egyenlőnek született,

elidegeníthetetlen jogunk van

az élethez, a szabadsághoz
és a boldogság kereséséhez,

és én ezt nem igazán tudtam összeegyeztetni

azzal, amit gyermekkori bebörtönzésem
során megtapasztaltam.

Történelem könyveket olvastam,

és nem találtam róla semmit sem.

Ezért aztán a vacsorák után
apámmal kezdtem

hosszas, néha heves beszélgetésekbe.

Nagyon-nagyon sok ilyen beszélgetésünk volt,

és amit én ezektől kaptam,

az apám bölcsessége volt.

Ő volt az, aki a legtöbbet szenvedett

a bebörtönzés körülményei miatt,

és ő mégis megértette
az amerikai demokráciát.

Ő mondta nekem, hogy
a mi demokráciánk,

népi demokráca,

és az olyan remek lehet,
mint az emberek tudnak lenni,

de ugyanakkor lehet olyan gyarló is,
mint amilyenek az emberek.

Ő mondta nekem, hogy az amerikai demokrácia

alapvetően a jó emberektől függ,

akik megőrzik a rendszerünk alapelveit

és aktívan résztvesznek a folyamatban,

ami a demokráciánkat működteti.

Elvitt egy kampány irodába -

Illinois kormányzója éppen
az elnökségért indult -

és megismertetett az amerikai
választási rendszerrel.

Ugyancsak ő mesélt nekem

a japán-amerikai fiatalok,

Második Világháborús történetéről is.

Amikor Pearl Harbort lebombázták,

fiatal japán-amerikaiak,
mint minden amerikai fiatal

rohantak a sorozóbizottsághoz

önkéntesnek jelentkeztek
az országunkért harcolni.

A hazafias tettre

arculcsapás volt a válasz.

Megtagadták tőlünk a szolgálatot,

és nem-külföldi ellenségnek
bélyegeztek minket.

Iszonyú érzés ha ellenségnek neveznek

mikor önként jelentkezel, hogy a hazádért harcolj,

de ezt a "nem-külföldi" szóval
toldották meg,

amely szónak a jelentése

az "állampolgár" ellentéte.

Még az "állampolgár" szót is elvették tőlünk,

és börtönbe zárták őket egy teljes évre.

Aztán a kormány rájött,

hogy háborús emberhiánnyal küzdenek,

és amilyen hirtelen begyűjtöttek minket,

megnyitották a katonai szolgálatot

a japán-amerikai fiatalok előtt.

Teljesen ésszerűtlen volt,

de az elképesztő dolog,

a meglepő dolog az,

hogy fiatalok ezrei

japán-amerikai férfiak és nők

ismét bevonultak a szögesdrót kerítések mögül.

Magukra öltötték ugyanazt az egyenruhát,
amit az őreink is hordtak,

börtönben hagyták a családjukat,

hogy ezért az országért harcoljanak.

Azt mondták, hogy harcolni fognak

nem csak azért, hogy a
családjaikat kiszabadítsák

a szögesdrót kerítések mögül,

hanem azért is, hogy támogassák az alapvető eszmét

amit a kormányunk képvisel,

amit képviselnie kellene,

mert ezt hatályon kívül helyezték

azzal amit tettek.

Minden ember egyenlőnek teremtetett.

És ők elmentek harcolni ezért az országért.

Elkülönítették őket egy

csak japán-amerikaiakból álló egységbe

és Európa harcmezőire küldték,

ők pedig mindent beleadtak.

Elképesztő,

hihetetlen bátorsággal
és merészséggel harcoltak.

A legveszélyesebb küldetésekre küldték őket

és ők szenvedték el a legnagyobb
harctéri veszteségeket is

az összes egység közül.

Van egy csata, ami jól illusztrálja ezt.

A Gót-vonalért folyt a harc.

A németek befészkelték magukat

egy hegyoldalban,

sziklás hegyoldal volt,

bevehetetlen barlangokban bújtak meg.

Három szövetséges zászlóalj

tartotta őket tűz alatt

hat hónapon keresztül,

mégis tehetetlenek voltak.

Bevetették a 442-ik zászlóaljat is

hogy bekapcsolódjanak a harcba,

de a 442-esek

előálltak egy szokatlan,

de veszélyes ötlettel:

A hegy hátoldalán

volt egy meredek sziklafal.

A németek azt hitték,
hogy a hátulról érkező támadás

teljesen lehetetlen volna.

A 442-esek tagjai úgy döntöttek,
hogy véghez viszik a lehetetlent.

Egy sötét, hold nélküli éjszakán,

elkezdték megmászni azt a kőfalat,

egy majdnem 330 méter magas meredélyt,

teljes harci felszereléssel.

Egész éjjel másztak

azon a meredek sziklafalon.

A sötétben,

néhányan elvesztették a fogást,

vagy a lábuk támasztékát

és a halálba zuhantak

a szakadékba.

Mindegyikük csendben zuhant le.

Egyikük sem jajdult fel,

nehogy leleplezzék a helyzetüket.

Az emberek kereken nyolc órán át másztak,

és azok, akik felértek a csúcsra

ott maradtak egészen az első
fénysugarak előtöréséig.

Amint kivilágosodott,

támadtak.

Meglepték a németek,

és bevették a hegyet,

ezzel megtörték a Gót-vonalat.

A hat hónapos állóháborút

a 442-ik zászlóalj megtörte

32 perc alatt.

Elképesztő tett volt,

és amikor a háború véget ért,

a 442-esek visszatértek az Egyesült Államokba.

Az ő egységük kapta a legtöbb kitüntetést

az egész Második Világháború során.

A Fehér Ház pázsitján köszöntötte őket

Truman elnök, aki azt mondta nekik,

"Nem csak az ellenség ellen harcoltak,

hanem az előítéletek ellen is, és győztek."

Ők az én hőseim.

Ők ragaszkodtak a hitükhöz

az ország ragyogó elveihez,

és bebizonyították, hogy amerikainak lenni

nem csak bizonyos embereknek lehet,

hogy nem faj szerint határozzunk
meg, ki számít amerikainak.

Kitágították a jelentését,
hogy mit jelent Amerikainak lenni,

beleértve a japán-amerikaiakat is

akiktől féltek, vádoltak és utáltak.

Változást indítottak el,

és rámhagytak

egy örökséget.

Ők az én hőseim

és az apám az én hősöm

aki értette a demokráciát

és engem is útba igazított.

Rám hagytak egy örökséget,

és ezzel az örökséggel felelősség is jár,

én pedig elköteleztem magamat,

hogy az országomat

egy még jobb Amerikává tegyem,

hogy a kormányunkat

egy még igazabb kormánnyá tegyük.

A hőseimnek köszönhetően

és a szenvedésnek, amin
keresztül mentünk,

itt állhatok önök előtt

meleg japán-amerikaiként,

de mindezeken felül

büszke amerikai vagyok.

Nagyon szépen köszönöm!

(Taps)